Békés Megyei Hírlap, 1995. július (50. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-08-09 / 158. szám
Egy gazdag életpálya epizódjai Varázslatos anyuka Az ember, akire most emlékezünk, szavaival és tetteivel szépen megfogalmazta élete értelmét, célját, ars poeticáját. Petőcz Károly életpályájából csak töredékek férnek bele ebbe a megemlékezésbe. (8. oldal) Hódított már a legkülönfélébb színpadokon: elvarázsolta közönségét előkelő szállodákban, exkluzív bárokban, neves színházakban, nemzetközi versenyeken. Ungár Anikó mostanában új helyszínen kápráztatja el aprócska nézőit. (9. oldal) A csabaiak barátja Nyolcvankilenc éves, de hetvennek sem néz ki. Úgy jár, utazik Békéscsaba és lakhelye, a németországi Karlsruhe között, mint egy szerelmes fiatalember. „Erich Rieger a csabaiak barátja” — mondja, és magára mutat. Mert hiszen róla van szó. O az. Németeknek talán magyar, a magyaroknak feltétlenül német, egyébként pedig tipikus kelet-európai. Csehországban született németként, de hamarabb ismerte Magyarországot, mint a Birodalmat. Közel nyolc évtizede jár Békéscsabára. Mintha hazajönne. „Átölelt, mint aki bízik bennem és azt mondta, jó magyar vagyok” Mottó: „És ha szép volt valaha, Akkor fáradság volt, És munka” Goethe — Hatéves voltam, amikor meghalt az apám. Jó ember volt, gyenge akarattal. Otthon ravatalozták fel. Anyámtól kértem egy vajas kenyeret, amit a koporsó végénél ülve megettem. Ez az utolsó képem apámról. A temetés után egy héttel fel kellett adni a lakást, egy darabig próbált anyám keresni magára és rám. Három évig bírta: 1915-ben árvaházba adott, a szülővárosomhoz, Gab- lonzhoz közeli észak-csehországi Wallenstein Friedlandba. Anyám még abban az évben lejött Csabára. Német lapokban megjelent hirdetésre jelentkezett, nevelőnőket kerestek Magyar- országra. A Szent Imre, volt Selyem utcában talált családot, ott dolgozott. A sors úgy akarta, hogy 1918-ban aztán átkerült Szarnék Oszkár fogorvosékhoz, az Andrássy út 19-be. Az a sarki, balkonos ház volt az övék, biztosan tudja melyik, alattuk a földszinten Péli Mihály üveg- és porcelánkereskedő lakott. Miután anyám megismerte az itteni viszonyokat, 1918 nyarán hívott engem szünidőre Csabára. Nem volt nehéz döntenem, mert rendszeresen kaptam tőle csomagokat, fehér kenyérrel és kis bádogdobozban zsírral. A csomagok láttán úgy éreztem, ez egy tejben-vaj- ban fürdő ország. Fotóriporterünk közben megakasztja beszélgetésünket. Nem szól közbe, csak fényképez. De Rieger úr nem hagyja megjegyzés nélkül a gép csattogását. Megjegyzi, a magyar lapoknál maffia működhet, mert fiatal fotós hölgyek több képet készítettek már róla, de mindegyik nagyon rosszra sikerült. — Igen, amikor idekerültem — folytatja Rieger úr — óriási futballélet volt Csabán. Amsei Ignác volt a kapus. Kertész Lali és Majdán... a keresztnevére már nem emlékszem, szóval a Majdán voltak a bekkek. Ez a Majdán már meghalt, de most is látom magam előtt. Sokat dohányzott, nem csoda, hogy hamar elment. Aztán a kis Milyó, igen, így hívták a centert, a hatvanas években még találkoztam vele Csabán. Aztán várjon csak, a Jánosi Béla — ő volt a tréner. Az Előréé, mert volt még egy csapat, a CSAK, a Csabai Atlétikai Klub. Gombolyodik az emlékezés fonala, s megtudom, Rieger úr édesanyja 1918- tól 1924-ig nevelőnő volt a Szarnék családnál. Fia máig tartja a kapcsolatot a családtagokkal. Aztán ismét egy csabai név, Laurinyecz Adám városi gazdáé, akinek családja 1918 nyarán befogadta a gablonzi árvaházból szünidőre érkezett gyereket. A Laurinyecz családban eltöltött évek maradandó nyomot hagyhattak Rieger úrban, mert megemlíti, hogy az iskolában — ahová akkor járt — volt egy hálószoba szemű lány. Elmesélem, nálunk az ilyet tutajos szeműnek mondják. Miután jót derülünk az összevetésen, gondolatban a század eleji Szarvasi utón járunk: — A Szarvasi útra, a keresztes iskolába jártam magyarul tanulni. Az előtte lévő keresztről kapta a nevét. A Fekete tanítóéknál laktam, sajnos nem sokáig, mert a ’19-es zavargások után anyám egy tanyán szerzett nekem helyet, a Garay utcában, Liptákéknál. Az egyik Lipták lánynak, akivel gyerekesked- tem, a veje katonatiszt volt a háború után. Amikor haza-hazajártam a hetvenes években, láttam nem szívesen áll velem szóba. Nyilván nem szabadott nyugatiakkal barátkoznia. Egyszer aztán ’75 tájékán, amikor ismét Csabán jártam, bejött a szobába, ahol a családdal beszélgettem és odaült a fotel karfájára. Átölelt, mint aki bízik bennem és azt mondta, jó magyar vagyok. Tudja, ez nekem többet jelentett, mintha azt mondta volna: maga egy nagyon, de nagyon rendes ember. Rieger úr máig jó szívvel emlékszik a tanyai életre. Azt mondja, úgy tetszett neki, hogy ott halt volna meg, ha el nem viszik onnan. De elvitték, be a városba. Fischer könyvkötőhöz került 1920. október elsejével. A mester épp seperte a műhelyt, amikor belépett: — Csókolom — mondtam és szó nélkül kivettem a kezéből a seprűt. Négy évig álltam mellette, soha nem szóltam hozzá semmit — mert nem vette jó néven az üres beszédet —, csak ennyit: „Fischer úr kérem, végeztem a munkával!”. Mindig csak ennyit. Az Áchim L. utcában laktak, ismertem az Áchim mindkét lányát. Láthatja, szépségérzésem volt, azért nincs most feleségem. Aki volt. az viszont nagyon szép volt. Egyszer a csabai szép napoknak is vége szakadt. Az akkor már 18 éves fiatalember Rieger hazautazott a „tej- ben-vajban” fürdő Magyarországról Gablonzba. Ott beállt a kőnyomdába és heti 70 órai munkával kitanulta a mesterséget. Csakhogy a szíve visszahúzta Csabára. 1929-ben írt Liptákéknak a Garay utcába, hogy jönne megint, ha fogadnák. Liptákék ugyan nem emlékeztek már rá, de válaszoltak, jöjjön, ha kedve tartja, van hely elég a tanyán. — Akkor aztán legeltettem a jószágokat és közben tanultam. Hoztam magammal Goethét meg más könyveket, azokat bújtam. Három év elteltével hazamentem és egy germanista profe- szomál tanultam keményen, majd az egykori prágai német egyetemen letettem a német nyelv- és irodalomtanári vizsgát, aztán irány ismét Békéscsaba. Rosenthalékhoz kerültem, a lányokat készítettem fel egyetemi felvételire németből. Bécsbe jelentkeztek, mikor végeztünk, apjuk, az öreg Rosenthal hirtelen meghalt. Új gazda után kellett néznem, így kerültem a Tevanékhoz. Ott találkoztam Kosztolányi Dezsővel, a Tevan gyerekekkel, Palival, meg Zsuzsával pedig jó barátságba kerültem, ma is tartom velük a kapcsolatot. Ami ezután következett, az már a közelmúlt. A háború után Rieger úr egy takarékpénztárba került, majd az állami statisztikai hivatalba ment dolgozni. Onnan vonult nyugdíjba. Már nyugdíjasként valósította meg régi álmát: magyar nyelvet tanított Karlsruhéban a népfőiskolán. Kitelepített német családok gyerekeivel próbálta elsajátíttatni a magyart, ha látogatóba jönnek őseik földjére, ne legyenek kukák. „A magyarokat nem kell félteni, szorgalmasak, ügyesek” — szögezi le Rieger úr, amikor magunkról kérdezem. Aztán már kérdezés nélkül mondja, hogy Békéscsaba nagyon sokat fejlődött, úgy tetszik neki ahogy van. Higgyük el amit mond, hiszen hosszabb ideje nézi a várost, mint mi: éppen nyolcvan esztendeje tanúja a változásoknak. Csak a régi parasztportákat sajnálja, amelyek egymás után tűnnek el. Nádfedeles házakat szinte már nem is látni, pedig azokat szerette igazán. — Nem voltam oroszlán az elefántvadászaton, életem mégis kész regény — summázza közel 90 esztendős életének tapasztalatait Erich Rieger, aki három országot vallhat magáénak, s akire a legpontosabb jelzőt maga találta ki: a csabaiak barátja. Árpási Zoltán
