Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23-26 / 301. szám
A római mérföldkő vésetét vallom: „A hazámért emésztem magam” A közelmúltban a Csorvásról elszármazott páter Szőke János szalézi atyának a „Békés megyéért ’’kitüntetést adta át dr. Simon Imre, a Békés Megyei Közgyűlés elnöke FOTÓ: LEHOCZY PÉTER Most pedig álla Kereszt... És aki rajta függ, még él. És aki idáig kísérte, még áll. És a kereszten fiiggő , Kihagyott ” most az Anyjáról gondoskodik. Most már csak ez hiányzott. Egyebet mindent megtett. Haza mehet az Atyához. Már semmije sincs. Siváran, egyedül, Atyjától elhagyottan, mindent maradék nélkül átadott — az emberekért. Már anyját is elhelyezte János szívén, már a tanítványt is elhelyezte anyja szívén. Már csak a teljesedés van hátra, az Utolsó Szó, az utolsó Lélegzet és előre hanyatlik a töviskoronásfej... ..Beteljesedett!” Olvasgatom Dienes Valéria sorait, ahogy a 128-as busz csúszkálva-köhög- ve kapaszkodik felfelé a Sváb-hegyre. Egy időre ki kell kapcsolni a Moszkva- tér iménti zsivaját, azt a másféle életteret. Még akkor, ha ott lenn a téren napi világunk lelkileg sérült áldozatai rikoltoz- nak, vagy várnak zsebre dugott kézzel és nejlonszatyorral legalább egynapi megváltásra. Nem, em valamiféle áhítattal teli „felejtéskísérlet” ez, inkább csak arra való felkészülés, hogy meghitten beszélgethessünk majd páter Szőke János atyával. Az elesettekről is természetesen. Az évtizedek után hazatelepült lelki- pásztorral ezt a diskurzust talán tudat alatt még 1988-ban elhatároztuk, egy csendes római étteremben, a Szt. Péter- bazilika közelében. Isten a tanúnk: egyikünk sem arra gondolt, hogy itt, a Mindszenty Alapítvány támogatásával létrejött, budai Szalézi Rendházban cserélünk gondolatot. Dehogy is! Inkább a bajorországi Königsteinre tippeltünk, ahol az utolsó huszonnégy év alatt az üldözött egyház támogatására alapult Kirche in Not-Ostprieserhilfe keleti osztályának vezetőjeként szervezte és irányította a nyugaton élő szórványmagyarok, elősorban katolikus hívek lelki erősítését, nem utolsósorban a magyarországi, az erdélyi, kárpátaljai egyházak támogatását, utóbb a „Segítő Jobb” Alapítvány keretében. Adományaik, a határokon félig-meddig sutyiban átjuttatott, lelkipásztori munkát segítő küldeményeik felbecsülhetetlen erkölcsi segítséget jelentettek az ott élőknek. Igazából nincs ez másképpen ma sem. Szükség van rá. Az idő azonban felgyorsult a történelem forgószínpadán. Először csak „csendben” látogatott haza, aztán megérlelődött a buzdító gondolat, amit Paskai László bíboros, prímás azóta így fogalmazott meg egyik hozzá írott levelében: ,,Örömmel tölt el, hogy Főtisztelendő atya vállalta az életszentség hírében elhunyt erdélyi hitvalló és vértanú püspökök ügyeit és mint posztulátor Róma felé szintén képviseli azokat. Név szerint Isten szolgái: Márton Áron gyulafehérvári .... , pök, valamint dr. Schejfler János szatmárnémeti és dr. Bogdánjfi Szilárd titokban szemeit nagyváradi vértanú püspökök szentté avatásáról van szó. Mindszenti József bíborossal ezek a főpapok a nehéz történemi időben tanúságot tettek egyházukhoz és népükhöz való hősies ragaszkodásukról. Most mindannyian, mint üstökösök vezetik hazánk egén az ismeretlen magyar testvéreink sokaságát, akik osztoznak az ő sorsukban. Mindazokra, akik közreműködnek a szentté avatási per előkészítésében, Istenbőséges áldását kérem.” A modern, villaszerű épület a megáldott Majtényi-ház (a család emlékét a szalézi rend igaz támogatóiként őrzik). A hallt egyik legismertebb „Borbás”- jegyzésű Mindszenty-festmény uralja. Szemben az ezeréves magyar birodalom és vármegyéinek címere látható egy képen. A szolid bútorzaton kívül egy különlegesen míves szekrény, benne nem különben míves étkészlet, ami leköti a tekintetet. Tapintható a csend. — Életem legnagyobb és legszebb feladatának tekintem a posztulátori megbízatást. Ezért adtam fel negyvenhat éven át tartó külföldi tevékenységemet, számos európai országban munkálkodva, de mindig szem előtt tartva azt a Rajna partján található, római kövön olvasható felírást, amely ezt tudatja az arra járóval: „pro patria consumar”, vagyis a hazámért emésztem magam. — Közben más papok szentté avatása is előtérbe került. Ügyüket nem az atya viszi, de helyet kaptak a Vértanúink című lapban. — Igen, közéjük tartozik a „szegények orvosának”, Batthyány-Strattmann Lászlónak az ügye, akinél a boldoggá avatáshoz szükséges csoda elsimerése csak rövid idő kérdése. A másik Isten szolgájának, az egykor szerzetesi életre készült Kaszap Istvánnak ügye, amely a háború utáni évek nehézségei miatt elég sokat késett, de az övé is Rómában van már. A nekem szűkebb pátriámként vallott Gyulán is tevékenykedett báró Apor Vilmos győri püspök boldoggá avatási ügye szintén befejezés előtt áll. Róla talán, lévén emlékét Békésben többen számon tartják, érdemes elmondani, hogy 1945-ben, amikor a hazánkat és népünket megalázó ittas orosz katonák magyar lányokat és édesanyákat erőszakoltak meg, akkor a hős pap a győri püspöki rezidencia pincéjébe bújtatta és vére árán is megvédte őket. Halála húsvét másnapján, délután következett be. Végül megemlítem a KGB által meggyilkolt Rozsma Tódor munkácsi görög katolikus vértanú püspököt is, akinek posztulátori feladatát testvéri szolidaritásból vállaltaméi. Szőke páter hittel vallja: a nyolc Isten szolgája mérföldkőnél jelentősebb, koszorúnál értékesebb ívben öleli át a Kárpát-medencét. Azért is kedvesek, mert ők járnak több tízezer hívő előtt, akik életüket sokszor hasonló körülmények között áldozták fel hitükért és nemzetükért. — A szív vagy a feladat szólította-e inkább haza tavaly, a jelek szerint végleg... — Mivel az utóbbi években már gyakrabban jártam haza, inkább a megtisztelő feladat, amelyet innen mindenképpen eredményesebben végezhetek el. Hozzáteszem, ehhez azért kevés a szolgálat iránti alázat jelentős egyházjogi és teológiai háttér is szükségeltetik, mellé több idegen nyelv ismerete, aztán azok a kapcsolatok is elengedhetetlenek hozzá, amelyet a segélyszervezetben betöltött munkám során szereztem, főként Erdélyben, ahová a boldoggá avatandók közül többen valók. Bár hajói meggondolom, amikor három napig ki sem mozdulok és csak a hegyre tekintek fel, teljesen úgy érzem magam, mintha odakint lennék, néha németül gondolkodom, szólalok meg... Annál is inkább, mert a külföldi magyaroknak továbbra is hely- nöke maradtam. Ez azt jelenti, hogy Európában én helyettesítem a kanadai Torontóban élő külföldi magyarok püspökét, Miklósházy Attilát. — Miképpen áll a boldoggá avatás? — Éppen harmadik éve folyik. A négytagú, történész és teológiai szakértőkkel kibővített egyházmegyei bíróság megalakításával kezdődött és a fontosabb tudnivalókról kis időszaki füzetekben számolunk be. Hamarosan megjelenik a harmadik szám. Maradva csak Mindszenty bíboros úrnál, az első teendőnk a teljes írásos dokumentum anyag összállítása és feldolgozása volt, amely tulajdonképpen már készen áll. Ebben a háromszáz oldalban születésétől haláláig minden levél, dokumentum összegződik, noha legtöbbjük csak egymondatos jellemzésből áll, nevezetesen, hogy egy levél például kitől érkezett, vagy kinek írta, és milyen témában. Valamikor ezeket a dokumentumokat egy nagy ládában Rómába szállították, most a megyei bíróság sok mindent maga végez el, a Szent Székhez tehát csak a végső összegzés kerül. A Szentté Avatási Kongregáció átveszi, majd a római szentszéki bírók, jegyzők és ügyvédek részéről újabb vizsgálat következik. Dr. Kahler Frigyes jogász például elkészült egy olyan tanulmánykötettel, amely részletesen feltárja a Mind- szenty-perben elkövetett törvénytelenségeket és azok hátterét. Ez is hamarosan nyilvánosságra kerül, immár az eljárás során összegyűlt dokumentumok alapján. Visszatérve a boldoggá avatásra, ez általában Rómában történik — feltehetően még több év múlva. Van még egy fontos feltétel — a vértanúk kivételével—, nevezetesen, hogy csoda is szükségeltetik az illető boldoggá avatásához. Az egyház nem a szemfényvesztési, hanem inkább a gyógyulási csodákat szereti elfogadni. Többnyire imameghallgatásokon adnak erre példát. — Atyám! Egyházi küldetése közepette is feltehetően naponta érzékeli: hol is tart a mi európanizálódási törekvésünk, meddig jutottunk el ezen a most már nyilvánvalóan látható, a gondoltnál sokkal göröngyösebb úton? — A felsorakozást én elsősorban az emberi magatartás, a keresztényi normák oldaláról közlíteném meg. Az, hogy nem volt szabad gyakorolni a vallást oly hosszú időn keresztül, hatalmas rombolást végzett a lelkekben. Az kell tehát, hogy mindenki, aki szeretné, spontán megélhesse a saját keresztény életét. Nem akarok bántani senkit, de az elmúlt idő szinte bénulást, színte- lenséget nyomott a társadalomra, nem kevéssé hatást gyakorolva az egyházra is. A lelkipásztori munka szellemi és gyakorlati feltételeit összehasonlítva a nyugati plébániákéval, püspökségekkel, sajnos óriási lemaradást kell behozni. Azt is meg merném kozkáztatni, hogy a rendszerváltás óta eltelt időben még nem mindenütt „ébredtek” fel igazán az egyházak sem. Tisztelet a kivételnek, de sokkal több lehetőség lenne a közéletben való részvételre, aztán messze nem használják ki a technika kínálta lehetőségeket sem. De maradjunk a tartalomnál! A családok látogatása nélkül csak levegőcsapkodásnak tetszhet néha a lelkipásztori munka. Sok helyütt még nagyon túlhaladott módszerrel prédikálnak s végzik a lelki élet irányítását, pedig ez ma már nem megy! A hívek is, a papok is érzik, valahogy nincsenek igazán összeforrva, pedig erre nagyon nagy szükség lenne! — A lelki felemelkedésnek jelentős előmozdítója lehet az egyház. — A nyakunkba szakadt szabadság közepette egyszerre lenne sok-sok tennivalónk. Mindegyik fontos, de a mély- reszántó, ahogy a Szentírás mondja, föld színét megújító munka nem történhet meg egyik napról a másikra. Az egyház nem tud mindenhová eljutni, ahová szükséges lenne. Emlékszem, a mi falunkban, Csorváson, ha végigment a plébános az utcán, bizony mindenki tudta... Ma? Alig veszik észre. Tekintélye, szava volt. Lehet, egy ideig még örült is, hogy nem háborgatták, bezárkózott és nem mozdult ki a plébániáról. De más idők jöttek! Aztán itt van a propaganda kérdése. A legkevesebb lenne egy katolikus napilap, egy rádióállomás, rendszeres tévés jelenlét. Úgy vélem, a szakemberek mindenütt csak saját magukat forrják ki. Nincs egy grémium, amely valahol ezt megtanulta és most, hogy eljött az idő, hasznosítaná! Megdöbbentett, hogy amikortól odakinti szervezetünk lehetővé tette, hogy minden egyházmegyéből egy évig médiatudományokat tanulhasson valaki a brüsszeli Robert Schumann iskolán... Magyarországról eddig egyetlen orvosnő volt. Őt is a véleltlen sodorta oda, sohasem fog médiával foglalkozni. Miközben az egész világnak kötelessége tanulni, mi magyarok azt hisszük, hogy mindent tudunk... Nem tartom szerencsésnek, hogy nem használjuk ki a nem hívő, de az egyházak munkáját tisztelő civilek segítségét. Talán XI. Pius, vagy XIV. Benedek pápa mondta, hogy ha egyháznak el kellene adnia a templom padjait, hogy sajtója legyen, akkor adja el! Aki ma nem tud hatni a tömegekre, a közvéleményre, az nincs benne a „világforgásban.” Nagy gondot látok abban, hogy az emberek már észre sem veszik, gondolkodásmódjuk mennyire materialista lett és elkanyarodott a józan emberi viselkedéstől. Meg kell mondjam, jelen pillantban én sem látok nagyon kiutat. De szüntelenül keresni kell! — Az egyház közismerten családcentrikus, az anyákat sok gyermek felnevelésére buzdítja, miközben azért ez a mostani, megcsappant anyagiakat biztosító világban lehet akár felelőtlenség is, hiszen nem mindenütt biztosított tisztességes felneveltetésük. — Az igazság valahol középen van. Ha egyszer eljön Kozma atya templomába, láthatja, mennyi sokgyerekes család él boldogan szerény anyagiak közepette is. Azt persze magam is vallom, hogy az államnak kötelessége gondoskodni és segíteni a családot vállalókat! Elsősorban az otthonteremtésben, mint azt a csökkenő születések jelentkeztével Franciaországban is megtették. —Itt az ünnep! Mi még előtte beszélgetünk, de bizonyára foglalkoztatja Szőke atyát is. — Látva a lázas bevásárlókat, nekem mindig az jut eszembe: vajh’ a készülődés közepette a mélységekbe is gondolunk-e eléggé? Kutatjuk-e, ami a fenyőfa mögött van. Hogy Jézus Krisztus eljött ebbe a világba, hogy az embereket lélekben felemelje. Megtestesülésének ez a titka, de akkor igazi, ha mindezt mi is átéljük. Ha elhisszük, hogy áll valaki fölöttünk, akibe belekapaszkodhatunk. A keresztény felfogás lényege, hogy Krisztus eljövetele maradandó emléket hagyjon lelkűnkben! Az előkészületek apró titkai, a szeretetteljes várakozás még a külsőségeknél, a sistergő csillagszórónál is fontosabb talán a szeretet ünnepén, amit én szívem szerint nagy kezdőbetűkkel írnék. Svédországi lelkészként gyakorta jutott eszembe, hogy a szakácskönyv és a klasszikus magyar regények mellé milyenjó lenne a családi könyvtárban egy Biblia is. És keserű óráinkban nem egymáshoz vagdalnánk erős kifejezéseket, hanem Isten szavaiból, Jézus életéből erőt merítenénk. Amely már annyi embernek adott megnyugvást, erőt és boldogságot. Fábián István Mindszenti/József Schejfler János Bogdánffy Szilárd Márton Áron
