Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-02 / 207. szám

1994. szeptember 2., péntek KITEKINTÉS Ruanda: a rémségek forgatókönyve — kibumbai menekülttábor Zairében 1994. július 28-án V irr ászt a halál Szomjazó menekültek tömege kiabál az „Orvosok Határok Nélkül" segélyszervezett ruandai alkalmazottjainak: „vizet akarunk, adjatok vizet" A keskeny autóút mentén, ami átszeli Zaire északkeleti ré­szén a kibumbai menekülttá­bort, egymás mellett virul a halál és a csencselés. Ötszáz holttest szabadon az ég alatt, néhány közülük gyékénnyel vagy takaróval, de a többi ta- karatlanul arra vár, körülbelül negyed mérföld hosszban (= 400 m) az útpadkán, hogy a temetkezési raj összegyűjtse. Sokuk már négy napja meg­halt; oszlásnak indultak. De a ruandai menekültek ezreinek többsége, akik a forgalmi du­góval vannak elfoglalva, alig vet rájuk pillantást. Őket in­kább a piac érdekli, keresztül- kasul az úton —az út mentén, ahol aztán található mogyoró­hagyma, avokádó, krumpli, hús, továbbá cigaretta és elem. Alig pár arasznyira egy halott kisfiútól, egy öreg cipész egy szétlőtt papucscipőt javít. „Ah, egy idő után ügyet se vet rá az ember!” — vonogatja a vállát. Reggel 8 óra Kevés azok száma Kibumba- ban, akik valamivel több fi­gyelmet szentelnek a halálra. Két héttel azután, hogy a ruan­dai polgárháború miatt meg­kezdődött az a pokoli kivonu­lás Ruandából, egy héttel az­után, hogy a kolerajárvány ki­tört, és megtizedelte a Goma térségbeli 1 millió menekültet, a nyomor kérhelhetetlenül ter­jed. , A nemzetközi segítség csordogál, e hét végén vonult fel az a kétszáz fős amerikai csapat, akiknek a feladata lesz a fővárosban, Kigaliban a se­gélyezési raktárbázist kiépíte­ni. De itt, Kibumbaban a leg­rosszabb táborok egyike, még nem történtek erőfeszítések. Megközelítőleg 250 ezer me­nekült küzd az életéért, gallyakból és füvekből össze­tákolt kalyibákban és pálma­gyékény fekvőhelyeken, ke- resztül-kasul, a puszta lávakő­zeten. A tábor 15 mérföldnyire van a legközelebbi víznyerő­helytől. Talán tízezerre tehető azok száma, akik idáig meg­haltak. „Tökéletes katasztró­fa” — mondja az ír segélyszer­vezet, a Goal alapítója, John O’ Shkea. „Ahhoz, hogy ezt ellenőrzés alatt lehessen tarta­ni, katonai erőbedobásra van szükség. Anélkül mindazok, akik itt vannak, meg fognak halni.” 8 óra 30 perc Miközben téliesen hideg szél söpör át a táboron, a fehér or­vosi sátor előtt egy tucat hal­dokló kuporodott össze, várják a Gomából érkező francia or­vost. Egy apa a végkimerülés határán lévő fiát tolja kerekes taligán, egy asszony megpró­bálja feltámasztani férje le-le- csukló fejét. „Annyira fázom, anya” — motyogja Jean-de- Dieu Mukagasira, 22 éves fia­tal férfi. Az anyja betakarja csonttá soványodott testét, amit állandó borzongás jár át. Szűk, mocskos takaróval teríti le. Tegnap este óta állandó hasmenése van, mondja az anyja. Lehet, hogy vérhas, le­het, hogy kolera, de valószínű, hogy meghal, mielőtt még a diagnózist megállapítanák. Egy asszony öt gyermeke közül három Betegedett meg, a férje a vándorlás közben halt meg. „Haza akartunk menni” — mondja, miközben a fia homlokát dörzsölgeti, akinek a szemgolyói már felakadtak. „A lázadók (Ruandai Hazafias Front) meg fognak ölni bennünket.” — mondja, aztán pár perccel később a 22 éves férfi, Jean-de-Dieu rettenete­sen megremeg, és elhagyja testét az utolsó lélegzet. Kilenc óra Szomjazó menekültek tömege kiabál az „Orvosok Határok Nélkül” segélyszervezett ru­andai alkalmazottjainak: „vi­zet akarunk, adjatok vizet”. Sárga műanyag dobozokat szorongatva odasereglenek a 15 ezer literes víztartály töm­lői közé. Végül öt alkalmazott elzavarja őket. „A víz tartalék a kórház kolerás és vérhasban megbetegedettjeinek” — ma­gyarázza egy fiatal férfi. Egy rongyokba öltözött öregember az öklét rázza: „Hova mehet­nénk? Itt mind meghalunk!” A segélyszervezet alkalmazottja elmegy onnan. A vízkészlet reménytelenül szűkös. A jobb erőben lévő menekültek 38 mérföldet (48 kilométer) ván­szorognak oda és vissza, egy enyhén sós vizű folyócskához. Azok, akik túl gyengék, hogy ezt az utat megtegyék, arra a három tartályra szorulnak, amit az ENSZ helyi me­nekültügyi főbiztossága üze­meltet. A tartályok csak 50 ezer ember minimális szük­ségletét fedezik — ez Kibum- ba népességének 20 százaléka. A vízhiány kétségbeejtő hely­zeteket teremt naponta. A csí­pős szélben menekültek ne­gyed mérföldnyi hosszúságú sora kígyózik a víztartályok felé. Családonként egy sze­mélynek húsz litert engedé­lyeznek. „Hajnal két óra óta várakozók” — mondja egy férfi, aki már a szivattyú mel­lett áll, ahol a drága nedűt ada­golják vékony sugárban. Nyolc napon belül négy alka­lommal fordult elő, hogy egész éjszaka várnia kellett. A kibumbai tábor segély- szervezeteinek alkalmazottjai a vízhiány miatt az ENSZ elégtelen szerepvállalását, a gomai repülőtér alkalmatlan­ságát és az állandó forgalmi fennakadásokat vádolják. Az ENSZ és a nyugati államok lassú reagálását kifogásolják. Az USA-nak legalább ötezer fős katonaságot kellene a hely­színen állomásoztatnia. Két héttel ezelőtt az ENSZ helyi képviselője arra kérte a segé­lyező államokat, hogy nyolc­van víztartályt küldjenek; ti­zenkettő érkezett. A Világ Élelmezési Szervezet szóvi­vője úgy véli, az adományo­zók gyorsak az élelmiszerse­gélyekben, de lassúak víztisz­tító, víztároló és tábori WC-k szállításában. „Sokkal von­zóbb etetni — mint biztonsá­gos helyet nyújtani az embe­reknek.” 9 óra 30 perc A koleraállomást most takarít­ják. Ruandai ápolónők a négy sátorból kihordják a betegeket a koszos udvarra, így az ideig­lenes tákolmányt, ami klinika­ként funkcionál, fel lehet mos­ni az ürüléktől, az emberi há­nyadéktől, és be lehet fújni fer­tőtlenítő szerrel. „Asszo­nyom! Önnek is menni kell!” — mondja az egyik nővér a nyögdécselő asszonynak. Együtt kivisszük, és lerakjuk a napra. A másik sátorban négy fiatal nő halt meg az éjjel. Egyik a hátán fekszik, a mennyezetre meredő szemek­kel, egy másik a magzat pózá­ban merevedett meg, kettőt már becsavartak szalmából font takaróba. Rajtuk kívül egy 12 éves forma fiúcska fek­szik, aki már alig él. Mezte­lenül nyög, rángatózik anélkül, hogy ellátásban ré­szesülne. Megérkezik négy, álarcot viselő munkás, és a hullákat fehér hullazsákba rakják, rájuk húzzák a cipzárt. „Ma csak nyolc a halott” — mondja egy 21 éves egész- ségügyis. „Két nappal ezelőtt negyven volt. Talán kezd ja­vulni a helyzet.” Dél van A segélyszervezet sátrában a 30 éves Jean-Pierre Habimana a felesége haldoklását figyeli. Habimana a kutu kormány tisztségviselője az egyik északnyugati városból Ruhen- geriből menekült; tartja 25 éves felesége nyirkos kezét, aki annak ellenére sem javul, hogy két napja infúziót kap. A férfi csalódottan kirántja az in­fúziócsövet, és keresi az or­vost. Habimana július 17-én indult el a családjával. A hatá­ron a felfordulás közben elsza­kadtak egyéves fiúcskájuktól. Egy hét múlva, mikor rátalált, a gyerek már halott volt. Vér­hasban halt meg. „Nem kapott anyatejet” — magyarázza, és közben a felesége lázas arcát legyezi. Habimana erőlködik, hogy életben tartsa a családját — feleség, szülők, nővére és annak ötéves lánya—, minden második nap harminc mérföl­det gyalogol vízért. Azt fontol­gatja, hogy visszatér Ruandá­ba, csatlakozik ahhoz az 50 ezer fős kutu menekültcsapat­hoz, akik úgy döntöttek, vál­lalják a kockázatot, hogy a Ru­andai Hazafias Front kezébe kerülnek. Inkább meghalnak a front bosszújától, mint a tábor­ban. „Ha tovább maradunk, ez a biztos halál. Inkább haljak meg golyó által a saját falum­ban, mint itt.” Délután egy óra Az ENSZ menekültügyi főbiz­tossága új sorrendet határozott meg: összegyűjtik azt a mint­egy ezer hullát, ami Kibumba környékén halmozódik, és a tábor területén gödröt ásnak az elhantolására. (Idáig a Goal nevű segélyszervezet gyűjtöt­te és szállíttatta 20 mérföldre innen Gomába.) Az ENSZ- esek most felfogadnak egy te­metkezési csapatot: 24 me­nekültet, akiknek napi két dol­lárt fizetnek fejenként. Álar­cot, sárga gumikesztyűt kap­nak, a holttesteket óvatosan fe­kete hordágyakra rakják és egy füves területre viszik. Louis Biritsen irányítja a rakodást. „Óvatosan, óvatosan” — ren­delkezik, amikor a munkások egy terhes nő holttestét dobják a csomó tetejére. „Legyenek már könyörületesek!” Néhány órával később a francia gyárt­mányú buldózer csődöt mond, nem bír áthatolni a vulkanikus kőzettalajon, és a földelési tervvel felhagynak. A mintegy 1000 hulla tovább rohad, míg a segélyszervezet alkalmazott­jai kitalálnak valamit, hogyan tüntessék el azokat. Délután fél három Nagy örömujjongás Kibumba déli szélén, a bevezető autó­úton. „Na, ma délután szóra­kozunk” — mondja Jean Bap­tiste Madiraguha, egy jól öltö­zött 28 éves férfi, aki vigyorgó kormánykatonák és késforga­tó fiatal nők társaságában ácsorog. Zsoldos kinézetük van, mint azoké a hutu milicis- táké, akik mintegy 1 millió tuszit gyilkoltak le, és akik mi­att kiújult a polgárháború Ru­andában. A legyőzött hutu kormány néhány prominens tagja most ebben a rozzant szállodában, Goma határában rejtőzködik, és ma délután lá­togatást tettek a menekülttá­borban is. „Azt mondják, nemsokára eljön az a nap, ami­kor visszatérünk Ruandába” — mondja nagy hangon Madi­raguha. Hogyhogy? Madira­guha véleménye szerint ha a Ruandai Hazafias Front nem osztja meg velük a hatalmát (márpedig ez a hazafias front szerint nem várható), mármint az illegalitásba vonult ex-kor- mánnyal, akkor erőszakkal térnek vissza. „Ezek a fickók itt, a katonáink vissza akarnak menni folytatni a háborút” — röhög hozzá. „Csak a fegyve­rembargó miatt vertek le bennünket. Mihelyt fegyver­hez és lőszerhez jutunk, azon­nal támadunk.” Mit mond erre a Ruandai Hazafias Front(?): „Börtönbe a hutukkal, és ki­vájni a szemüket!” Az ENSZ kitart amellett, hogy a menekültek hazatérése biztonságos. Délután négy óra Vissza a segélyszervezet sát­rába. Egy fiatal francia orvos, Jean-Charles Pasquier kétség- beesetten küszködik. Az a tény, hogy ma reggel mind­össze nyolc beteg halt meg, egyáltalán nem vigasztalja. Ő maga több, mint 300 összeros- kadt embert talált a tábor területén. „Mi csak nézni tud­juk azokat, akiket elhagy az ereje. A leggyengébbek el sem jutnak idáig” — teszi hozzá. Pasquier a sátor mögé megy, ahol egy tucat ember segítség­re vár. Lehajol, megtapogatja a koszos takaróba csavart, fo­gatlan öregasszonyt. Az asszony azt suttogja, „három napja nem tud mozogni, nincs családja, már csak a halált vár­ja.” A fiatal orvos sok hasonlót látott már, akik sokkal inkább a kimerültség, mint az egész­ségi állapotuk miatt szenved­tek. Mind azt várta, legyen már vége az életnek. Az orvos megnyugtatja: „Tudok segíte­ni. Vakbélgyulladása van és kolerás.” Este negyed hét A kibumbai táborra kezd a szürkület leszállni, felkere­kedünk Gomába. Néhány mér­földet teszünk meg, amikor az autóúton a kanyarban egy bal­esethez érkezünk. Egy hullák­kal megrakott teherautó lesza­ladt az úttestről, felborult a füves földön. Mintegy fél tu­catnyi hullafosztogató zairei csüng a kocsi tetején minden irányból. A teherautó vezetője ájultan fekszik, súlyos sérülés­sel. Az autó „porcogós” rako­mánya az ütközéskor szétszó­ródott. A fiatal segélyszerve­zeti alkalmazott átvizsgálja a bizarr látványt, a halott mun­kásokat, az egynapos hullákat. „Azt hittem, már nem romol­hat tovább a helyzet.” Ám itt, ebben a zairei tábor­ban a borzalom minden vára­kozást felülmúl. Joshua Hammer (A Newsweekból fordította CserbákTeréz)

Next

/
Oldalképek
Tartalom