Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-24-25 / 226. szám
a 1994. szeptember 24-25., szombat-vasárnap EXKLUZÍV Előzetesben - Irgalmatlanul II. Mégis felelősek vagyunk egymás tetteiért? Tisztelt Kálmán János! Nem tudom, hány embert késztetett cikke (Irgalmatlanul) írásra, de gondolom, sokat. Nagyon sokan szenvednek ma — az ajtót maguk mögött becsukva —a családban, sok mindentől. Amikor elolvastam az említett írást, kis hálát éreztem írója iránt, kiváltképp az utolsó mondat megfogalmazásáért, leírásáért: ,,Lehet, hogy olykor mégis felelősek vagyunk egymás tetteiért?" A „lehet” szót én a „biztos” -ra cserélném ki és három felkiáltójelet tennék utána. Az írás mögötti mélységes tragikum lesújtott, a részvét miatt és amiatt, mert megélve ismerem az azt megelőző borzalmas, hosszú borgőzös hétköznapokat. Mi évek óta az ital okozta borzalmak közepette élünk. Először természetesen nem ismeri fel az ember, hogy társa elindult a lejtőn lefelé. Ha megpróbálja is megállítani, nemigen fog sikerülni. Kisebb veszekedések jelzik: baj van. Ezek aztán egyre erősödnek. Szégyen, takargatás, ezzel is csak ártunk... Majd kikerülhetetlen a válás, közben persze állandósulnak a soha be nem váltott fogadkozások. Mivel gyerek van, újrapróbálás. Kevés idő után ismét ital, nincs munkahely, telnek az évek. A végén a rendőrség már ki sem jön. Családsegítőhöz, önkormányzathoz fordulás: szeressem ilyennek, figyelmeztetik az emberi együttélés szabályaira. Cseréltessek zárat, zavarjam el, költözzek máshová. Közben sokszor éreztem az utolsó mondata jelentőségét — az emberi felelőtlenség vonatkozásában. Például sok esetben a környezet tudja, hogy iszik az egyik házastárs, mégis itatják nyakló nélkül. Nem ők viselik a következményeket... Majd amikor ez már mindenkinek kellemetlen lesz, egyszerűen szóba sem állnak vele. Hosszú idő óta úgy érzem, hogy szemükben én vagyok a hibás. Azért, mert eltűröm, mert elviselem. Az egyik ,,jóakarómtól” megkérdeztem: miért nem állsz a volt férjem, a te volt barátod elé? Kérdezd meg őt, hogy meddig akar a volt felesége nyakán élni, kihasználni gyengeségét? Vállat rándított... Érzem a magam tehetetlenségén túl a környezetemét és a társadalomét is. Talán azoknak van igazuk, akik azt tanácsolják: rúgd ki! Az még mindig jobb, mint élni, netán halni, tragikusan. Köszönöm, hogy elmondhattam, hogy meghallgatott. (Egy Békés megyei olvasó) Ne ölj! (Otestamentum, XX. I—26, A tízparancsolatból) A vénasszonyok nyara egy megkésett forró délutánján bebocsátást kérek a megyei rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályára. Rózsika nénivel szeretnék találkozni, aki férje brutális meggyilkolása miatt előzetes letartóztatását tölti itt. Az utat az ügyeletes állja el, nehéz bejutni. Salamon Mihály százados mégis fogad, de nem biztat semmivel: nem könnyű szóra bírni az őrizeteseket. Megpróbálom. A folyosó végén vastag acélrács zárja el az utat. Számkód nyitja, csu- kódása azonban olyan, mint ősidők óta. Félelmetes. Egy pillanatra végigfut a hideg a hátamon. Kérdések rajzanak bennem, sok mindent szeretnék megtudni. De mit mondok először? Ez a ház hozta ránk az átkot Kisvártatva nyílik az iroda ajtaja, bekísérik rajta N. András- nét. Haja zilált, tekintete zavart. Arca beesett, ráncos. Az otthonról sebtiben elhozott egyetlen agyonmosott hálóruha övét gyűrögeti. Lábán fapapucs, egy helyben topog. Kísérője közli vele, hogy ki vagyok, miért jöttem, valamint azt, hogy nem köteles kérdéseimre válaszolni. Rövid, hangos töprengés után sarkon fordul, indul az ajtó felé. Legkevésbé újságíróra vágyott. — Azt mondták a szomszédai, hogy maga rendes asszony volt... Lépése elbizonytalanodik, megáll. Visszafordul, leül elém az odakészített székre. Ekkor már szeme könnyben ázik, kis papírzsebkendője percek alatt vizes galacsinná válik. Összefüggéstelenül, elemi erővel tör fel belőle a panasz. — Nagyon rossz volt az én életem. A világháború közepén születtem, tanyára. A szüleim nagyon szegények voltak, még rendes ruhára sem telit. Öt elemit végeztem, menni kellett dolgozni. Tizenhat éves korom óta szedtem a répát, kötöttem a kendert, raktam a gabonakévét keresztbe. Címerezésből, kapálásból és szűkölködésből állt a fiatalságom. — Hogyan emlékszik vissza a családalapításra? — Nem akartam soha férjhez menni. Férfi után nem vágytam, de a gyerekek nagyon hiányoztak. Az első 1965-ben született, utána még kettő. Nagyon szerettem, szépen járattam, taníttattam mindannyiójukat. Elég tűrhetően tanultak, jó volt közöttünk a kapcsolat. Soha még meg sem ütöttem őket... Mindent megadtam. —És a férje? — Eleinte nem volt semmi baj, rendesen dolgozott a té- eszben, a tehenészetben. Házunk volt, fürdőszobát ragasztottunk hozzá. A szomszédokkal esténként mókáztunk a kis- padon, a gyepen. Aztán elköltöztünk az Öreg utcára, azóta baj bajt ér. Ez a ház hozta ránk az átkot, azóta is sújt. Apa, hagyd már abba! — Én magam is a szarvasmarhatelepen dolgoztam, néha többet kerestem, mint a párom. Otthon is voltak jószágaink, azokkal is én foglalkoztam. Beteg apámat, anyámat, apósomat is nekem kellett ápolnom. Elhalásuk után Bandi egyre gyakrabban maradt ki a cimborákkal kocsmázni, miegyebek... Nagyon rideg lett, szidott mindenért. A vasútnál is dolgoztam, majd beálltam a sertéstelepi munkások közé. Ekkor már karikással is kaptam néha... Idegileg kimerültem, voltam kivizsgáláson Szegeden és Gyulán is. Sokszor kértem: apa, hagyd már abba! —Nem próbáltak segíteni a rokonok, a barátok? — Mindenki tétlenül nézte. Azt mondták, semmi közük hozzá. Akkoriban már szabályosan féltem tőle, sokszor a padláson vagy a szárkúpban aludtam. Meg is fenyegetett többször, ha el merek szökni előle valahová. Ekkoriban csak a munkalapot láttam, a pénz nemegyszer másnapra eltűnt: fizetett boldog-boldogtalannak. Úgy kellett a kenyérre meg tejre valót elcsenni a zsebéből. A kocsmában csak decis pohárból ivott... Egyszer nyert a kaparós sorsjegyen százezer forintot. Két napig kerestük a pénzt, mire a szekrény tetején megtaláltuk szétdobálva. Ha akkor a fiúk nem vesznek rajta színes tévét meg hűtőládát, az is elfogyott volna egy hét alatt. Teljesen tönkrement a Bandi. Velem együtt. A könnyek felszáradnak lassan, az el-elcsukló beszéd mellett azonban egyre jobban összeroskad az asszony. Szürkülő arccal maga elé mered, nyelvével kiszáradt, cserepes ajkát nyalogatja. Erőt gyűjt a következő kérdéshez. El kell tenni a savanyúságot —Hogyan emlékszik vissza arra az augusztus végi estére? — Akkor már egy hete állandóan ivott. Nagyon féltem tőle. Annyira nem volt pénzem, hogy a kukoricánkat kellett eladogatni. Még a ruháimat is a testvéreimtől kaptam, amit levetettek... A cirkuszok után mindig megfogadta, hogy megjavul. De nem így lett. Az egyik este már nem bírtam tovább, ideg jött belém. Csak arra emlékszem, hogy kést ragadtam a kezembe. Nem akartam megölni a Bandit, csak megijeszteni. Hogy most már elég! — Tudja, mi lett az ijesztés következménye? — Nem tudom, hányszor szúrtam meg. A lábam a földbe gyökerezett. Aztán kiszaladtam segítségért... Jöttek a rendőrök, elvittek. Láttam a mentőt is... Talán nem is igaz. A saját ujjvérzésemtől is képes vagyok rosszul lenni. Temetésen sem voltam. — Tudja, miért van most előzetes letartóztatásban? — Nem tudom, hogy meg- halt-e. Kirendelt ügyvédem van, nem tudom, hogy mivel fognak vádolni. Azt sem, hogy lesz-e büntetés. Ha lesz, le kell tölteni. Kértem a szabadlábra helyezésem, nincs nekem hoOtt, túl a rácson... vá szökni. Haza akarok menni, befőzni, meg savanyúságot eltenni a gyerekeknek. Ki lesz a következő? —Hogyan látja élete folytatását? — Ha hazaengednek, munkahelyem nem lesz. De azért csak megélünk a fiúkkal valahogy. Van egy aranyos menyem is, hátha unoka is születik hamarosan. — Ki látogatta a zárkában töltött egy hét alatt? — Senki sem jött be hozzám, pedig voltak kihallgatáson. Jó lenne, ha a család küldene be ruhaneműt, tisztálkodási eszközöket, mert csak az van, amit magammal hoztam. Talán nem is igaz... Az utolsó mondat ismét könnyzáporba fullad, potyognak le a padlóra, feltartóztathatatlanul. — Mi lenne, ha most élne a férje? — Biztos kórházban ápolnák. Segítenék rajta, mindennap látogatnám. Aztán tűrnék megint, de biztosan belebolondulnék... Ezt már az ajtóban mondja. Lejárt az időnk, kísérik vissza. Ismét Arany sorai csendülnek fülembe: Mély a börtön: egy sugár-szál Odaférni alig képes; Egy sugár a börtön napja, Éje pedig rémiül népes;. Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el. Néhány szót váltok a nyomozóval, aki már kísér vissza a kapuhoz. — N.-né önként tett vallomást, tettét elismerte. A nyomozás még egy ideig eltart, előzetes letartóztatásban várja a másodfokú bírósági döntést ideiglenes szabadlábra helyezése ügyében. Bár a beismerő vallomás egy adott esetben enyhítő körülmény, nem gyakori, hogy emberöléssel vádolt állampolgárt elengedjenek az ítélet kihirdetéséig. Elhagyom a rendőr-főkapitányság épületét. Alig érek ki a forró levegőre, megállók a zebránál. Szemben, a lámpa alatt két felnőtt, egy férfi és egy nő átkozza egymást. A hangnem egyre durvul, épp hogy csak nem kelnek birokra. Egy vékony, visító hang jelzi: kisgyerek is van a társaságban. Az időközben zöldre váltó jelzőre ki erre, ki arra siet el: fiatalok, idősek, jól öltözöttek, toprongyosak. Mindenfélék. Egy közös van bennük: még csak oda sem néznek. MagánügyKi lesz a következő? Bűnös lesz-e vagy áldozat, ha ő is kést ragad? Kálmán János A megye olvassák!
