Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21-22 / 18. szám
1995. január 21-22., szombat-vasárnap < BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP In memóriám Sík Ferenc „A semmiből valamit teremteni... e sorsvállalás méltó az Emberhez” Sík Ferenc Jászai-dí- jas, Kiváló és Érdemes művész. A magyar kultúráért kitüntetés birtokosa, Kos- suth-díjas, a Nemzeti Színház főrendezője, évtizedekig a Gyulai Várszínház művészeti vezetője, utóbb igazgatója, hatvannégy éves korában, január 16-án váratlanul elhunyt. „A semmiből valamit teremteni: csoda. A meglevőt folytatni már sokkal könnyebb. Annál is inkább, mert tökéletesen egyetértettem mind a Dubrovnik nyomán fogant koncepcióval, mind az első évtized fő vonulatával: a történelmi tárgyú drámák középpontba helyezésével. Ezen belül viszont elsősorban a kortárs szerzők történeti játékai érdekeltek, főképp két szemszögből. Az elsőt így fogalmaznám meg: mikor válik egy-egy történelmi sorsfordulat mitológiai méretűvé, olyan mozzanattá, amely az emberiség egészét érinti. A másik: a történelem és a folklór érintkezési pontjai. Azt mondanám hát, műsorunk a történelem, a mítosz és a folklór háromságának jegyében kezdett kibontakozni... Úgy érzem, az eszmény, melyet mi, a várjátékok irányítói és résztvevői vallunk, nagyon is összefügg a közművelődés célkitűzéseivel. Az ókori polis-életnek, színház és város szerves egységének valamilyen modern változatára törekszünk, azt akarjuk, hogy vállalkozásunk meghatározója legyen Gyula város szellemi életének. Épp ezért is léptünk ki a várfalak közül, ezért vagyunk jelen a nap úgyszólván minden szakában. Azt akarjuk, hogy a színház »elkerülhetetlen« legyen, ne csak a tillatosán színházba készülő néző részesedjék belőle, hanem a járókelő is minduntalan beleütközzék. Például ezért nyilvánosak a próbáink is, és úgy tapasztaljuk, egyre több gyulai lakos kukkant be rájuk.” (A Gyulai Várszínház 15 éve, 1979.) „A Gyulai Várszínház működése is hozzájárul ahhoz, hogy a nagy történelmi dráma fogalma ma kitágult. A tágabb értelmezésbe beleférnek Hernádi Gyula parabolái éppúgy, mint Garai Gábor Orfeusz átváltozásai című költői játéka vagy Illyés Gyula Homokzsák című színjátéka. Azt gondoltuk, hogy részben műfajilag kitágítjuk, másrészt időben a mához közelebb hozzuk a történelmi dráma fogalmát. írók, történészek, színházi szakemberek, újságírók bevonásával beszélgetéseket rendeztünk a célból, hogy e fogalom körvonalait tisztázzuk. Ami a legfontosabb: a mítosz és a folklór felé próbáltuk a határokat nyitni. Mert e kettő az, ami az emberi élet alapkérdéseinek, egy nemzet sorskérdéseinek a gyökereihez vezethet. Ha arra gondolunk, hogy a dráma filozófiai műfaj, akkor kiderül, hogy csak a nagy kérdésekkel érdemes foglalkozni. Újra mondom: hűség a szolgálathoz, ugyanakkor félelem az unalomtól. Közérdekű kérdések felvetése, közérthetően. Az önkifejezés és az önmegvalósítás minket ebben a színházban nem érdekel. Minket a köz szolgálata érdekel. Minél általánosabban izgató kérdéseket válaszol meg a színház, annál demokratikusabb, annál jelentékenyebb. Elképzelhető, hogy Ady kortársai között találni nála jobb verselőt, mégis Ady évtizedeken át mindig a legfontosabb kérdéseket látta meg az életben, és válaszolni is tudott rájuk. Nem hí- zelgünk magunknak azzal, hogy mi vagyunk a színház Ady Endréje; de a cél: Bartók és Kodály. Izgató kérdéseket közérthető és élvezetes formában előadni — ez a mi munkánk... ...itt ezer év óta minden megváltozott és semmi nem változott. Életben maradásunkhoz, európaiságunkhoz, ugyanakkor szellemi és nemzeti integritásunkhoz való ragaszkodásunk önemésztő ellentmondásokat tartalmaz. A nemzet egész történelme azt bizonyítja, hogy legnagyobbjaink eszével és példájával ezt az önpusztító sorsot mégis mindig vállalta. Az én szememben e vállalás a nemezetet a görög sorstragédiák hőseihez hasonlítja. Magyarul: e sorsvállalás méltó az Emberhez.” (Gyulai Várszínház, 1984.) „Azt hiszem, az a fajta törekvés, hogy a színház a magyar szellemi élet egységét akarta propagálni — nevezetesen az illyési ötágú síp programját hangoztatta, azt, hogy országhatároktól függetlenül, a nemzet és a nemzeti kultúra egységes —, ez ma már közhely, ennek elismertetéséért nem kell harcolni. Harcolni kell azonban Trianon revíziójáért (természetesen nem határrevízióról van szó), mely a térség továbblépésének megoldását hivatott sürgetni. Mert az teljesen világos, hogy ebben a szerkezetben Közép-Kelet-Európában nem lesz béke, s lázálom marad az egységes Európához való csatlakozás esélye. Hogy ez miféle politikai következményekkel jár, hogy a határok átjárhatóságán kívül még milyen megoldásokat rejt magába, ez már nem az én dolgom. De azt, hogy ennek a kérdésnek a megoldását sürgesse a magyar szellemi élet is és a magyar színházi élet is — nagyon fontosnak tartom. Ez a súlypontja a Gyulai Várszínház további működésének.” (Gyulai Hírlap, 1992. június 19.) „Amikor elhatároztuk, hogy Shakes- peare-sorozattal igyekszünk kedveskedni a közönségnek, amely ezekben a nehéz időkben sem hagyott el bennünket, azért gondoltunk Shakes- peare-re, mert ez az angol drámaíró egyszerre népszerű és jelenti a szín- házcsinálás csúcsát. A helyszín üvölt a Machbet, a III. Richard, a Hamlet után, tervezzük a Lear királyt és A vihart. A Machbet talán a legtömörebb tragédia, és mint minden Shakespeare-mű, természetesen politikai dráma. A mi zászlónkra pedig azt írtuk, hogy ez politizáló, politikus, közéleti színház, abban az értelemben, hogy egyetemes nemzeti érdekek megvalósulásáért politizálunk. Tetten érhető például a Machbetben is, hogy melyik jelenet milyen napi politikai esemény igazolására vagy kigúnyolására született, hogy éppen az uralomra lépő háznak »benyal« Shakespeare egyszerűen azért, hogy a támogatást továbbra is kapja. De a jelenet emberi viszonylatai 400 év után is abszolút élőek és maiak... A Gyulai Várszínház aktív politikai színház akar lenni, tehát hatni akar a kömyezetére^akarja, hogy a körülötte lévő valóság emberibb, humánusabb, tisztább, jobban élvezhető és boldogabb legyen.” (Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus 11.) „A humanizmust és a hazafiságot vállaljuk következetesen. A szó nemes értelmében vett patriotizmust, amely semmiféle vitézkedéssel, ka- cagánnyal és sarkantyús csizmával nem azonos, de azonos Bartók és Kodály szellemével, Ady Endre európaiságával. Ezen alapvető célkitűzéseinkhez hűséggel vállalhatjuk minden évadunknak és minden előadásunk őszinteségét, tisztességét... Mindaddig adósai vagyunk a város nagy fiának és a magyar zenekultúrának is, amíg a Gyulai Várszínház az Erkel-életművet nem dolgozza fel, nem mutatja be jelentőségéhez méltóan. Ezen adósságunkat kell letudni. A prózai működés középpontjában az élő magyar drámai költészettel való szoros kapcsolat áll. Folytatódik a Shakespeare-sorozat, valamint a határon túli magyar kultúra jelenléte és a környező országok nem magyar nyelvű kultúrájának megtermékenyítő részvétele. És természetesen nem adjuk fel a gyerekszínházi elképzeléseinket se. Népszínházát szeretnénk, amely filozófiai tartással bír. Közéleti színházat, ahol olyan politikai célokat írunk a zászlónkra, mint a nemzet szellemi és erkölcsi egységének ápolása, s »a haza minden előtt« gondolatának hirdetése.” (Békés Megyei Hírlap, 1992.október 10—11.) „Néhány éve játszottuk itt Márai Sándor A kassai polgárok című darabját, az ugyanezzel a dilemmával küszködött, hogy a hivatás és a kötelesség teljesen szétválik ebben a régióban. Aki a hivatásának akar élni, hacsak nem hunyja be a szemét és egy csöppnyi tisztesség szorult belé, akkor nem teheti meg, a körülményei egyszerűen belekényszerítik abba, hogy a kötelességét teljesítse, ahelyett, hogy félrevonulva a közügyektől, a hivatásának éljen.... Sütő darabja, Az ugató madár azt hangsúlyozza, hogy nem lehet kívül maradni. Ézek a sok-sok kompromisszummal és apró becstelenséggel keveredett, tisztességes emberek vagy teljesen elrohadnak vagy hősökké válnak akarva-akaratla- nul. Se gyáva, se bátor nem lehet az ember, sem középen nem maradhat, ki sem maradhat. A nemzet vagy a közösség, amelyhez tartozik, az elsodorja.” (Békés Megyei Hírlap, 1993. július 7.) „Forrongásban lévő társadalmi átalakulás közepén vagyunk. Minden tisztességes embernek és valamennyi tisztességes intézménynek szembe kell néznie a saját múltjával. Amikor mi számvetést készítettünk a két évtizedes egymüttműködésünkről, egyetlen olyan előadást se találtunk, amelyet ne tudnánk vállalni. Voltak színvonalas és kevésbé sikerült produkciók, de becstelen, tisztességtelen dolgot nem csináltunk. Emelt fővel léphet a Gyulai Várszínház bármilyen rendszerváltásba, mert azokat az elveket, azt a filozófiát, amit vállaltunk, soha nem adtuk fel. A humanizmust, a szabadság, a függetlenség, a nemzeti önállóság eszményét. Jóleső érzés volt ezzel szembesülni. Szerintem ez a Várszínház életképességének a legfőbb biztosítéka, az állandóság, az eszmei hűség és az örökös változás harmóniája. így én nem lennék híve egy koncepcionális váltásnak. Csak úgy szabad a jövőt tervezni, hogy hasznosítsuk a múltat, építsünk az elért eredményekre...” (Békés Megyei Hírlap, 1993. október 11.) A Gyulai Várszínházát tartom maradandó művemnek. Egyre többen emlegetik, hogy a magyar kultúra olyan fellegvára lettünk, amely válságos időkben a nemzet színházának a feladatát is teljesítette. (...) Amikor békéscsabai diák voltam és Gyulára mentünk kosárlabdázni, megesett, hogy visszafelé jövet lelöktek bennünket a bicikliről. Udvarolni se volt veszélytelen a szomszéd várban, mert verés lett a vége. Érettségi után, huszonöt év múlva kerültem ismét Gyulára, és ott is ragadtam. Megszerettem a várost, s úgy érzem, engem is befogadtak. Gondban lennék, ha most arról kellene döntenem, hogy majd hol temessenek el. Békéscsabán, ahol édesanyám és több rokonom nyugszik? Úgy érzem, számomra Gyula adjon majd végső pihenést. Ott van a hazám.” (Békés Megyei Hírlap, 1994. március 31.) Szíve a színházé volt „Kézit csókolom” — hajolt meg ironikusan és alázatosan több, mint két évtizeden keresztül számtalanszor, legtöbbször azok előtt Gyulán, Csabán és Budapesten, akiknek a kezében a szíve volt. Mert az ő szíve a színház maga volt. Ezért ha kellett, ironizált vagy meg is alázkodott, kért, érvelt, üvöltött. Ezen a téren nem ismert határt. 1974-ben rendezett először Gyulán, Száraz György a Nagyszerű halál című drámáját. Ézen első gyulai munkából életre-halálra szóló szerelem lett. Nem tudom, mit érzett Sík Ferenc, Békéscsaba szülötte korábban Gyula iránt, de tudom, hogy az évek során elválaszthatatlanná vált személye városunktól, a Gyulai Várszínháztól. A szerelem mellett íratlan szövetség is született 1974-ben a legális direktorral, Havasi Istvánnal. Közel két évtizedet álmodtak és harcoltak együtt ezért az intézményért, s ezen túl a magyar drámáért. Olyan műveket is műsorra tűztek Gyulán, melyeket az 1989 előtti hivatalos kultúrpolitika másutt nem engedett bemutatni. Ezt nem mindig úszták meg büntetlenül. Hangos botrány lett belőle, mikor először akarták bemutatni Márai Sándor Kassa polgárok című remekét. A kinyomtatott műsorfüzetbn egyenként kellett leragasztani a tervezett programot. De bemutatták a Csíksomlyói Passiót, Száraz György, Sütő András, Háy Gyula, Székely János darabjait és még nagyon sok, előtte kevéssé ismert vagy „elfelejtett” magyar szerzőt. Talán ennek köszönhető, hogy több kitüntető cím mellett Sík Ferencet sokáig nem találták érdemesnek a Kossuth-díjra. Ezt az elismerést csak a rendszerváltás után kaphatta meg. A színházon túl is gyulai lett. Aktív polgár, aki művészi tekintélyét latbavetve, számtalanszor kiállt városunkért. Ha hívták, mindenben segített. Legyen az várfelújítás, emlékmű vagy Erkel Diákünnepek. Azt hittük, ez örökké így lesz. Rosszul gondoltuk, hiszen az élet nem ilyen egyszerű, a színház és a szerelem különösen nem. 1993-ban elment a direktor, Sík Ferenc egyedül maradt. Álmodott és küzdött tovább a maga eszközeivel, de nem volt már az, aki szertelenségbe is hajló ötleteit megfelelő mederben tartsa. Azt mondják, szilveszter táján, mikor utoljára Gyulán járt, úgy ment el a Vár mellett, hogy nem nézett rá. Nemrég még Shakespeare-t rendezett ott. Biztosak vagyunk benne, hogy úgy, mint Helsingört Hamlet apja, a gyulai várat Sík Ferenc szelleme őrzi. Gyula városa nevében: Lebenszky Attila polgármester „A színháznak, a világnak más, szerencsésebb táján talán járható úta kívülmaradás, de itt nem." (Archív fotó) <
