Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-20-21 / 117. szám

Gyula, anno... A kilencszázas évek elején, a dátum tanúsága szerint 1929-ben készült ez a képes levelezőlap Gyulán, a Körös-parton. A címzett pedig Racsmány Margit nagysága Budapesten, akivel szűkszavúan azt tudatják a levelezőlapon kiolvashatatlan nevű rokonai, ismerősei, hogy „Szép az időnk s eddig még defekt nélkül vagyunk" Titokban „menyasszonynézőben” Nyolcvanhárom éves, szellemi-fi­zikai frissességét azonban a negy­ven-ötvenesek is megirigyelhet­nék. Amint azt is, hogy tele van ötletekkel, tervekkel és nem na­gyon foglalkoztatja az idő múlása. Solti György, a világszerte ismert és elismert karnagy, a nemzetközi zenei élet egyik legnagyobb alakja maga a kétlábon járó zenetörténet. Magyarország­ról 1939-ben emigrált. — Két éve, majdnem titokban, itt voltam „menyasszonynézőben” — meséli derűsen. — Két zenekart hall­gattam meg, s végül a Fesztivál Ze­nekarral „jegyeztem el” magam. Amióta először próbáltam velük, örömmel várom a következő találko­zást. Igazán elragadó muzsikusaik őszinte lelkesedése. Semmi kétség: jó úton járnak, céljuk a legmagasabb nemzetközi színvonal elérése. Solti Györgynek a jelek szerint a jegyesség nem futó kaland: a napok­ban forró sikerű koncerten dirigálta a budapesti kongresszusi központban a Fesztivál Zenekart. Ezt követően két nyugat-európai turnén, összesen ki­lenc (!) hangversenyen vezényli majd az együttest.‘ — Muzsikusként rengeteg babért gyűjtött. Magánemberként mire a legbüszkébb? — Két lányomra. Az idősebb 25 éves, nagyon jó hárfás és hegedűs. A kisebb 22 és nagyszerű zongorista. Mindketten tudják azonban, hogy a névvel, amit viselnek, csak úgy jut­hatnak az élvonalba, ha gyakorolnak, gyakorolnak és újra gyakorolnak. De ehhez nincs elég kitartásuk. Persze nemcsak rájuk, minden zenészre igaz, hogy a tehetség önmagában kevés. — Vitalitása azt sejteti, hogy nincs híján terveknek, feladatoknak sem. ■— Talán nem önteltség: én már elértem mindent, amit el lehet érni. De még szeretnék a fiataloknak segí­teni. Tavaly New Yorkban alapítot­tam egy zenekart, kizárólag 18—30 év közötti muzsikusokból. Most azt tervezem, hogy amerikai és európai „ifikből” szimfonikus zenekart ho­zok létre és a két kontinens legjobb professzorait kérem fel: foglalkozza­nak velük, tanítsák őket. Mondanom sem kell, hogy a tehetséges ifjú ma­gyar zenészek számára is lesz hely ebben az együttesben. László Zsuzsa Fekete fehéren Torgyán ante portás Nem Flannibal, Torgyán — Torgyán a kapuk előtt! Bebocsá­tást kért rajtuk több mint százezer aláírással kezében. Szerette volna elérni —, nagy népi támogatottsággal a háta mögött —, hogy a parlament írjon ki népszavazást a közvetlen elnökválasz­tásról. Am a T. Fláz másként vélekedett, a kisgazda pártelnököt megalázó arányban leszavazta. A mi Hannibálunk most dúl-fúl és Alkotmánybírósággal fenyegetőzik. Okkal. Merthogy iga­za van. A résre nyitott ajtót úgy csapták be előtte, hogy orrával együtt a demokráciát is majd oda csípték. Vonatkoztassunk el most attól, ki kit szeretne látni a köztársasági elnöki székben! A lényeget nézzük: van-e joga a népnek közvetlenül elnököt választani? Torgyán doktor sze­rint igen, a honatyák többsége szerint nem. Miért? Csak. Azért csak, mert elvileg lehetne, de gyakorlatilag mégsem lehet. Ugye értik? Ha nem értik, nem nagy baj, majd megértik. Nem engedi az alkotmány. És ha módosítják azt a toldozott, foldozott alkotmányt? Akkor engedi. Logikus. Tehát, módo­sítani kell az alkotmányt, mert több mint százezer aláíró lényegében ezt akarja. Márpedig ha ennyien akarják, akkor — az alkotmány szerint — követelésüknek engedni kell. De van egy bökkenő. Ha a parlament enged, kiszavazza magát a köztársasági elnök-választásból. A parlament „természete­sen” nem engedett. Nem mondott le arról a jogáról, hogy a köztársasági elnököt maga válassza — a kétharmados több­ség biztos tudatában. A dolog, Torgyán doktor szelíd orrba csapása tehát ezért komikus és persze sajnálatos is. Na, nem Torgyán doktor, hanem a T. Ház számára. Úgy tűnik, mintha a kormánykoalíció félne — a néptől. Attól, amelyik kéthar­maddal beemelte a parlamentbe. Kár félnie. A nép ritkán téved. Jó érzéke van az igazságra. • Hannibál-Torgyán most áll a kapuk előtt megcsalatva. Mint említettem, Alkotmánybírósággal fenyegetőzik és dö­römböl. A helyébe én bele is rúgnék—a kapuba. Árpási Zoltán Kétszáz éve halt meg Martinovics Ignác filozófus A magyar jakobinus mozgalom vezetője, Martinovics Ig­nác filozófus 1755. júli­us 22-én Pesten szüle­tett, és kétszáz éve, 1795 május 2ö-án Budán halt meg. Politikai téren a polgári átalakulás híve volt. Nézeteit a „Filozófiai írásod­ban fejtette ki. 1794- ben a Reformátorok Társaságában a hazai ne­mesi reformereket, a Szabadság és Egyenlőség Társaságában a ja­kobinus eszmék híveit tö­mörítetté, ázzál a céllal, hogy forradalmi úton vívják ki a független köztársaságot, majd a teljes polgári át­alakulást. A szervez­kedést a rendőrség felszámolta, a bíró­ság több társával együtt felségsértésért és hazaárulásért halálra ítélte, és a Vérmezőn lefejez­ték. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Az értelmiségről kiderült, senkit nem érdekel az elmélete Mi történik itt? Teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyaror­szágon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós sze­mély, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Euró- pa-szakértő. Most az értelmiség helyéről, szerepéről kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá tanár úr? — Még 1992-ben is jelentek meg írások az értelmiség vezetés iránti elhivatottságáról. Azóta sok cikk szólt az ellenkezőjéről: az értelmiség leszégyenüléséről, alkalmatlanságá­ról, hitehagyottságáról, lelkevesz- tettségéről, összeomlottságáról, mo­rális, intellektuális csődjéről. Ma­gyarán: mostanában kezdik belátni, hogy előbb-utóbb ki kell alakulniuk azoknak a masszív társadalmi cso­portoknak, rétegeknek, amelyek majd kitermelik a maguk ideológusa­it. politikai értelmiségét és meg­mondják nekik, mihez kell tartaniuk magukat, milyen érdekeket kell kép­viselniük. Csak ezt követően jön el az idő, amikor értelmesen és következe­tesen tudnak beszélni egymással. Az értelmiség — mint említettem — egyelőre egy leszégyenülé.si állapot­ban van, ráadásul szociálisan fenye­getett, és ezt a helyzetet nem tudja feldolgozni, csak úgy, hogy elkezd tiltakozni. Azt is erőtlenül, mert nin­csenek érvei. Nem tudja megmagya­rázni például, hogyan lehet értelmi­ségi funkciókat betölteni kapitalista körülmények között, ahol követel­ményeket állítanak mindenkivel szemben—vele szemben is —, olyan követelményeket, amelyek ellen ösz­tönösen tiltakozik. — Ha jól értem, amikor követel­ményt említ, akkor teljesítményre gondol. — Igen, mert szerintem nincs más út, csak a követelmények hozzáigazí­tása az új körülményekhez, nevezete­sen a kapitalista viszonyokhoz. Ami­kor például az egyetemisták tünteté­sén a Bokros kontraszelektáltnak ne­vezte a felsőoktatásban dolgozó okta­tói kart, kijelentése telibe találhatott. Azért volt akkora a tiltakozás. Csak persze ez is egy finomabb szerkezet­ben igaz, vagyis, ha kontraszelektált ez a szerencsétlen társaság, akkor azért kontraszelektált, mert a rendi vonásokat mutató szocialista társada­lomban ez volt az egyik kitörési pont és lehetőség a magát valamire is becsülő értelmiségi ember számára. Az más kérdés, hogy a rendi vonások és az önbecsülés ellenére nem mű­ködtek a kapitalista viszonyok között természetes kényszerek. Nevezete­sen, hogy az értelmiség valós teljesít­ményt mutasson fel, tervezzen mond­juk ívkemencét méghozzá olyat, amelyik nagyon jó, vagy találja ki, hogyan lehet barackmagból atomma­got csinálni, mégpedig a lehető legol­csóbban, és leghatékonyabban. Ezek után nyilvánvaló, hogy most, amikor az értelmiséget saját kitalációja, a rendszerváltás drámai következmé­nye őt magát is elérte, épp úgy lesújt­va érzi magát, mint az a kohász, aki unta a párttitkár basáskodását Ózdon. — Az elmondottakból következik, ahogy az ózdi kohász nem értette, úgy a magyar értelmiségi sem érti, mire vállalkozott, amikor a rendszervál­tásra szavazott. Mára kiderült, fanto­mok ellen küzdött, nem tudta, valójá­ban mi lesz azután. Bekövetkezett amire nem számított: a történelem túllépett rajta. — így van. Mára nyilvánvalóvá vált, a korábbi ideák megvalósítha­tatlanok. Arról az értelmiségről, amely vezető erőnek gondolta ma­gát, mára kiderült, senkit nem érde­kel az elmélete. Mi több, egziszten­ciálisan hallatlanul sérülékeny és mihelyt nem tud értéktermelőként fellépni a munkaerőpiacon, ugyan­olyan magára hagyott és egyedüli tömeg lesz, mint a társadalom bár­melyik része. Erre a helyzetre ma­gyarázatot, normális, politikailag képviselhető emberi válaszokat egyelőre senki nem tud adni. Ezért vetődik fel, — jobb nem lévén — a visszafelé kacsintgatás, a kádári biz­tonság után. Miközben persze min­denki tudja, visszafelé menetelés nincs. Az értelmiség emiatt a feldol- gozhatatlannak tűnő ellentmondás miatt kacsintgat visszafelé, lát rém­képeket, tart a latin-amerikanizáló- dástól, retteg az Európa peremére sodródástól. Ezzel a félelemmel szemben nincsenek normális, embe­ri méretekre szabott válaszok. Emi­att van az a nagy káosz, amit az emberek — köztük az értelmiség — hallatlanul rossz közérzettel élnek át. Á. Z.

Next

/
Oldalképek
Tartalom