Békés Megyei Hírlap, 1995. július (50. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-29-30 / 176. szám
Érzem, hogy bölcsebbedem A művésszé válás első foka A 65 éves Csoóri Sándor — nyilván az elmúlt évek viharainak tanulságait is levonva — úgy vall jövőbeli társadalomformáló céljairól: csak erkölcsi hatalomra vágyom. S talán ennél is jobban a vers- és regényírásban telne kedve. No és az „elnök úr”-on néha maga is mosolyog...(8. oldal) Fonyó Barbara két színház- és filmművészeti főiskolai év, a Nemzeti Színházban eltöltött két sikeres esztendő után hagyott csapot-papot, prózai, musical- és operettszerepeket, s eljegyezte magát az operaszínpaddal. Ha azt hinnék, múló szeszély, elhamarkodottan ítélnek: régi vágya ez. (9. oldal) Három jókedélyű, kedves idős úr fogadott a kettes kórteremben csíkos pizsamában. A 83 éves Vince Pál békési, Balogh Péter a legfiatalabb 78 éves endrődi, Fülöp János 81 éves ugyancsak gyomaendrődi. Fantasztikus véletlen hozta össze őket, ötven évvel ezelőtt együtt voltak egy oroszországi hadifogolygyűjtőben 27 ezren, majd összeszedtek közülük ezer magyart és Kemotoszkában (így maradt meg bennük a helység neve) élték a hadifoglyok korántsem rózsás életét. Ki két évig, ki négy és félig. A hazajutásuk álma 1945—47-ben vált valóra. Mindhármukat szürkehályog műtét vezette most a kórházba. Annyira azért jó volt a szemük, hogy ötven év után is azonnal felismerték egymást. Péter bácsi jött utoljára, örömujjongással fogadták. Itt jó a lakásuk, meg a kosztjuk, de azért már várják a hazamenetelt, a kórházban csak nem olyan, mint otthon — „Bárha régen ilyen lett volna, biztosan könnyebb a sorunk!” —Merre harcoltak a fronton? — Külön külön hadseregnél szolgáltunk, jártunk mocsaraknál, a Dnyepernél, a Donnál, a fogolytáborban meg egymás mellett feküdtünk — vágnak egymás szavába. Bármilyen keserves idők voltak azok, ma már közös emlék, kifogyhatatlan témaforrás és (lám milyen az emberi természet) mosolyogni- való élmény. — Vojnapleni oroszul a hadifogoly — sorol Péter bácsi, aki úgy megtanult oroszul, hogy hazatérte után a magyar nyelvet törte. — Persze, mert a végén alig maradtunk magyarok, csak oroszok vettek körül. Ütöttek vertek bennünket. A dróton túli nőket se kímélték, akik ott szültek a földön, a babát leöntötték vízzel, mint a lovat. No meg más táborban a más nemzetek népével se bántak jobban. János „hazudta” magát haza a leghamarabb. — No persze, mert olyan szépen kifejlődtem, hogy 70-ről 35 kilósra „híztam” azon a malacnak se való koszton. Alig bírtam lépni, hókás lettem, gyenge. Leszázalékoltak, belöktek a vagonba, aztán meg magyar földön kitereltek. El is döntöttem, ha valaha hazajutok, a disznót elverem a vályútól, mert az az étek nekem is megfelelő — mondja huncutkásan János bácsi. — Akkor maradhattunk életben, ha megtanultunk lopni, mint később az elnökök a kolhozban — kontráz Pali bácsi. — A földeken dolgoztunk, oszt a cukorrépa vékonyát eldugtuk a ruhánk alá, meg a fagyott krumlit. Az volt ám a fenséges eledel. Örökké emlékezetes volt az apró nyers hal, kiszórtak elénk egy sort, puff rá lapáttal a sót, újabb sor hal, újabb sóhalom, ezt tömtük a szánkba, hogy erőnk maradjon. A csalánleves ünnepszámba ment. — A főorvosnő mondta, hogy ilyen vígkedvű emberekkel ritkán találkozik, mint mi vagyunk. Időnként ránk is szóltak a szomszédok, hogy maradjunk már csendben. — Bólogatnak mindhárman. Péter bácsi vasöntödében dolgozott, így jobb erőben maradt: — Meg azért is, — mondja — mert olyan gyönyörű lágerben voltunk a 40 fokos hidegben, hogy egyszerű módon lehetett fűteni, a lehelletünkkel. A kályhát betették, hogy az ellenőrök lássák, de az csak dísznek volt. A köpenyünk egyik felére feküdtünk, a másikkkal betakaróztunk, egymást takargattuk, melegítettük, meg ne fagyjunk álmunkban. Ruszkiru- hában jártunk, meg fatalpú cipőben fölé tekertünk valami posztót vagy vásznat. Éjszaka, ha kellett úgyis mezítláb szaladtunk ki a hóba. Mozoghattunk öt szál drót között, ha kisétáltunk, már ránk kiabáltak. Olyan is volt, hogy valamelyik gyenge társunk beleesett a latrinába, ott lelte a szomorú végét. — A tisztálkodás annyi volt, hogy kimentünk meg visszajöttünk — emlékezik János bácsi, — úgy aludtunk, hogy a tetű ringatott, mint a bölcső. Az oroszok nem engedték, hogy megöljük az élősködőket, ledobták a földre, sóhajtottak, hogy „bozse moj”, hiszen az is olyan élőlény, mint mi. Tetűmillio- mosok lettünk. Egy ócska konzervdoboz volt a tányérunk, az oldalunkra ma- dzagoltuk, vigyázva, el ne lopják, mert akkor nincs miből enni. Egyébként is gyakran elfelejtettek adni. — Olyan este nem volt, hogy ne számoltak volna bennünket — perdül lábra Péter bácsi, s mutatja a hogyant, — kezdi az orosz: „agy in, dva, tri, csiti- ri” eljutott négyig, elfelejtette hányat számolt. Kezdte újra, meg újra három, négyszer, kinn a szabadban. Mire végire ért valahogy, megolvadt alattunk a hó. A hazatérés „úri módon” vonattal történt, egymás tetejibe a marhavagonÖtven év után csíkos pizsamában találtak egymásra: Vince Pál, Fiilöp János és Balogh Péter FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Fél évszázad előtt „milliomosok” voltak Hadifogolytábor után ötven évvel ba ötven embert zsúfoltak, kaptak egy hétre egy vödör vizet. Akinek hasmenése lett a kosztól, az ételtől, nemigen szemérmeskedhetett. A tetvek is „mákoscsíkként” hagytak nyomot a testeken, mert mosakodni, mosogatni se a táborban, se a vonaton nem lehetett. Az ezer ember közül 500 került haza, a többi „kaput”. A szerencsésebbek idehaza megkapták a zsoldot, a „jó pénzből” már az első városban pogácsát (ennyire futotta) vettek a nagy éhségre. Hónapokig lábadoztak, amíg munka után nézhettek. Később itthon Pali bácsi az állami pártkórházban lett huszon- évig beteghordozó. A „ketyegője” nem bírta a fővárost, választhattak, hazajönnek Békésre vagy bizonytalan az élet. Kilenc éve, hogy újra békésiek. Sajnos most meg az asszony kapott agyvérzést, gyerekük nincs, a szomszédok segítenek. Péter bácsi földművesként dolgozott, kint lakott a tanyán a túrkevei határban. Egy ideig eltartotta őket a föld, de jött atéeszesítés, akkor odahagyott mindent, elment Sasadra, jobb napokat éltek arrafelé. Két gyerek, unokák, három dédunoka jelenti az élete folytatását. János bácsi négy gyereknek adott kenyeret a kezébe, két fiú, két lány, kilenc unoka, két dédunoka jelenti a családot, mert az asszony már 17 esztendeje búcsút vett azt élő világtól. — Más világ ez a mai — sóhajtanak a hetedhét országot bejárt barátok, — de mostanában aztán egyáltalán nem tökéletes. A nyugdíj semmire sem elég, csak úgy, hogy a kertben termelünk, vagy jószágot tartunk, ha bírunk. Tizenhatezret két embernek beosztani élelemre, gyógyszerre szinte lehetetlen, a ruhára nem is számolunk. Az jó, hogy legalább már csak emlékezünk a háborúra és megtaláltuk egymást. Ezután majd szánt szándékkal találkozunk... Bede Zsóka
