Békés Megyei Hírlap, 1995. június (50. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-17-18 / 140. szám
1995. június 17-18., szombat-vasárnap #BÉKES_MEGVEI HÍRLAP Ki ez az apostoli tekintetű festő? Vágréti János hetvenéves £ gy ember portréjához Találkozás Bonus István orosházi költővel Bónus István — önmagát inkább parasztembernek mondó—orosházi költő, hajdani könyvtáros, örök politikus, az állatok (a kutyák) nagy barátja — írhatnám. Igaz is lenne, csakhogy ez így kevés. Mert nem jelenítené meg előttünk azt a magas, szikár, dolgos kezű embert, aki rögtön megragad csillogó, okos tekintetével és fogvatart mesterkéletlen verseivel. Azokkal, amelyek — manapság milyen szokatlan! — melegséget, életszeretetet sugároznak és összekötnek bennünket itt, ott feledett lelkiismeretünkkel. Verseivel, melyek megbocsátóak és bölcsek, nem kényszerít bonyolult belső képek verejtékcseppes befogadására, gyomorkavaró meghökkentésre. Egyszerűen „csak” érezni kell őket. Micsoda atavisztikus gyönyörűség a sok önjelölt költő korában! Bónus István tudja különválasztani a látszatot és a lényeget. Megtanította rá küzdelmes élete. Napszámos, urasági cseléd szüleitől látta hajdan, hogyan kell foggal, körömmel küzdeni minden napért. Irta is: , .Kiknek szájába szűkös keservesen jut. Megtanulják becsülni igazán!... Emlékszem rá, ha földre hullt egy falat, Megcsókolta mindig az anyám. ” Meséli, a 6, majd később már csak 5 gyermekes szülők csak a szeretetből adhattak eleget. O, a legfiatalabb eleinte ezt még nehezen értette. A hat elemi után télen „csak” kifutófiúskodott. Ott kezdett írogatni is. Tavasztól késő Tudja, többre vihette volna, ha... őszig azután ismét a földeken dolgozott. Ott érte az oroszok bevonulása. Ekkor csapta meg először a halál szele. A fekete kabátos, nyurga legényt germán arcvonásai miatt ellenségnek nézték, s ha a hajdani orosz fogoly édesapja nem mentegette volna összes orosz nyelvtudásával, bizony lelövik. Apjától — mondja — így másodszor is életet kapott. De tőle örökölte politizáló hajlamát is. Ami azonban kishíján megint majdnem a vesztét okozta. Azon az ’56-os őszi délutánon az orosháziak elé állva elszavalta ünnepi beszédét, a lázító „Kisöpömi a szovjet szemetet” refrénnel. Az alig 4 óra alatt megszülető vers eredménye két hónap kistarcsai gyötrelem. Bármily hihetetlen, lelkének akkori kötéltánca sem ébresztett benne gyűlölködést. Az éheztetés, a megaláztatás alatt már fiatalon is megértette: fogvatartói is parancsnak engedelmeskednek. Szabadulása utáni számkivetettsége fáj neki, ahogyan sorsa haszontalan kitérői is. Jó idő múlva mégis kapott munkát a szentetomyai és a rákóczitelepi könyvtárban. Felüdülés volt ez a megkínzott, beteg tüdejének. Napközben dőzsölve olvasta a könyveket, esténként pedig írogatott: Bónus István tudja, többre, másra vihette volna, ha a történelem kereke nem taszítja odébb. Mégsem keserű. Hiszen képes volt megtalálni azt a belső békét, nyugalmat, melyről mi a céltalan, nagy hajszánkban megfeledkezünk, s ami miatt oly kifejezően szembesíthetett önmagunkkal „Levél” című versében: „Lágyan suhanó autódon Törsz előre, győzelmi lázban, Én meg kimustrált motorommal Lemaradok a rohanásban... Elfúj egyszer a pusztai szél, S a kutya se törődik velem. Felettem felhőt felleg követ, Sorsom érte mégse perelem. Feketét és alkoholt iszol, Nikotint szívsz: nyájas mérgeket... Rádiót, lemezt, magnót hallgatsz: Csupa élvezet az életed. Mégis azt írod: karácsonyfádat Rakjam meg gyógyító szavammal, Mert szorongás, félelem gyötör, És telve vagy jajjal és panasszal." Bárdos Zsuzsa Vágréti János a teljesség bűvöletében élő, igazi művész, aki mindig büszke öntudatában volt annak, hogy amit tesz, az valójában teremtő küldetés. Festészetében a lírai absztrakciót a rá jellemző, ma már konzervatívnak tűnő igényességgel valósítja meg. Alkotásaiban a térnek, a figuráknak és tárgyaknak határozott szín-rajzi karaktere van, amelyet aztán laza, szabad gesztusokkal felvitt színfoltok oldanak fel, tesznek élővé, lüktetővé. Ki ez a törékeny, apostoli tekintetű, festő próféta? Vágréti festett képi világa nem a testen (és nem is a leiken) csüngő, tarka jelmez viselője! Arcai, képstációkon át a teremtésélmény feszültségét hordozzák, nála a formába öntés a megsemmisüléstől óv meg. El- hihetjük-e neki, hogy a lét legmélyebb feszültség-tér idejében jár? Aki az ön- törvényűség belső útjait olyan izzó szín-formastruktúrákban jeleníti meg, annak vizuális makrokozmoszában minden maszk lehullik. A Vágréti-mű- vek egyik éltetője a belőlük kisugárzó hit ereje. Nem valamely kodifikált dogmarend vizualitásáról van szó, habár legtöbb alkalommal a konkrét motívumokban a katolikus megváltás ikonográfiái elemei rejtőzködnek. De miért van az, hogy az életmű legszebb darabja nem hazai, hanem külföldi gyűjteményeket gazdagít?! Hogyan kerülhet helyére az értékrend addig, amíg nem tudatosulhat egyértelműen, hogy a műveit szemlélő nézők gazdagabb, boldogabb emberek lesznek, mint azok, akik kívül kerülnek ezen. A művésznek nem lehet más a szerepe, lehetősége, minthogy saját nézőpontját alkotásaiban felkínálja nekünk, nézőknek. E sokat tapasztalt bölcseleti festő műveiben szinte tapint- hatóvá válik a transzcendencia, a művészet azon csodája, amiben néhány szín és forma a szellem végtelen változatosságát idézi elénk. A hetvenéves békéscsabai művésznek a jövő héten nyílik kiállítása Münchenben. (Szilágyi) Müveit a belőlük kisugárzó hit élteti Békés-Tarhosi Zenei Napok Bartók-díszhangversennyel ma kezdődik és július 12-én a nemzetközi kürtkurzus ünnepi záróestjével fejeződik be a XIX. Békés-Tarhosi Zenei Napok eseménysorozata. Az esti nyitó díszhangversenyen a Tarhosi Zenepavilonban a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Debreceni Ütő- hangszeres Együttes Kollár Imre vezényletével szólaltatja meg a Magyar képek, a III. Zongoraverseny és a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című Bartók-műveket. Szólistaként Lantos István zongora- művész lép fel. A zenei napok első napján kezdődik Békésen a művelődési központban a Bartók Béla és Kadosa Pál emlékére meghirdetett országos szakközépiskolai zongoraverseny, amelynek döntője június 19-én, díjkiosztó gálahangversenye predig 20-án lesz. Június 26-án kezdődik Tarhoson az egyhetes vonós- zenekari diáktábor, amelynek résztvevői július 2-án a zenepavilonban lépnek dobogóra. A XIX. Békés-Tarhosi Zenei Napok utolsó hangversenye, amelyen a nemzetközi kürtiskola művészei lépnek föl, július 12-én aTarhosi Zenepavilonban lesz. Lesz-e másik kultúra? Maga az alapmű egy rövid bekezdéssel elintézhető. Az ünnepi könyvhéten, néhány évnyi szünet után, ismét megjelent az Irószemmel című antológia. S bár a Kossuth Kiadó szerkesztői ezúttal nem riportokat válogattak a tavalyi termésből, hanem jegyzeteket és publicisztikákat, mégsem csapták be az olvasót. A cím ugyanis nem kötődik műfajhoz. Nekem jobban tetszettek a hajdani riportok, mert megismerhettem belőlük az ország hangulatát, a köznapi tudat szférájában élő emberek gondolkodásmódját, mindazonáltal a mostani gyűjtemény nyomán sem kevésbé hiteles a kép. Az írók közvetlenebbül mutatkoznak meg a kötet lapjain, magánérzetük így is közérzetté lényegül. Amiről inkább mondandó vagyok, az egy. vékony kísérőfüzet, amely szintén a könyvhéten látott napvilágot. írószájjal a címe, s az antológiába meghívott publicisták válaszait tartalmazza. A megkérdezetteknek három kérdésre kellett felelniük. Az első azt firtatta, hogy miként vélekednek a legutóbbi fél évtizedről. A második azt feszegette, hogy mit csinálnának másképp. A harmadik kérdés pedig az írástudók helyzetéről érdeklődött. Ki bővebben, ki csak néhány mondatban felelt. Egyik író válaszolt szakmájához méltatlanul tudományoskodó, egyik viszont szellemes és hajszálpontos, szavait akár kőbe lehetne vésni. Amiben egységesek, az a kiábrándultság. A magyar írók, persze, nem a rendszerváltásban csalódtak. Örülnek, a legtöbben nyomaté- kosítják is, hogy Magyarország területén végre nincsenek megszálló csapatok. S ha már — szerencsére — vér nélkül ment végbe a rendszerváltás, akkor igazán nem nagy ár a pártoskodás, s ami ezzel nálunk, úgy rémlik, egyet jelent: a békétlenkedés. A megkérdezett írók kiábrándultsága inkább azzal magyarázható, hogy az új politikai elit régi és nemrégiben felbukkant tagjai a maguk pecsenyéjét sütögetik a változás tüzénél. Ki tegye szóvá a panamákat, a korrupciót, ha nem az erkölcsi mozzanatokra különösen érzékeny író? Egyre több jel utal arra, hogy az írásbeli kultúra a végét járja. Igen ám, de ebből nem föltétlenül következik, hogy a kultúra helyzete rendült volna meg. Valaki úgy fogalmaz az Irószáj- jal megszólaltatottjai közül, hogy természetesen az újgazdagoknak is lesz valamiféle kultúrájuk, ez azonban már a részleteiben sem emlékeztet majd a mostanira, a megszűnőiéiben lévőre. De vajon — kérdezem én — nem kellene megvárni, hogy újgazdagék technokrata-kompjuteres-vi- deós világában pontosan körülhatárolható kép álljon össze arról a másik kultúráról? Amelynek pökhendi vagy éppenséggel mecénáskodó hordozói nagy ívben elkerülik ugyan a könyvet, ám az ő kultúrájuknak is lesznek értékei, esetleg ugyanolyan nemesek, mint a mostaninak, az írásközpontúnak. Azt a néhány évtizedet pedig csak átvészeljük valahogy a házikönyvtárban. Zöldi László Európa köldökén — sajtóértekezlet Belgrádban Konrád az értelmiséget is vádolja A délszláv válság valamennyi szereplője felelős azért, hogy Jugoszlávia szétesése háborúba torkollott, így felelős az értelmiségi elit, amely részt vállalt a nemzetek közötti kapcsolatok kiélezésében, s felelősek a külföldi politikusok is, akik nem értették meg pontosan, hogy mi zajlik a térségben —jelentette ki belgrádi sajtó- értekezletén Konrád György. „Önbecsülésre A neves író, aki Európa köldökén szükség van" című esszégyűjteményének jugoszláviai kiadása alkalmából látogatott el Újvidékre, majd Belgrádba, az MTI kérdésére válaszolva hozzátette: azok tartoznak a legtöbb felelősséggel, akiknek lépései a legtöbb ember halálát, illetve kényszerű menekülését okozták. Az értelmiség felelősségéről szólva Konrád hangsúlyozta, hogy az írók és újságírók rendkívül találékonyak, amikor önigazolást kell keresniük. „Az önsajnálat és .az ellenségkép ideológiája nem az egyszerű emberek köréből származik”—mondta. Konrád György hangsúlyozta, hogy a szankciók Magyarországnak is hatalmas terheket jelentenek, ám azt is elmondta, hogy a büntetőintézkedések végleges feloldására csak akkor kerülhet sor, ha a szembenálló felek beszüntetik a harci cselekményeket, megkötik a békeszerződéseket, s elismerik az új határokat. „Ugyanakkor arra is szükség van, hogy a hatalom biztosítsa a kisebbsége jogait, s önbecsülésének körülményeit”—mondta, majd hozzátette: nem szabad azokat segíteni, akik háborúzni akarnak, mivel a délszláv válságot nem lehet fegyverekkel megoldani. „Nagy megtiszteltetés Magyarország számára, hogy a szlovének, horvátok, szerbek és más nemzetek képviselői Magyarországon keresztül közlekednek, sokkal jobb lenne azonban, ha a kapcsolatok közvetlenné válnának, s megnyílnának a volt Jugoszlávia autóútjai is” — hangsúlyozta Konrád, majd hozzátette: „Nagyon örülnénk, ha a tőlünk délre fekvő térségekben végre normalizálódna a helyzet.” Konrád György jugoszláviai útját a Soros Jugoszlávia- alapítvány szervezte, s a sajtótájékoztatóra az eredeti tervek szerint a nemzetközi sajtóközpontban került volna sor. A létesítmény vezetői — arra hivatkozva, hogy az alapítványt törölték a kulturális minisztérium nyilvántartásából — nem engedélyezte a tájékoztató megrendezését. Szilárd Klára kiállítása. Március végétől egy hónapig láthattuk Szilárd Klára festőművésznő képeit Békéscsabán, a Munkácsy Múzeumban. Az Izraelből és-franciaországból ötven esztendő múltán hazatelepült művésznőnek június 22-én, csütörtökön Budapesten, a Vasarely Múzeum kamaratermében nyílik kiállítása, amely július 23-áig tekinthető meg, hétfő kivételével naponta 1 0—18 óráig Reprodukció: LehoczkyPéter
