Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23-26 / 301. szám
1995. december 23-26., szombat-kedd KARÁCSONY Az a kis lap... Egy százados, két hadnagy Férjem Móricz Antal, született 1917. április 3-án Szentetomyán. Tényleges katonaidejét Ipolyságon és Székelyudvarhelyen töltötte el, két évet, 1941 októberében szerelt le. 1942. október 23-án házasságot kötöttünk, 1943. április 1 -jén behívót kapott az orosházi gyalogsági laktanyába. Röviddel később a frontra vitték őket. Tőle tudom, Gomel, Minszk környékén jártak. Levelet ritkán kaptam, biztosan mások is. 1944. július 17-én légnyomást kapott, Máramarosra lehozták, három napig nem tudott beszélni és járni sem. Idegen kéztől írott levél értesített, kb. egy hónap múlva újra a frontra vitték a csapatához. Októberben fogságba esett, persze mindenki... Csapnál hagyták el az országot, onnan értesített levélben egy asszony — ott hált a csapat egy éjjel —, és férjem kérte, tudassa velem, hogy fogságba esett. Ettől az időtől semmit sem tudtam róla. Majd 1947-ben sikerült kapnom tőle levelet, egyszerre nyolcat, így tudtam én is írni neki. Csupán ezt az egy levelet sikerült megkapnia, méghozzá karácsonyra. Itt küldöm bizonyítékul. 1948. május 30-án láttuk egymást újra, mikor befutott Orosházára a foglyokat szállító vonat. 1949-ben, április 12-én született egy kisfiúnk, Toncsikánk, aki fuvolatanszakos tanár lett, 26 évig volt a Szegedi Nemzeti Színház zenekari tagja. Sajnos a sors elvette őt is. 1994. április 30-án vírusos tüdőgyulladásban halt meg. Két kis családja maradt, Katalin és Gábor. Férjem 1985-ben halt meg, cukorbeteg volt. Én 76 éves vagyok, és a kétségbeesés nehézségeivel élem örömtelen életem. Móricz Antalné, Orosháza Édes kis Anyukám és édes Apám 8. lev. 48. 1.17. Hűséges szívemnek minden melegével küldöm nektek jókívánságaimat, csókjaimat. Ez a válasz a november 7-én írt leveledre, melyet karácsony szent estéjén kaptam meg, bizony nagyon meghatott az a lap, mert mindjárt arra gondoltam, hogy ez az én karácsonyi ajándékom, ez a kis lap, amit ketten írtatok. Ma pedig szinte minden percben rátok gondolok, mert tudom, érzem, hogy a nevem napján ti is sokat gondoltatok rám. Édes jó Apámnak kívánok neve napjára sok jó egészséget, és hogy a jövő Antal-napot otthon disznótorral egybekötve ülhessük meg ezzel az egészséggel, Erzsi húgom még nem írt, mi van Bálinttal? És úgy írta az újság, hogy nagy aszály volt otthon. írjál mindenről sokat. Csókolok mindenkit, apukád Toncsi A frontvonalon 1942 telén (A fotót Stark Tamás: Hadak útján c. fényképalbumából vettük át) Az oldalt szerkesztette: Tóth Ibolya Hogy is volt, amikor a háború után a fogság első karácsonyi ünnepe következett az életünkben? Azon gondolkozom, miként is éltük át azokat a napokat hárman, egy százados meg két hadnagy — az egyik én voltam. Ültünk egymás mellett, s arról beszélgettünk, hogyan és miként ünnepeljük meg a karácsonyt? A százados, aki a konyhán dolgozott, ő volt István. Agyszomszédom pedig a Miksa. O a cipészeknél tevékenykedett. Jómagam pedig, aki az ökörfogatot irányítottam, kijártam az eleségért a táboron kívüli raktárba. Megbeszéltük, hogy kinek mi lesz a feladata. István, a konyhás barátunk sót. paprikát szerez a konyháról. Miska volt a főszakács. Én vállaltam az anyagbeszerzés nehéz szerepét. Ahogy kiballagtam fogatommal, a tehén—bika vegyes párossal, az élelemraktárnál puskás nő fogadott. Ismerősként üdvözölt. Te mégy a raktárba? Igen, válaszoltam. Hozzál nekem egy szép nagy fejes káposztát, amíg a többiek vételeznek. Az emberek igyekeztek a vételezéssel. Én pedig a vételezők közt megbújva, mint akinek semmi dolga nincs, jöttem- mentem. A köpenyem alá rejtve egy jegesre fagyott nagy fej káposztát kisétáltam a raktárból. Marusa már várt reám. Kikapta kezemből a jeges káposztát és bevágta a csinos combjai közé. Nem hideg? — kérdeztem tőle. Marusa akkorát és cifrát káromkodott erre oroszul, hogy felét sem értettem. A rakodás kész. Szóltak. Indultunk befelé a táborba. A zsebeim tele szép nagy krumplikkal. Megvolt az esti ünnepi vacsorához való. A finomra sült krumplikarikákat nagy áhítattal elfogyasztottuk, az otthoniakra gondolva. István, Miskával egyetemben feleségére, én pedig az angyalföldi lányra gondoltam. Majd előhúztam az addig elrejtett kulacsomat, amelyben tej volt: az előző nap fejtem ki az istállóban az egyik fejőstehénből. Körbejárt a korsó. Ittunk a mielőbbi viszontlátás reményében bízva. Imádkoztunk. A vacsora végén felálltunk, és fejet hajtottunk a jobb és szebb jövőért. Molnár Sándor, Békés Utolsó fogolykarácsony Édesapám mesélte el egyszer, amit most papírra vetettem: „Sivár, lealázott életünket beragyogta az évenként ránk köszöntő szent karácsony. Szívünk felmelegedett, fonnyadt orcánkra kiült a lelkesedés öröme. Különösen az utolsófogolyka- rácsony emléke él élénken lelkemben. Hónapokkal előtte végé- hossza nem volt a tervezgetésnek, hogy odalopjuk az otthon boldog, békés karácsonyát. Boldogok voltunk, mert jobb karácsonyunk ígérkezett az előbbi évekénél, amennyiben zsírosabb kereseti forráshoz jutottunk. A Szibériában bőségben lévő prémekből női karmantyúkat és boákat készítettünk, amelyeket azután jó pénzért eladtunk. Minden napnak megvolt a maga programja. Esténként kezdődött a nagy készülődés. Boldogan, szent közösségben aranyoztuk a diókat, simogattuk az előre összegyűjtött ezüstpapírt, a karácsonyfa leendőpitykéit. Lázas takarítás, sütés-főzés az egész vonalon, és karácsonyfa-díszítés. Estére kelve teljes pompájában állt a karácsonyfa, sok apró fényével, tarka láncaival és cukorkáival. De hiába, a negyedik rabkarácsony-esténk is oly szomorú és keserves volt, akár az első, második vagy a harmadik. Csak testünk volt Szibériában, lelkünk a Duna—Tisza mentén kalandozott. Hiányzott az otthon, amely melegséget ád. Néma szomorúság ütött tanyát rabvackunkban. Csupa lehangolt, bánatos, szótlan arc, révedőtekintet. Ekkor hazaszállt a lelkem a messze- messze drága hazába, a csillogó karácsonyfás, meleg fészekbe. Megelevenedtek előttem boldog gyermekéveim karácsonyai. A kis csákó, kard és puska, mokány paripám, a hintalovam, s a többi kis kimondhatatlan örömet okozó jószág. Megjelent előttem egy jóságos, ezüst hajú asszony arca, eme boldog karácsonyok rendezője — az anyám... Szívem csordultig megtelt keserűséggel, míg végre sok tűnődés után megkönyörült rajtam az álom. Másnap aztán mintha mi sem történt volna, örvendeztünk, hogy megszületett a gyermek, a betlehemi. Testet öltött a béke...” Ez volt apám utolsó karácsonya, ßotlik Imre, Szeghalom Boldogabb ünnepet kívánok 1944. december 24-én Budatétényben voltunk elszállásolva századaimmal. Nekünk is volt egy kis karácsonyfánk, szaloncukorral díszítve, a budatétényi moziban. 24-én este vacsora után mentünk ünnepelni. A Himnusz éneklése után kezdődött volna a cukorosztás, de nem kerülhetett rá sor, mert riadó lett. Ott kellett hagyni a karácsonyfát. Budakeszire mentünk, ahol géppisztoly-sorozatok fogadtak bennünket. Ittmároroszokvoltak. Ézen az éjszakán megkezdtük az aknatelepítést, az ellenség, a harckocsik és egyéb járművek ellen. így lettem Budapest védője. Szüléimről, testvéreimről semmit nem tudtam, mert Biharugra, ahol laktak, korábban elesett. Már betöltöttem a hároméves katonaszolgálatot, és még nem volt vége, de röviden csak a karácsonyról írtam. Sokkal boldogabb karácsonyi ünnepet kívánok hazánk minden lakójának, mint nekünk volt 1944-ben. Nagy Gyula, Biharugra Üzenő csillagok Az egész úgy kezdődött, hogy 1941 októberében bevonultam, 1944 áprilisában a frontra vezényelték zászlóalj unkát és ez év októberében fogságba estem. Itt kezdődött a tragédia, harc a megmaradásért, tordai, majd a fogsári fogolytáborokon keresztül decemberben kiérkeztük a rjumineifogolytáborba. Ez a karácsony volt életem olyan ünnepe, amikor a családom nem tudta, hogy hol vagyok, élek vagy odavesztem! Osszeismerkedtünk, akik egymás mellett aludtunk a deszka- priccseken. Lehetőségünk nem volt, hogy kis fenyőfát is állítsunk, így be kellett érnünk azzal, hogy egy-két karácsonyi éneket eldúdoltunk, mindenki a maga nyelvén, majd kimentünk az udvarra, a barakk elé, és néztük a ragyogó csillagokat. Olyan hideg volt, hogy a csillagok is remegtek, mínusz 40 fok volt, néztük őket arra gondolva, hátha a szeretteink, a családunk is nézi! Tóth Pál, Békéscsaba Két szelet mákos kalács Messze mögöttünk, valahol Budapesten volt már a front, de mi mégis mindennap éreztük a háború bénító hangulatát. Békésföldváron (ma Murony) 1944-ben voltam gyerek. Ott a mi falunkon keresztül ment Békésre a kisvasút. Az orosz katonák igen alkalmasnak találták a vasút mentét lőszerlerakatnak. Annyi lőszert raktak le a vasút két oldalán, hogy egy robbanásra akár egy nagy várost is levegőbe lehetett volna repíteni. Őrség vigyázta éjjel, nappal, kb. 50—60 katona. Ezek a katonák az iskolába és a falu kocsmájába voltak elszállásolva. így a tanítás ’44 őszén nem indult be az iskolánkban. Akkor lettem volna hetedikes. A frontról ide jártak utánpótláslőszerért az orosz katonák autókkal. Éjjelente 30—40 autó jött. Elcsigázva, ázva-fázva, fáradtan és főleg mindig éhesen. A férfiakat a faluból kihajtották az autókat megpakolni. Ok pedig valóságosan kizabálták a faluból az összes ennivalót. Nem volt se kenyerünk, se krumplink. A tyúkokat, a disznókat le kellett vágni, megfőzni. Alig tudtunk eldugni annyi ennivalót, hogy éhen ne vesszen ami 11 tagú családunk. Garázdálkodtak, és igen gorombák voltak. Sokszor kellett a helyi őröket hívni segítségül. A helybeli őröket kezdtük megismerni. Volt egy katona az őrök között, hiányzott a jobb kezének első két ujja. Civilben tanító volt, helorusziai. Sokszor az öcsémmel elmentünk az iskolához megnézni, hátha megkezdik a tanítást. Egy ilyen alkalommal ismerkedtünk meg Nikolájjal. Eljött a szüléinkkel megismerkedni. Édesapám jól beszélt szlovákul, egész jó! megértették egymást. Elmondta, hogy a felesége valahol a fronton. Egy fia és egy kislánya van, és reméli, hogy élnek valahol otthon. Nagyon hasonlítottunk korban az őgyerekeihez, ezért szívesen látott bennünket. Sokszor bejártunk, tökmagot, máiét, sült tököt vittünk az iskolába. Közeledett 1944 karácsonya. Anyánkat mindig arról faggattuk, lesz- e igazi karácsony? Nagyon szomorúan azt ígérgette, hogy lesz karácsony, de nagyon szegényes. Hiszen alig tudott eldugni egy kis ennivalót az ünnepi asztalra. Ajándékról pedig ne is álmodjunk. Mi az öcsémmel voltunk a családban a legkisebbek. No meg az unokanővéreim gyerekei. Nehéz volt elképzelni az ünnepet ajándék nélkül. Pár nappal az ünnepek előtt arra figyeltünk fel az öcskössel, hogy a nagyfiúk suttyomban feljárnak a padlásra. Meglestük őket, mit csinálnak: deszkából fatalpakat fűrészeltek, faragtak. Csizmaszárból pántot vágtak, azt szegelték rá. Papucs készült ajándéknak. Anyánk is dolgozott a varrógéppel. Egyujjas kesztyűket varrt ócska kabátok hátuljából, a fiúknak. Az imádott berliner nyakba való kendőjéből apánknak szabott és varrt jó meleg mellényt. Nagyon hideg voltakkor télen, és édesapám Tarhosra járt erdőirtáshoz, hogy meglegyen a téli tüzelő. Nővéreink a stafirunglepedőből varrtak nekünk, kisebbeknek kombiné- kat, hálóingeket. Lázasan készült mindenki az ünnepekre. Mi az öcsémmel nem tudtuk mivel kedveskedjünk, mit ajándékozzunk. Eszembe jutott, hogy kérjünk bőrhulladékot a katonáktól, és varrjunk patentos pénztárcákat. Elmentünk az iskolába és kézzel-lábbal elmagyaráztuk, mit szeretnénk. De hogy esélyesebbek legyünk, én megígértem, hogy a karácsonyi mákos kalácsból két szele tet adok cserébe. Nézett, nézett a katona bennünket (biztos az övéire gondolt, mert kicsordult a könnye), megígérte, megcsinálja ő a pénztárcákat, csak karácsonykor menjünk érte. Édesanyánk betartotta a szavát. Készült az ünnepre. Levágta az utolsó kopasz nyakú tyúkot, amit a kertben, a kórókúp alatt rejtegetett. Húslevest főzött és hat tekercs mákos kalácsot sütött, melasszal édesítette (cukrot már hónapokkal azelőtt se láttunk). Percenként imádkoztunk, hogy ne jöjjenek a f ontról lőszerért, és ne egyék meg ezt a sok finomságot. Kértük Anyánkat, legalább a kalácsot ossza már szét, mert olyan illata volt, hogy majd megvesztünk érte. Azért is izgultam, mert már menni kellett a pénztárcákért és vinni kellett a kalácsot. Hallgatott ránk anyánk, meg félt is, hogyha beállítanak a frontkatonák, megeszik előlünk. Elkezdte szeletelni a kalácsot. Közben számolt. Mi vagyunk 11-en, a szomszédék 4-en, a boltosék 4-en, az 19. Rakta ide-oda a kést a kalács tetején, egyre vékonyabbra vágta a szeleteket, hogy mindenkinek legalább 2 szelet jusson. O, jaj, édes Istenem, két szelet! Hiszen én annyit elígértem! Mi marad nekem? Én abba belehalok, ha nem ehetem ebből a kalácsból. Felróttam anyámnak, minek kell a szomszédéknak is adni. Megdorgált, hogy irigy vagyok. A szeretet ünnepén azokra is gondolni kell, akiknek még ennyi sem adatott. Elkértem a részemet a kalácsból, és elindultam vele az iskolába. Becsomagoltam a zsebkendőmbe, hogy ne is lássam, mert nem akartam irigy lenni. De a meleg kalács illata jött, jöttfelém, és én nem bírtam ellenállni. Pár száz lépés után megálltam, hogy csak megnézem, és akkor úgy gondoltam, lehet Nikoláj nem is szereti a kalács barnára sült héját, legalább azt kóstoljam meg. Letörtem és bekaptam. Sem előtte, sem azóta olyan finomat nem ettem. Úgy gondoltam, megeszem a másikról is, legyen egyforma a két darab. Elszégyelltem magam, szószegésért. Gyorsan betekertem a zsebkendőmbe a maradékot és a szívem majd meghasadt, de futottam az iskoláig. Soha olyan nehéz nem volt az út, pedig hat évig minden nap oda jártam. Nikoláj már várt a kész, csodálatos patkó alakú pénztárcákkal. Én szemlesütve bontottam ki a zsebkendőbe csomagolt kalácsot és nyújtottam feléje. 0 csak nézett rám, és azt kérdezte, talán bizony így sütötte az anyukám? Bevallottam, hogy már hónapok óta nem ettünk ilyen finomat és nem bírtam ki, hogy meg ne kóstoljam. O átölelt és hullott a könnye. Nyicsevo, nyicsevo, mondogatta. Beleharapott a kalácsba és már nyújtotta is felém, hogy harapjak én is. Egy falatot ő, egyet én. így fogyott el a két szelet mákos kalács, ami nem is volt cukros, csak melasszal édesített, mégis emlékezetemben él 1944 decembere óta. Szűkös idők járnak most is, de nem éhségesek. Biztos lesz mákos tekercs az ünnepekre az asztalon. Én még most is, mint mindig, szeretettel emlékszem vissza azokra a háborús időkre, mert éltek a szüleim és testvéreim, akiktől sok szépet és jót tanultunk. Szeretetet, megbékélést. Mochnács György né, Békéscsaba
