Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23-26 / 301. szám
KARÁCSONY Egy asszony élete Mottó: Az élet a legjobb történetíró. Fordulatai meghökkentelek, tanulságai elgondolkodtatok. Néha fájdalmasak, néha megható- ak, olyan szépek, mint a mesében. Az igaz mesékben. II. János Pál pápa magyarországi látogatása során két alkalommal is viselt olyan miseruhát, amit itt hímeztek. Az aranybrokát miseruha elején fent Szent István-kép látható, a futó minta Árpádkori tarsolylemezen talált régi motívumokból áll, alatta az esztergomi bazilika képe. A hátoldalon ugyanez a futóminta, fent Krisztus pantokrátor (a világ uralkodóját, trónon ülve, királyi jelvényekkel ábrázoló kép), lent a pápai címer. A miseruhát Esztergom főegyházmegye rendelte meg, a pápa esztergomi és a Hősök terén tartott miséin viselte. Azóta minden Szent István- napi körmeneten ezt ölti magára Paskai László bíboros. Az idén újabb miseruha — fehér, régi angyalos Árpád-házi címerrel, István-képpel díszített — készült a pápa számára, amit a magyar püspökök vittek ki Rómába. A Szentatya jövő évre tervezett magyarországi látogatására szánt miseruhára is ugyanez a kéz varázsolja majd a hímzéseket. E csodák kivitelezője Révainé Ko- váts Éva. Élete kész regény, a felhőtlen gyermekkortól a háború viszontagságain, az ötvenes évek megaláztatásain és megpróbáltatásain át a hivatás felismeréséig, a beteljesedésig. Polgári családba született, élte a húszas-harmincas évek hasonló korú és helyzetű lánygyermekeinek életét. Nyelveket, gyors- és gépírást, háziasszonyi ismereteket tanult. Apja pénzügyminisztériumi tanácsos, férje katonatiszt volt a két világháború között, sőt 1945 után az új Honvédelmi Minisztérium megszervezésében is igényt tartottak rá — azután menesztették. Nem sokkal később, 1951-ben Rákosiék kitelepítették a családot a Heves megyei Nagyfügedre. Okot nemigen kerestek, elég volt a származása. S mivel a deportálás lélektana is ki volt találva, a kényszermunkára egymástól elválasztva vitték őket: őt Gyöngyössolymosra, férjét Recskre. Kováts Éva kemény fizikai munkát végzett. „Ha ma dicsekedni akarok valamivel, akkor elmesélem, hogy én építettem a gyöngyös- solyrriosi erőművet” — mondja kicsit kesernyés mosollyal a nyolcvanadik évét taposó asszony. Két és fél évig tartott a száműzetés, addig testvére nevelte két gyermekét, Balázst és Gergelyt. Férje időközben elhagyta, s megélhetés után kellett néznie. Egy kenderfonóban dolgozott, kemény volt ez is. Azután névleges házasságot kötött, így lett Révainé, és visszaköltözhettek Pestre. A Műhímző Ktsz-ben talált munkát, ahol kezdetben adminisztrátorként dolgozott, ám hamarosan rájöttek, hogy „osztályidegen”, és válaszút elé állították: vagy lemegy az üzembe és megtanulja a hímzést, vagy le is út, fel is út. Az utóbbit nem választhatta, hiszen második férje meghalt, két gyermekét egyedül kellett nevelnie. Maradt az addig ismeretlen munka. — Alig egy hónap alatt beletanultam, és egyre jobban ment a dolog — mondja. — Egy alkalommal odajött hozzám az üzemvezető és javasolta, keressem meg a feleségét, Redeczky Annái, aki akkor már neves iparművész volt, és Budapesten, a Kossuth utcában dolgoztak. Ok készítették a fővárosi szalonok, a Rotschild, a Kék Duna számára a ruhahímzéseket, festők képeit hímezték miseruhákra, oltárterítőkre. A munka egyre több gyönyörűséget jelentett, nappal a ktsz-ben, este otthon ültem a gép elé. Az első bedolgozó II. János Pál pápa a Révainé Kováts Éva által hímzett miseruhában 1995. december 23-26., szombat-kedd „..Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer én készítem a hímzést a pápa miseruhájára... ” voltam Magyarországon. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer én készítem a hímzést a pápa miseruhájára... Révainé Kováts Éva több évtized után kilépett az ismeretlenségből, iparművész lett. Kiállítások egész során szerepelt itthon és külföldön. Munkái megtalálhatók többek között Belgrád- ban, Bécsben, Csíksomlyón, Lourdes- ben, Moszkvában, Nápolyban, Rómában; itthon Budapesten, Esztergomban, Győrött, Pannonhalmán. Szinte valamennyi egyházi témájú hímzés, de van közöttük zászló, portré (Eötvös József képe, ami a néhai Antall Józsefnek készült 60. születésnapjára), díszmellény Tito feleségének, aki rendszeresen a Rotschildnál vásárolt. Lakásának falát megannyi általa készített kép díszíti, köztük unokáinak portréi. A munkáiból összeállított album maga a csoda, képein a tökéletes szakmai ismeret mellett a lélek szépsége tükröződik. — Hosszú időbe telik, és sok ember munkája, mire elkészül egy-egy hímzés — sorolja. — Némelyikhez hónapok kellenek, mások egy-két hét alatt elkészülnek. Van egy 40 éves Adler műhímzőgépem, mindent tud, ott áll a konyha sarkában, ez a munkahelyem. Az első és legfontosabb a megfelelő anyag kiválasztása, azután jön a tervező, aki megrajzolja, és végül a hímző, aki mindezt megtölti élettel. A pápai miseruhát például Zsombók Agnes iparművész tervezte, a jövő évi látogatására készülő munka terveit pedig Koós Péter (Koós Károly, a neves erdélyi építész unokája) készíti. Soha nem felejtem el, hogy a zord időkben is jószándékú emberek miként tanítottak engem erre a mesterségre, s ugyanezt igyekszem tenni most én is. Van néhány tehetséges tanítványom, szeretném ha folytatnák. Mire e sorok megjelennek, már elkészül az a nem mindennapi méretű, 200x180 cm-es oltárkép, ami a Szent családot ábrázolja, és karácsonyra kerül Pilisvörösvárra, a papi otthon kápolnájába. Az éjféli misén, a képre nézve, bizonyára sokak köszöneté száll majd e hímzésbe foglalt ima alkotójához, aki élete során megjárta a poklot, hogy aztán felemelkedjen, és maradandót alkosson. Talán egyszer valaki megörökíti az ő arcvonásait is. Ez az írás a véletlennek köszönhető'. Húsvéti lapszámunk a nyár folyamán dr. László Balázs, az Antall-kormány egykori szóvivője, majd New York-i főkonzul kezébe került. A lap egyik oldalán felfedezte Paskai Lászlót abban a miseruhában, amelyet II. János Pál viselt magyarországi látogatása során. A ruha és rajta a hímzés több, mint ismerős volt neki. Egyik találkozásunk alkalmával csendesen megjegyezte: nem is gondolta, hogy egy vidéki lapban viszontlátja a miseruhát — édesanyja keze munkáját. Magam meg azt nem gondoltam volna, hogy ilyen közel vannak hozzánk a csodák... Seleszt Ferenc Magyar falut mentett a román pap A kalotaszentkirályi román teplom. Mind a magyar mind a román uralom idején ebben a templomban szolgált loan Cobirzan, a kalotaszentkirályi magyarok megmentője fotó: ifjú ménesi györgy Azokon a vidékeken, régiókban, ahol a történelem folyamán több nemzetiség élt együtt, gyakran történtek kisebb- nagyobb etnikai összezördülések, súlyosabb esetben atrocitások. Erdély immár hosszú idők óta a magyarok és a románok közös lakhelye. Hol Magyar- ország, hol Románia részeként szerepelt (szerepel) a földrajzi és történelmi atlaszokban. Amikor Magyarországhoz tartozott, az erdélyi románság tartotta sérelmesnek azt a státuszt, Romániában pedig az erdélyi magyarság érzi magát másodrendű állampolgárnak. Erdély egyes részeinek csupán a huszadik században négy gazdája (az Osztrák—Magyar Monarchia, a Román Királyság, Horthy Magyarországa, a második világháború utáni Románia) is volt. A hovatartozás-változásokkor gyakran fokozott formában felszínre kerültek a feszültségek, ám — mint alábbi történetünk is bizonyítja — olykor az igazi emberi érzés meg tudta fékezni az indulatokat. Bánffyhunyadtól délre, a Kalota patak két partján terül el a csaknem szín- magyar erdélyi település, Kalota- szentkirály. A második bécsi döntést (1940. augusztus 30.) követően az új magyar—román határ a falu alatt húzódott. Kalotaszentkirály egyszeriben Magyarország határmenti falujává vált. A temetőbejárat előtt még ma is ott ékeskedik az egykori magyar áteresztősorompó két tartóvasának maradványa. Az emberek készséggel mesélnek az 1940—44 közötti időkről. — Már hetvenötödik életévemet taposom, de mindmáig nem felejtettem el azokat a boldog időket. Ma is büszke vagyok arra, hogy sorkatonai szolgálatomat a magyar hadsereg kötelékében tölthettem. Még 1940-ben vonultam be, s Győrben teljesítettem szolgálatot — mondta egy idős bácsi. Majd arra biztat, folytassuk utunkat, s akkor az egykori bécsi határ helyét is megszemlélhetjük. A szerencse mellénk állt: épp az egykori országhatár közelében két férfi jött velünk szembe. Egyikük hatéves volt a visszacsatoláskor, ezért jól emlékszik mindenre. Alig húsz lépést kell visszalépnünk, hogy a negyvenben megrajzolt határ helyén állhassunk. Beszélgetőtársunk nosztalgiázik egy kicsi, majd megjegyzi: „Ötvenöt éve maguk sem tudtak volna itt ilyen simán átjutni." Újabb mintegy másfél kilométeres gyaloglás után (közvetlenül a vasút előtt) az egykori román őrházat (mely ma a román vasút tulajdonát képezi) is megszemléltük, majd visszasétáltunk a faluba. A kalotaszentkirályi kis kocsmában az egyik férfi csillogó szemmel beszél a település 1940—44 közötti múltjáról. A Bécsben megrajzolt országhatár nem vette (ez lehetetlenség is lett volna) figyelembe az akkori magántulajdoni állapotokat, így számtalan családnak maradt földje az úgynevezett „túloldalon”. Ok egy hivatalos okmányt kaptak, mellyel — földművelés céljából — akár naponta is átléphették az országhatárt. A faluban elindult egy egészséges élni- és tenniakarási folyamat. A földműves magyar kenyérből, a cipész magyarcipőből, akovács magyar patkóból akart mind többet tennelni. A hangulat, a jó kedv is fokozódott, az emberek tudatából eltűnt a trianoni sokk okozta depresszió. Az örömkorszak négy évig tartott: 1944 szeptemberében a közeli Jó- sikafalváról (románul Belis) román félkatonai alakulatok érkeztek Kalo- taszentkirályba. A szélsőséges nacionalisták vezére annak a családnak volt az unokaöccse, amely az 1940- es visszacsatolásig a falu határában lévő vízimalomnak volt a tulajdonosa. A gépfegyveres románok házról házra jártak azzal a céllal, hogy a magyar lakosságot összeszedjék, a Kalota patak medrébe hajtsák, s ott őket mind lelőjék. A borzalmas művelet első része már megkezdődött (a jósikafalvaiak már járták a házakat), amikor a helyi román papban, loan Cobirzan-bm megszólalt az igaz emberi érzés, s a nemes tenni akarás. Román egyházi méltóságként Cobirzan úr az akció idején is szabadon járkálhatott a faluban. Gyorsan három lovat kerített (a román nacionalisták ekkor talán még örütek is, hogy ő is dézsmálja a magyarok javait, ám csakhamar arcukra fagyott a mosoly). A lovakkal a kertek alatt három magyár férfit Bánffyhunyadra küldött, hogy a tragédia megakadályozása végett az akkor már ott tartózkodó orosz katonák segítségét kérjék. Néhány orosz katona azonnal motorkerékpárra pattant, s perceken belül Kalotaszentkirályon voltak. A helyi magyarság többsége akkor már a patak medrében volt, de szerencsére még egyetlen puskalövés sem dörrent. Az oroszok lefegyverezték a román félkatonai alakulatot, így akadályozva meg a borzalmakat. loan Cobirzan mint igazhű egyházi ember 1944-ben, azon a szeptemberi napon sem felejtette el, hogy vele és híveivel 1940—44 között milyen emberségesen bánt a magyar hatalom. 1944 szeptembere óta pedig az ő emberségét áldják az akkori s a mai kalotaszentkirályi magyarok. Magyari Barna
