Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-05 / 287. szám
1994. december 5., hétfő GYEREKEKNEK MFfVFJ HÍPh iVl£ÁJ IL1 mívL/i Minden gyerek várva vá Weöres Sándor versei: Száncsengő Éj-mélyből fölzengő Csing-ling-ling-száncsengő: Száncsengő csing-ling-ling- Tél csendjén halkan ring. Földobban két nagy ló Kop-kop-kop-nyolc patkó. Nyolc patkó-kop-kop-kop- Csönd-zsákból hangot lop. Színezd ki a rajzot, saját elképzelésed szerint! Szétmálló hangerdő Csing-ling-ling-száncsengő. Száncsengő csing-ling-ling- Tél öblén távol ring. Az ostoba medve Egyszer egy paraszt az erdei tisztás mellett szántott. Az erdőből egy medve jött elő és megszólította: — Szántsunk együtt! — morogta. — Nem bánom — felelte a paraszt, azzal kifogta az ökröt az eke mellől, befogta a medvét helyette, és napestig szántotak együtt. Másnap a medve megint ajánlkozott: — Vessük el a búzát! — Nem bánom, vessük — válaszolta a paraszt. Elvetették a búzát. Nyáron, amikor elérkezett az aratás ideje, a paraszt kihívta a medvét az erdőből: —Gyere, komám, osztozkodjunk a termésen. A medve meg csak nézte, nézte a búzát és erősen törte a fejét, hogy mitévő legyen. Végül is így döntött: —Legyen az enyém az alja, a tiéd meg a teteje. — Nem bánom, legyen, ahogy akarod — örvvendezett a paraszt, és kicsépelte a gabonát, megtöltött két zsákot búzával. A medve meg összegyűjtötte a szalmát, beletúrt, összevissza túrta, de egy szem gabonát sem talált s felsóhajtott: — Na, most az egyszer tévedtem, jövő nyáron azonban a teteje lesz az enyém! Amikor eljött a vetés ideje, a paraszt meg a medve krumplit ültettek. Ősszel a medvének a krumpli szára jutott, a paraszt meg két nagy zsákot töltött meg krumplival. — Megint becsaptál! — mérgelődött a medve, de mit volt mit tenni, ő akarta, hogy így legyen. Nem is vetett együtt többet a paraszttal, visszament az erdőbe málnát s mézet keresni. (Bolgár népmese) Körözött bűnöző Suttog a fenyves Suttog a fenyves, zöld erdő, Télapó is már el jő. Végire jár az esztendő, cseng a fürge száncsengő. Tél szele hóval, faggyal jő, elkel most a nagykendő. Libben a tarka nagykendő, húzza-rázza hús szellő. Suttog a fenyves, zöld erdő, rászitál a hófelhő. Csendül a fürge száncsengő, véget ért az esztendő. Gabi u£ •3>)Op|OlU3ZS t j? ‘afodp e •£ ‘a|iy b Z ‘BfoSoj B3|BdBJ3S B '[ Kicsi koromban sokat betegeskedtem, télen mindig meg voltam fázva. Vizes borogatások közt feküdtem, számban az orvosság undok íze. Ilyenkor többnyire Gabi bátyám szórakoztatott, felolvasott, mesélt, kis magánszámokat rögtönzött. — Megy a hivatalba — mondta szárazon, pattogva, s egy aktatáskát kapva a hóna alá, feszes, merev pantomimléptekkel elhagyta a gyerekszobát. — Jön a hivatalból — toppant be újra, ugyanilyen keményen, leszegett fejjel, céltudatos, komoly lárvaarccal, ahogy a felnőttek jártak, vagy ahogy képzeltük, hogy járnak; nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Aztán megállt a szoba közepén, karjával sebesen csépelve, darálva. —Vanhalász, vadász,madarász. Hát én vagyok a hadonász. Egy hadonász, aki egész nap csak hadonász. Vagy karját kitárta, akár a szárnyakat, csapdosott, közben fel-felugrált a linóleumos padlón, egyre magasabbra, egyre magasabbra. —No lám, egész jól megy — mondogatta. — Még egy kis gyakorlat: májusban már repülök. Rettenetesen kívántam, hogy már május legyen. De aztán jött a tavasz, meggyógyultam, megint lehjetett az utcán futkároz- ni, labdázni: elfeledtem az egészet. Csak a következő télen jutott eszembe, amikor Gabi megint szökellni kezdett a linóleumon, karjaival csapdosva. — Ejnye, no, fog ez menni. Meglátjátok, májusban már repülök. Sosem jutott eszembe májusban, hogy számon kérjem, Azóta is várom azt a májust. (Karinthy Ferenc) "jJ „1 p .fi-, W2 1 1. Hull a pelyhes fe-hér hó, Minden gyerek vár-va vár, jöjj el, kedves Tél-a -pó! vidám é-nek hangja száll. Van zsákodban minden jó, pi-ros al-ma, mogyo-ro, Jöjj el hozzánk, várunk rád, kedves, ö-reg Tél-a -pó! 2. Nagyszakállú Télapó, jó gyermek barátja. Cukrot, diót, mogyorót rejteget a zsákja. Amerre jár reggelig, kis cipőcske megtelik. Megtölti a Télapó, ha üresen látja. Színezd ki! Rajzos feladat a legkisebbeknek Keresd meg, merre vezet az út? A kormorán és a dunnalúd Első rajzunkon egy veszedelmes bűnöző áll köröző plakátja mellett. Amikor megtudta, hogy keresik, álruhába nindig elfelejtett megváltoztatni. Ezt keressétek meg a.négy rajzon. öltözött és mesterien álcázta magát. Azonban egy apróságot mir A kormorán is meg a dunnalúd is szeretett volna szert tenni jó meleg tollmellényre. Igen ám, de csak egyetlen ilyen pihés madárruha volt, ők meg ketten vetélkedtek érte. Egyik sem akart engedni. Félő volt azonban, hogy míg civakodnak, ez az egy is elvész, azért hát megegyeztek, azé lesz a tollmel- lény, aki másnap reggel korábban ébred fel, és hamarabb mutatja meg a másiknak a tengerből felkelő napot. A kormorán tudta magáról, hogy mélyen alszik, és nehezen ébred. Félt hát, hogy át- alussza a napkeltét. Elhatározta: be sem hunyja a szemét az éjszaka; a jó meleg tollmel- lény megéri a virrasztást. így is tett. A dunnalúd ott horkolt mellette, a kormorán meg nagy büszkén virrasztott. „Lám — gondolta —, engem csúfolnak álomszuszéknak, mégis én maradok fent egész éjjel, nem a dunnalúd. És én kapom meg a jó meleg tollmellényt.” Éjfélig tűrhetően ment a virrasztás. Utána azonban egyre nehezebb lett, s a kormorán- nak majd leragadt a szeme. Akkor is lekókadt fejjel ült, amikor derengeni kezdett. Örömében felkiáltott: — Keleten már kéklik az A kiáltásra felébredt a dun- naiúd — az átaludt éjszaka után frissen, kipihenten. A kormorán azonban olyan álmos volt, hogy egyre-másra lekókadt a feje, s örült, ha időről időre legalább a fél szemét ki bírta nyitni. Pedig most kellett volna igazán figyelnie. Mert mi is történt? Felkelt a nap, és a dunnalúd nyomban elkiáltotta magát: — Itt a hajnal! Itt a hajnal! így az övé lett a tollmellény. Ma is büszkén hordja minden íjafia. (Izlandi mese)
