Békés Megyei Hírlap, 1994. augusztus (49. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-19 / 195. szám

MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM 1994. augusztus 19., péntek A magyar líra fesztiválja Simonyi Imre Gyulán járt A sokoldalú sikerember Antal Imre a politikáról, egy névtelen levélről és a népszerűségről A költészet mágikus ereje, szépsége, varázsa lépett porondra kedden este a gyulai várszínpa­don. Az emberi pályafutás megannyi megpró­báltatása, szenvedése, öröme, komikuma, sza­vak hátán átmentett szerelmek ragyogása csil­lant meg a magyar líra idei fesztiválján. A Bencze Zsuzsa rendezésében létrejött teát- rális irodalmi est első részében a határon túli kortárs magyar költészet legjavából kaptunk válogatást. A megszólaltatott költők — Határ Győző, Kányádi Sándor, Ladik Katalin, Fe- renczes István, Brasnyó István, Lászlójfy Ala­dár, Király László, Farkas Árpád, Tolnai Ottó, Ács Károly, Balia D. Károly, Vári Fábián László, Tari István, Kulcsár Ferenc, Vitéz György és Gál Sándor — többsége ma is az országhatár túloldalán, vagy az anyaországtól messze, több ezer kilométer távolában él. Ez a rájuk mért történelmi küldetés, a kisebbségi létben megőrzött magyarságtudat számtalan vers lírai motívumává vált. A sorok üzenetéből kitűnt: a határon túl élő embernek a nemzet fogalma sokkal többet jelent, mint egy hazai halandónak: számára nem mindennapos, természetes eszköz, hanem kincs az anyanyelv. Elhangzottak olyan költe­mények is, melyek a nyolcvanas évek végének kelet-közép-európai politikai fonákságairól, vad diktatúráiról festettek tragikomikus képet. A Kolozsváron élő Király László verse például e két szóval indult: lehallgatóm jelenti...” A továbbiakban pedig a groteszk képekben fes­tette meg azt a kíméletlen kort, melyet a szerző nemcsak lélekben, de a valóságban is megélt. A lírafesztivál második része a télen elhunyt József Attila-díjas Simonyi Imrének állított emléket. Gyula jeles poétája — és jellegzetes figurája — (aki csaknem hét évtizeden át kötő­dött a fürdővároshoz) jött el lélekben közénk. Öntörvényű verssoraiban önmagát hozta, hogy ne csak a fogasra odavetett kalap és a lelógó ballonkabát emlékeztessen személyére. Az egy halottas ágyon fekvő, frissen elszenderült- tel készített verses interjújából kiderült, a vég­leg távozott, ha újra kezdhetné az életet, min­den tettében ugyanazt cselekedné. S a mintegy bő órára közénk visszatért „Mester” is hason­lóan viselkedett. A Reinhardt teraszán (amely­nek hangulatát a színpadi díszlet is remekül érzékeltette) ugyanolyan sajátos rálátással me­rengett a világ dolgain, mint tette azt évtize­dekkel korábban rácsodálkozással, fiatalon. Az idei lírafesztivál varázslatos versvilága hosszan és maradandóan befészkelte magát a szépszámú hallgatóság tudatába. A színészek — Pécsi Ildikó, Botár Endre, Gáspár Imola, Juhász Judit, Bánjfy György, Nemcsák Károly, Vallai Péter, Mihályi Győző, Nagy Zoltán, Szarvas József, Molnár Zsuzsa, Vörös Eszter, Bitskey Tibor, Ferenczy Csongor és Szélyes Imre — a magasztos feladatot szikrádzó hevülettel, s emberi tökéllyel oldották meg. Hangjuk, mimikájuk, mozdulatuk a megannyi költői üzenet hű tolmácsolójává nemesült ezen az estén. Magyari Barna Ha Antal Imre fiatalabb volna, talán maratoni futásban vagy atomfizikai kutatásokban is gyűjtögetné a babérokat. Napjaink polihisztora ugyanis a legkülönbözőbb műfajokban, terüle­teken is profiként, otthonosan mozog. Ráadá­sul született sikerember: bármibe belevág, elis­merést arat és taps fogadja. Legutóbb az Operett színpadán, Szép Helé- ne öreg királyaként debütált — kell-e mondani, hogy énekes-színészként is osztatlan sikerrel. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a darab esté­ről estére megújult. Az évad utolsó előadásai­nak egyikén hosszú percekre megszakadt a - játék, mert a nézők szinte gurultak a nevetéstől. Pedig csak annyi történt, hogy Antal Imre a színpadra lépett. — Mielőtt királyi palástban, arany babérko­szorúval bevonultam volna, négy pálcával tá­masztottam alá a fejdíszt... Úgy tudom, egy kisiparos azóta elkezdett hasonló szerkezetet műanyagból is gyártani, 160 forintért kapható a trafikokban — meséli a színházzal szomszé­dos presszó teraszán, kezében az elmaradha­tatlan cigarettával. —Akkor talán Önnek is köszönhető, hogy— mint mondják — újraszületnek friss politikai viccek. — Annak idején, amikor ezt a darabot Pá­rizsban játszották, sokan hússzor is megnézték egymás után, mert abban az időben is átszőtte az előadást a napi politika, s kíváncsiak voltak az emberek, hogy aznap éppen miről tréfálkoz­nak a színészek. Nos, mi sem teszünk mást, persze a darab rendezőjének, Szinetár Miklós­nak a „felhatalmazásával”. Szabad kezet adott valamennyiünknek, csak egy kérése volt: bár­mit újítunk is, ne legyen ízléstelen, bántó vagy övön aluli.-—Amikor a darabot színpadra vitték, még a választások előtt voltunk. Azóta sok minden változott... — Azt hiszem, várható és törvényszerű volt, ami történt, s én személy szerint örülök is neki. Úgy vélem, a koalíciós kormányzásban ott vannak a biztonsági fékek, amelyek garantál­ják, hogy ne a pártérdekek kerüljenek első helyre. Persze, a következő 2—3 évben így sem lesz könnyű az élet. — Korábban Antal Imrétől nemigen lehetett hallani efféle megnyilatkozást. — Valóban nem szokásom a politikai véle­ménynyilvánítás, bár ha megkérdezték, soha nem rejtettem véka alá, hogy miről mit gondo­lok. Lelkes újságolvasó vagyok, a H VG és az ÉS mellett a Népszabadságot járatom, igyekszem napra kész információkkal feltölteni magam. Persze a politikai hitvallást mindig is ma­gánügynek tekintettem. Azt hiszem, az lenne a jó, ha a munkahelyen csakugyan mindenki fél­retenné a politikát. — Van olyan célja, amit nem sikerült még elérnie? — Alapvetően elégedett vagyok. Sokat dol­gozom, szívesen vállalok minden olyan felada­tot, amelynek tisztességgel meg is tudok felel­ni. Különösebb anyagi vágyaim nincsenek; van lakásom, nyaralóm és egy jó autóm. Egy­szerre két szelet marharostélyost pedig már Bitskey Tibor Mihályi Győző Jó természetem van, általában mindent a fonákjáról nézek. így roppant érdekes és vicces a világ FEB-fotó nem tudok megenni. Szerencsére nem vagyok irigy természetű, meg sem fordul a fejemben, hogy belerúgjak más luxus Volvójába. — Roppant népszerű ember. Mióta itt a presszó teraszán beszélgetünk, szinte körül­zsongják az ismeretlen ismerősök. — A tévéből is telefonáltak, hogy menjek már be azért a két zsák levélért, amit nem tudnak hová tenni. Bevallom, nincs időm vala­mennyit elolvasni. Egy névtelen levelet azért emlékként őrzök, ami — a postai bélyegzőről ítélve — Kecskemétről érkezett. Csámpásan tépett, kockás noteszlapon kérdezi tőlem a feladója, hogy „mikor hagyod már abba, te ragyás képű...?” Még jó, hogy nincsenek illúzi­óim a külsőmet illetően. Persze az utcán is sokan felismernek. Egy alkalommal kedves idős hölgy állított meg, és a kezemet szorongat­va mondta: „Maga a család kedvence... Iste­nem, ha elmondom otthon, hogy személyesen találkoztam Vas István Zoltánnal...” Hát ennyit a népszerűségről. —Jövőre betölti a 60-at, honnan ennyi fiata­los derű és energia ? — Jó természetem van, általában mindent a fonákjáról nézek. így roppant érdekes és vicces a világ. Magam is meglepődtem, amikor legu­tóbb elmentem az érettségi találkozónkra. Egy csomó kopaszodó, öreg roskadozott egymás mellett. Meg is kérdeztem tőlük: csak nem a gerontológiára tévedtem be? Mit mondjak, spéciéi ezzel a tréfával nem arattam osztatlan sikert. Németh Zsuzsa, Ferenczy Europress Miss Saigon, az idei szupersztár Bár ott tartanánk, hogy az élet más dolgaiban is oly hamar elér­nénk a világszínvonalat, mint ahogy sikerült a színpadi óriás produkció esetében. Legalább­is, ami a Szegedi Szabadtéri Já­tékokat illeti, aligha képzelhető el, hogy A. Boublil—C. M. Schönberg: Miss Saigon című musicaljének bemutatójáról a legkényesebb ízlésű nyugati producer is ne elismeréssel szól­na. Ha egyáltalán szóhoz tud jutni ilyen pazar kiállítású, jól szervezett, nagy hatású látvá­nyosság után. A Pillangókisasszony „mo­dem” változatára, a vietnámi háború szerelmi történetére épül a darab. Sajnos idézőjelbe kell tenni, hogy ez korszerű vál­tozat, hiszen korunk állandóan új meg új drámai helyzeteket teremt. Ma talán a szerb lány és a kéksisakos katona szerelme időszerű, de ki tudja, mit hoz a holnap? Csocsoszán és Kim utó­dai mely országban élnek, hol te- rem a halált virágzó szerelem? Ne találgassunk, úgyis hiába, in­kább adjuk át magunkat a sza­badtéri színpad élményének, ott legalább nem vérre megy a játék. Bánk bántól a néptáncgálán át, az Otelló előadásáig ívelt a Dóm téri színház műsora. Jól felépített, igényes programok várták a közönséget, de valami­vel meg kellett koronázni az idei nyarat. A Miss Saigon lett az ász, ami biztos sikert ígér, amelyre sorozatban megtelik a hatalmas, újjáépített nézőtér. Egy évvel ezelőtt, az Aida előadásán, tevék vonultak át a templom előtti színpadon, most a Pintér Művek helikopterének „mennybemenetele” a fő látvá­nyosság. S aki előre fanyalog, annak is eláll a lélegzete, ami­kor a színpadról hatalmas robaj­jal magasba mászik a roppant gép. Természetesen nem csak műszaki manőverről van szó, hanem emberi sorsokat választ szét a dübörgő monstrum, amelynek hangja elnyomja a fájdalom sikolyát. S az emberi drámákra mindig érzékenyek vagyunk, különösen, ha olyan történet meséli el számunkra, olyan zene, tánc és színpadi lát­vány érzékelteti, mint a Miss Saigon bemutatóján. Hosszan, nagyon hosszan ün­nepelte a közönség a produkció résztvevőit. A Kerényi Miklós Gábor rendezte előadás sztárpa­rádé volt, a szakma jeleseinek látványos fesztiválja. S a nagy csillogás láttán már szinte eret­nekségnek tűnhet az ötlet: mi­lyen jó lenne, ha egy Háry Já- nos-előadást is láthatnánk vala­hol, hasonló sikerrel. Andódy Tibor A két főszereplő: Bíró Eszter és Csengery Attila Fotó: llovszky Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom