Békés Megyei Hírlap, 1995. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-04-05 / 259. szám
8 1995. november 4-5., szombat-vasárnap Hétvégi Hírlap-magazin t^BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP November 9-én lenne százéves „Hiszek az élőszó hatásában, a tanári magyarázat erejében! Egyszer már leírtam valahol kedvenc hasonlatomat a jerikói rózsáról. Ez egy összeszáradt, csúnya, kimúlt óriáspókhoz hasonló növény, de ha vízbe tesszük, megduzzad, kivirul, kiszínesedik, él. Ityen száraz, csupán a vázat tartalmazó valami a tankönyv is. És ezt varázsolja élő rózsává a tanár magyarázatának, ügyes módszerének a csodavize... Ha a tanári magyarázat is száraz, a csoda elmarad” — vallotta Öveges József egyik publicisztikájában. Ő maga minden előadásán, könyvében, tévés, rádiós szereplésében megidézte ezt a csodát. 00 Milliók szívébe oltotta be a fizika szeretetét ^veges professzor, a halhatatlan 1895. november 9-én a Zala megyei Páka község egyik házában fiú születik, József. Az ősi tanítói dinasztia legifjabb sarja tizenhét évesen dönt úgy, maga is nevelői pályára lép, s kéri felvételét a Piarista Tanítórendbe. Az egyetemet matematika— fizika szakon végzi, ahol Eötvös Lo- ránd tanítványa. Ezzel egy időben teológiát is tanul. 1919-ben kap egyetemi oklevelet, rá egy évre pappá szentelik. A tanár Öveges József 1919-től harminchat esztendőn át — középiskolákban és főiskolákon — tanított matematikát és fizikát. Hogy milyen tanár volt? Szigorú és következetes, tanítványai mégis rajongtak érte. Akkoriban megszokott látvány volt a tatai tó jegén a diákok gyűrűjében korcsolyázó reverendás figura. Ám játék közben is folyton kísérletezett: a gyerekek örömére kitalálta a vitorlázó korcsolyázást. Vérbeli sportemberként együtt kerékpározott, úszott és cigánykerekezett a nebulókkal, ám a tanórán, s különösen a vizsgákon nem ismert tréfát. Történt, hogy a legnevesebb budapesti középiskola érettségijén elnökölt. A jelölteknek csaknem a fele megbukott matematikából vagy fizikából, vagy mindkettőből. Bár eredmény, jobban mondva eredménytelenség kétségkívül igazságos volt, tény: a későbbiekben egyszer sem küldték érettségi elnöknek. A tankönyvíró Hogyan lett belőle tankönyvíró? Egyik interjújában így mesélt erről: „ Tatán tanítottam abban az időben, s az igazgatóm bejött az egyik órámra látogatni. Az előadás a szokott módon folyt, mint egy vidám színdarab, az osztály élénk közreműködésével, A zárójelenet az volt, hogy megkérdeztem, ki akar már most jelesre felelni a jövő órai leckéből. Az egész osztály felnyújtotta a kezét. Amikor kiléptünk a folyosóra, az igazgatóm csak ennyit mondott: Nem hittem, hogy ilyen tanárok is vannak! Nemsokára fölkeresett az egyik nagy tankönyvkiadó igazgatója és felkért az új Kis fizika megírására. Megcsináltam. Amikor egy éve használták a könyvet, az igazgató azt üzente: összes tankönyvünkért együttvéve nem kaptunk annyi dicséretet, mint ezért az egyért... Csak három évtized múlva tudtam meg, hogy a megbízást igazgatóm lelkes ajánlására kaptam.” A negyedik ikszhez közeledett, amikor első könyvét megírta és nyolcvanesztendős volt, amikor a harminckettediket, az utolsót. Az Öveges-könyveket idehaza félmillió példányban adták el. A „tévésztár” „Aki nem tudja elmondani azt, amit tud, úgy, hogy egy utcaseprő is megértse, az maga sem érti igazán” — mondogatta, amikor egy-egy önképzőköri vagy egyesületi előadására indult. A fizika népszerűsítését 1945-től a rádióban folytatta, és hatvanesztendős is elmúlt, amikor a 100 kérdés — 100 felelet című tévésorozatából a képernyőn is megismerték az emberek. A nem csak fizikusnak, de előadónak is kiváló embert egy csapásra szívébe zárta a közönség. A tudós ismeretterjesztő munkáját Kossuth-díjjal és még számos kitüntetéssel ismerték el. Az utolsóra, a hetvenkilenc évesen — öt esztendővel halála előtt — kapott Prométheusz-érem- re volt a legbüszkébb. Az Eötvös Lo- ránd Fizikai Társulat ajánlása így szólt: „mert milliók szívébe oltotta be a fizika szeretetét”. Csath Róza (Kovács Mihály Öveges József című könyve nyomán) Festők Sarkadról, Bükről Két festőművész kiállítására invitáljuk önöket. Amint lapunk már hírt adott róla, a megyeházán megnyílt Kesztyűs Ferenc és Büki Attila képeinek tárlata. Két alkotó, két barát, akiket összeköt a közös sors és a közös törekvés. Mindketten vidékről indultak — Kesztyűs Ferenc Sarkadról, Büki Attila a Vas megyei Bükről — és mindketten ugyanazt az utat járják: visszaadni a felnevelő táj szépségét, kifejezni tisztességet, hűséget a hazához, az emberekhez. Kesztyűs Ferenc egyszerre vallja magát impresszionistának és expresszionistának. Művészi hitvallása számára kettős tartalmat jelent, nem köti magát egyfajta kifejezési formához, sem egyfajta stílushoz. Érzelmeit, gondolatait grafittal, tussal, kerámia-tűzzománccal, akvarellel, pasztellel, olajjal fogalmazza meg, s közérthetően adja vissza. Mint kiállított képei mutatják, a tájkép, a portré, az enteriőr egyaránt fontos számára, mindhárom témát gyakran és szívesen választja munkáihoz. A művész vallja: „A festészetben, a grafikában nem egyetlen műfaj vagy stílus jellemzi a művészi értéket. Meggyőződésem, hogy a művészet minden játékossága mellett is komoly dolog. Célja nem lehet más, mint vállalni és kifejezni a tisztességet, hűséget, igazságot, emberséget.” Büki Attila alkotó éveire visszatekintve két párhuzamos egyenest látunk: a festészet és a költészet egymás mellet- tiségét. A tájak, a portrék és a csendéletek képi megörökítésén túl szavakban is megfogalmazza mondanivalóját. Első verseskötetét, amely „Arcomon a szél söpör” címmel jelent meg, még négy követte. Verseiben az élet és a halál, a jogos és a jogtalan, a jó és a gonosz, vagyis az ősi ellentétek csapnak össze. Olaj-, pasztell- és akvarellképeinek gondolati tartalma rendkívül erős, munkáit szemlélve olyan érzésünk támad, mintha igyekezne megragadni azt, ami tovatűnő, pusztuló. Büki Attila e közben a világ új jelenségeire is figyel, s műveivel örömöt csillant fel. Kesztyűs Ferenc és Büki Attila kiállítása november 15-éig tekinthető meg a megyeházán. Ungvári Mihály Büki Attila: Nyári emlék Az idő elleni harc teti a mindig jelenlévő, közhelyszerűen érvényes történeteknek az alkotó számára érvényes dramaturgiáját, az értéktelen drótszövedékek sebezhetőségével kiemelve a tragikus elemet. Törékenység térben és időben — nem örökkévaló márványból, kőből idézi mindazt, ami a szemlélő szabott idejéhez mérten adott: érezzük a gyors pusztulás szelét, s a műalkotás sem időtlen immár, hanem a tört időből egy szelet. A tört idő a képeken is az eseménytörténet mozzanatokra bontott ikonosztázain. Az idő elleni harc Bereznai Péter művészetének is szerves része. Idő és tér: két időtlen és dimenziótlan, definíciókban bővelkedő és soha meg nem határozott/határozha- tó fogalma. Mítoszokban távolabb, messzibb időkbe visznek el Bereznai Péter munkái. A kiállításon egy egyöntetű alkotói korszak eredményeit láthatjuk. Nem ismerjük, nem tudjuk, mely úton jutott el a művész addig, hogy a fehéret —- színek egész kavalkádját — zárja sötét vonalak ketrecébe. A fekete szín kiemeli ellenpontját. A mélázó szemlélő skizoid módon egyszerre képes érzékelni a fehér tiszta monokrómiáját s ellentétét. Mélázó, írom, mert első pillantásra a művek nem nyílnak meg számunkra. Fa, vászon, alapozás, fehér és fekete egymásra rakodásának magától értetődő logikáját — a képszerkesztés szigorú logikája erősíti meg. Mértani alapformái nem szétszabdalják, hanem láthatatlan erővonalaikkal éppenséggel összetartják, önmagukba zárják a vásznak felületén érzékelhető jelenségeket. Tiszta szigorúság, alapformák, alapszínek rendje. Nincs más dolgunk, „csak” megfejteni. A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban Bereznai Péter, Penyaska László kiállítása november 12-ig tart nyitva. Kovács Klára Milyen anyagokból építkezik a művész, milyen anyagokat használ az alkotó? Választása művészi alkatának adekvát kifejeződése. Jelentős kérdés ez Penyaska László szobrainál is, melyeknek témái: a repülő, szárnyaló, elbukó és megfeszített ember évezredes toposzok a képzőművészetben. Pe- nyaskánál éppen a kezdetleges anyag- használat az, amely műalkotássá nemesíti a régi formai toposzokat. A művek személyes jellegét, másoktól való különbözőségét éppen „primitív”, drótból, rézből, fémhulladékból építkező törékeny spontaneitása emeli művészi rangra. Szobrainak grafikus jellege megnöveli terüket. A technikai kezdetlegesség, esetlegesség érzékelFent: Penyaska László: Japán harcos, lent: Bereznai Péter: Kép a fekete korszakból reprodukció: lehoczky Péter „Néznem kellett Apámat, aki írt” Biharugra nagy szülötte, Szabó Pál író huszonöt esztendeje, 1970 októberében, a reformáció ünnepén távozott az élők sorából. Az író lánya,Szabó Erzsébet férjével együtt ma is Szabó Pál egykori biharugrai házában lakik. Ebben az emlékházban kerestük fel a kortárs irodalomban Bertalan Ágnesként jegyzett írónőt. — Gyermekkoromban az Édesnagymamám szobájában aludtunk a testvéremmel, Palkóval. A fal mellett karos lóca, előtte nagy asztal, karszékek, a lóca egyik végénél az Édesnagymamám ágya, a másik végénél a kemence. Az asztalon lámpa, a lócán ül Apám és ír. Én kifelé fordulva aludtam el minden este. A kemence melege és a toll sercegése ringatott álomba. Már ismertem a betűket, amikor Apám az első regényét írta, az Embereket. És mégis, az írás még nem a betűkkel fonódott egybe képzeletemben. Én csak birkóztam az álommal, mert néztem, néznem kellett Apámat, aki írt. Néha még ma is meg-meglobban bennem a sárgás kicsi fény, a régi lámpa fénye. Ilyenkor Apám árnyéka is lobog a falon. Mikor az álom pillanatra szememre ül, tovacsúszik az asztal, a lámpa, s Apám, hogy megint minden a helyére billenjen, és harsogjon a csend, amiben a toll sercegése száguldó dallammá nő J— idézte fel apjával kapcsolatos gyermekkori élményeit Szabó Erzsébet. —Felnőttként hogyan tekintett édesapja művészetére? Közvetlen közelről milyennek látta Szabó Pál írói világát ? — Mint felnőtt ember, többször beszéltem róla Apámnak, hogy ő tulajdonképpen önmagát alig írta meg. Csak a körülötte lévő, kavargó világot, a szerető, síró, indulataiban lobogó embert, a világjelenségeit. Csak az önéletírásában adott valamit önmagából. Apám soha nem filozofálta alakjait. Mint ahogyan mondani szokták, hogy mély filozófia van ennek meg annak az írónak alakjai párbeszédében. Apám alakja,' mindahány, élik az életet, teszik a tennivalókat, beszédüket is a mindennapok, a valóság formálja. Egyszer—a ,yAz írás maga az élet ” (ARCHÍV FOTÓ) halála előtti években — azt mondta nekem: „Mikor már pénzre tettem szert, én is megtehettem volna, hogy bezárom az ajtót, aztán... megírom az önmagam mélységét. Ám egy író, aki valamit is adni akar a társadalomnak, emberiségnek, nem teheti meg, hogy az önnön nagyságát táplálja.” — Szabó Pál hogyan vélekedett választott hivatásáról, az írói munkáról? — Apám sokszor mondotta, hogy az írást nem lehet befejezni, mint valamely más munkát, hogy kész, jöhet a másik. Az írás folytonosság, mint maga az élet. Vagyis egy író soha nem tud pontot tenni a mondanivalója végére. Mint ahogyan a vágyaknak, terveknek, kívánságoknak sem. Az a halál. Akkor megszűnik az ember... A szél tombol, mint régen. Csak ő nem hallja, s nem látja a halott levelek kavargását. De hiszen ezért vagyok én, s vannak a gyerekeim, a sok-sok gyerek, hogy láthassuk, hallhassuk, s olvasni tudjunk a pergő levelek sírásából, az elszáguldott gondolatok, érzések árjából... Magyari Barna
