Békés Megyei Hírlap, 1995. augusztus (50. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-12-13 / 188. szám
Pfiffner Paulina hadnagy Pfiffner Paulina életútja több szállal kötődik megyénkhez: itt született Mezőhegyesen 1825- ben, és itt alussza örök álmát Gyulán. Amikor kitört a szabadságharc, maga is a fegyverrel küzdő honvédek sorába lépett. (8. oldal) Talpra állás Két év alatt kétszer állt a halál küszöbén, de most ismét jó erőben van és újra dolgozik Benkő Gyula. Makk Károly új filmjében, a Magyar pizzában egy magára maradt embert alakít, aki napközben éhesen kódorog, éjszaka odakint alszik. (9. oldal) Ami körül a beszélgetés (is) forgott. (Nem a megyében készült afelvétel.) A gyulai Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben élő lányok közül egyet sem sikerült megkaparintaniuk a női lélek (és test) kufárainak. Mégsem a „kintisekel ” macerálják... FOTÓ: SUCH TAMÁS Kintisként a bentisek között A lányok, a lányok, a lányok... nem angyalok. De nem is ördögök: éppen olyanok, mint általában a tinédzserek. Sok múlik azon, kinek milyen családot engedélyezett a sorsa. Nekik szinte semmilyet, illetve olyan közösséget, melyet nagyobb részt maguk alakíthatnak olyanná, amilyenné. Személyi igazolványukban azonos lakcím áll: a gyulai Gyermek- és Ifjúságvédő Intézeté. Jobb híján gyiviseknek nevezik őket, sokak szemében ez nem túl jó ajánlólevél. Nem számolom, ülünk vagy tucatnyian az intézet igazgatói irodájában, van akinek már csak a földön jut hely. így, a beszélgetés elején süt felém a bizalmatlanság. Meg a palástolt önbizalom- hiány, melynek leple egyfajta reszketős vagány- ság. Egyikük látszólagos, ám nagyon is provokatív „szórakozottsággal” egy megkezdett csomag cigarettát vesz elő. — Elnézést, majdnem rágyújtottam... — Cigarettázhattok kivételesen — mondja az igazgatónő. — Úgy szívjátok, hogy ebben a szobában gyerek még soha nem dohányozhatott! A füst jobban oldódik a feszültségnél. Ebben a téma is ludas: az intézeti lányok és a prostitúció. Néhány hete írtunk egy hűvösre került gyulai striciről, aki egyre erőteljesebben igyekezett (volna) az utánpótlási vonalát a lányok köréből képezni. Úgy tudjuk, néhá- nyuknak már ajánlatot is tettek, ám az események még idejében elvágták a „románchoz” vezető szálakat. No, azóta haragszanak rám a lányok. Még a bányászat hőskorában is könnyebb lehetett az egytonnás szénfejadagot kifejteni, mint szóra bírni a lányokat. Nagy lassacskán kiderül, valamennyien olvasták a cikket. Közben tudakolnám, ki hol tanul, dolgozik. Egyetlen kivétellel csökönyösen némák maradnak. Lőttek a tereferének! — összegzem eddigi eredményeimet. Másoknak is így tűnhet, mert a nevelők az igazgatónővel az élen kivonulnak: hátha a feszélyezettség is kioson velük az ajtón. Jól van, ülök egyszál magam férfiemberként egy csomó tizenéves lány között, beszéljünk hát a szexről! Egyszer csak működni kezd a dolog. Mondják a rámenősebbek, amit a stricikről tudnak. Merthogy csak egyet vittek el a rendőrök, márpedig jó néhány lébecol még a gyulai éjszakában. Többségük cigányfiú, állítják. Miről ismerszik meg az ilyen, ha roma, ha nem? Televan pénzzel, menő öltönyt visel, nagyvonalúan rendelget — idézik fel emlékezetükből. Kiderül: már 16 éves stricikkel is összefutottak, akik iskolai ismeretségi körükből vesznek rá lányokat: ez egyszer „menjenek el” a prote- zsáltjukkal. S ha nem megy szép szóval... Vannak, akiket a családjukkal zsarolnak meg: „Ha nem fekszel le vele, kinyírjuk a családodat!” — idézik a lányok a kényes pillanatokat. — A kintiseket így zsarolják — bólogatnak szinte valamennyien. — Kintiseket? — Akik a családjukkal élnek. Mi pedig a bentisek vagyunk. A gyivis lányokra ujjal mutogatnak. Tudja mi történt a maga cikke után?! A bátyám azt modta, kicsinál, ha kurva leszek. Megtört a jég, mondják a lányok a cseppet sem hízelgő véleményüket. Állítólag sokukkal összeveszett a barátja, feltételezvén, hogy ők a szóban- forgók, s megelőlegeztek olyasmit is, ami a tényleg becserkészettekkel sem esett meg a strici úr lebukása okán. Aztán valaki ama vélekedésnek ad hangot, hogy azért nem kizárt, járt ki valaki. — A városban betett a kurvaság a gyivis lányoknak — sommázza a dolgot a velős fogalmazásra hajlamos lány. Sajnálkozom, de nem sokáig: a halottnak adott csók nem tartozik a témánkul választott szex fogalomkörébe... — Ha az elején közöljük, hogy gyi- visek vagyunk, a fiúk nagy része szóba sem áll velünk. A múltkor borzasztóan összevesztem egy emberrel, mert azt állította, hogy a gyivisek lenézik a kintiseket. Azt hiszem, meggyőztem. Engem viszont nem győzött meg. Gondolom, mindkét állításban van némi igazság. A lányok — nyilván védekezésképpen — maguk is sajátos arisztokratizmussal szemlélik a világot, s bizony néhány olyan lesújtó megállapításukba botolhatunk, mely színtiszta előítélet a „kintisekkel” szemben. Persze az őket sújtó gyanakvás összehasonlíthatatlanul maróbb és terjedelmesebb. —Gyiviseknek gyivis a baráti körük — állítják. — Nem bíznak az emberek egy intézetisben. Ha az iskolában, a koleszban eltűnik valami, azonnal a gyivist gyanúsítják. Pedig hát... A munkahelyen sem könnyebb: ott a gyivi címe a személyinkben. Még a rendőrök is könnyebben elvisznek valakit a diszkóból, ha gyivis. Egy szemét zsaru még 1993-ban ok nélkül megvert. Itt a gyivi- ben keményebb, vadabb lények vannak, mint általában: nekünk mindenkivel szemben, mindig magunknak kell megvédenünk magunkat. Ha befordulunk ide az utcába, esténként kintis lányok és fiúk kiabálnak utánunk. Aki erre jön, arról tudják, hogy gyivis. Lenéznek minket. Azt hiszik, valamennyien kurvák, bűnözők vagyunk. Hogy a stricikkel mi a helyzet? Ha azok kinéznek maguknak valakit, előbb- utóbb el is viszik. —Voltak olyan lányok, akikre—bár semmi közük az intézethez — ráismertek a cikkben? — Soroljam?! Mondják, hogy a szóban forgó „szabadleányok” közül néhányan valóban próbálkoztak egyikük, másikuk beszervezésével — gyakorlatilag striciként viselkedtek. —Mennyit ígértek ,,be" ? — Harminc-, negyvenezret — hangzik kissé tétován a válasz. Aztán kiderül: nem a lányok kapnának ennyit, hanem az őket beszervezők. Szemmel láthatóan az ügyben mégsem olyan tájékozottak a lányok, mintsem hihetnénk. — Ha egy olyan lány anyját szidják, aki nem is ismerte a szüleit, nem jelent semmit — mondja egy lány, akit megbocsáthatatlanul elhajítottak maguktól szülei, ám az ő anyja még él. — Én magam is szidom az anyám istenét... Volt és várható családi „élmények” kerülnek szóba. Mondják, az a szülői taktika, hogy agyiviből kikerülésükkor csábítgatják őket: menjepek haza hozzájuk. A pénzükkel együtt, ugyanis erre az időre szép summa gyűlik össze a számlájukon: családi pótlékból, egyebekből. Aztán, ha elfogy a pénz, véget érnek a mézes hetek a családi (tűzfészekben. A másik kiút 18 éves korukban: a barátjukhoz költözni. Ám az a nagy átlag tapasztalatban, hogy a „kedves” ugyanúgy „levágja” őket. —Lányok, hogy érzik: maguk védve vannak ez ellen? — Hát nem — vallják be töredelmesen. Ha ez valakinek újság lenne, elárulom: beszélgetőtársaim semmiben sem különböznek hasonló korú társaiktól. Hacsak abban nem, hogy talán szebbek, talán többet kellett megtapasztalniuk. S talán védtelenebbek. Ha engednék szabadon felbuzogni önbizalmukat, s mi, a „kintisek” kicsit megnyesegetnénk ostoba önteltségünket, s nem rónánk fel bűnként mások másságát, pláne elesettségét, használnánk valamennyiünknek. Jobb, ha idejében rájövünk: mind egy kicsit feketék vagyunk és fehérek, kinn és benn egyaránt. Kiss A. János
