Békés Megyei Hírlap, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-04-05 / 130. szám
MUVESZETEK/TARSADALOM 1994. június 4-5., szombat-vasárnap Az alföldi realisták tájszeretete és kortárs művészeti újítások Kohán-kiállítás Gyulán Kohán György életútja, művészsorsa, alkotói etikája, magatartása és választott megjelenítési módja számos következtetést, tanúságot involvál bennünk. Úgy gondolom, érdemes a Gyulán, a Magyar— Román Baráti Társaság szervezésében a Nemzetiségi Fiók- könyvtárban májusban Kohán György alkotásaiból megnyílt kiállítást a fentiek figyelembevételével megközelítenünk. Itt van mindjárt a Gyulaváriban 1910. február 12-én történt születés. Olyan környezetben indult életútra az uradalmi kovács fia, amelyben három kultúra, a magyar, a román és a német találkoznak és hatnak egymásra. A kovácsműhely izzó parazsának és a pörölycsapások erejének gyermekkori élménye Kohán György művészetének dinamizmusába, koloritjának erejébe sugárzott át, élt tovább. A szabadságszerető, őszinte művésznövendék csak egy ideig bírta a képzőművészeti főiskola szabályozottságát. Önálló útkeresése Párizsba vitte, hogy azután hazatérve az ott megismerteket beépítse egyéni karakterű művészetébe. És itthon milyen különösen, ellentmondásosan alakult művészsorsa! 1935-ben, 25 évesen már szerepel az akkor kiadott kétkötetes Művészeti Lexikonban, rendkívül hamar felismerték tehát tehetségét. Azután akkor, amikor úgy tűnt, hogy szabad és támogatott út nyílt tehetsége számára a változott társadalmi viszonyok között, a voluntarista művészetpolitika szinte hihetetlen döntésével 1952-ben kizárják a Magyar Képzőművészek Szövetségéből. Nyolc éven keresztül nem szerepelt kiállításon, olyan súlyosan élte meg ezt a szakmai ítéletet. Nyolc év hallgatás tehát, ami a kiállítási szerepléseket illeti, de nem hallgatott, Anyám a szekrény előtt mint alkotó. Micsoda erő, önbizalom kellett ahhoz, hogy ebben a helyzetben, albérleteinek szűk terében rendszeresen munkálkodjon, megalkossa remekműveit és alkalmi adósságok törlesztésére készített munkáit is. A kulturális kormányzat 1959-es műcsarnoki kiállítása után rádöbbent adósságára és egymás után adta a kitüntetéseket: két Munkácsy-díj és végül a legmagasabb — milyen későn, a halál évében, 1966-ban — a Kossuth-díj. És itt is milyen ellentmondás: a társadalmi elismerések ellenére ez a kifejezetten monumentalista festőművész életében egyetlen négyzet- méter falat sem kapott arra, hogy megalkothatta volna közösségi műveit. Kohán György munkásságában a bartóki szintézis jegyében a legnemesebb ötvözet jött létre. Művészetében kötődött a magyar festészet, ezen belül elsősorban az alföldi realisták táj- szeretetéhez, humanizmusához és drámaiságához. Ugyanakkor hasznosította a megjelenítés formai eszköztárában a kortárs művészet nem egy újítását is. A látott világot nem egyszer ku- bisztikus, máskor az E öle d’ Paris analitikus képépítésének vagy a Mondriáni síknégyzetek felhasználásával teremti újjá. Ezen túl különösen robusztus erőt sugárzó figuráiban a mexikói monumentalisták reminis- cenciáira is ráérezhetünk. Mindez azonban karakteres, egyéni, csak rá jellemző ötvözetben jelenik meg alkotásaiban. Külön fejezetet képeznek munkásságában a grafikák. Ezek nagy része tus-, illetve krétarajz. Határozottsága, lendülete, summázó ereje ezekben is megnyilvánul, de itt még valamivel találkozunk, aminek festészetében alig van nyoma. Grafikái egy részében teljesen fölszabadultan, a „játszani is engedd” közvetlenségét érzékeljük. Ezek között örömet lelhet a tárlatlátogató a kalligráfia könnyed, dekoratív esetlegességeiben is. A kiállított akvarellek is sajátosan jellemzőek Kohán György művészetének szép komolyságára. A műfaj gyakori impresszionisztikus hangvétele helyett sötét, komor színekkel szól az elmúlás, a halál emberi tragédiájáról, a kis ház büszke magányosságáról és nála világosabb koloritú birsalmák is monumentálisak. Joggal merülhet fel a kérdés, érdemes-e, indokolt-e külön kiállítást rendezni ott egy művész munkáiból, ahol önálló múzeuma is van. A válasz egyértelműen igen, mert bár tisztes területen láthatók Kohán-művek a múzeumban, az általa adományozott közel háromezer műnek azonban mégis tizede sem látható ott. A gazdag anyagból való merítés új művek útján, új élményeket jelent, így gazdagszik a tárlatlátogatónak a Ko- hán-életműről alkotott képe és válik egybenesztétikai öröm részesévé is. Dömötör János Város — galéria nélkül Békés megyében a kortárs képzőművész teremtő létezésének bemutatására nincs állandó bemutatóterem; elmaradásunk más régiókhoz viszonyítva nem csak infrastrukturális jellegű. Az országban nem található még egy ilyen megyei jogú város, ahol ne lenne városi galéria, ahol a hely szelleme, képzőművészeti minéműsége megmutathatná saját arcát. Ebben az állapotban — főváros központú országban — az itt élő művészek alkotói lehetősége halmozottan hátrányos helyzetbe került. Valóban kivonult az intézményesített politika és ideológia a művészetek területéről, „szabad” lett, de mégsem kezelhető technokrata módon, a művészet nem díszítő gomb, amire ha van pénz, felvarrjuk, ha nincs, akkor gomb nélkül járunk. Hiszen a feltételek biztosításának hiánya miatt az alkotó szellem önkorlátozásával, vázlatban rekedt művek temetőjét ravatalozhatnánk fel! Az esztétikai értéket képviselő művészet önmegmutatási lehetőség hiányában kiszorított helyzetbe került, következésképpen élő, szerves kapcsolat nem jöhetett létre a helyi nyilvánosság és közösségek színterében. A hiány fragmentumokra bontja a város kulturális életét és a létrejövő értékrendek nem épülnek be, ebből eredően nem válhatnak szellemi erővé. A kaotikus piaci viszonyokban a képzőművészeti érték még „egyenjogúságot” sem élvez és olyan torz viszonyokat teremt, ahol a giccs művészetként való megjelenése szagos virágzásban van. Ezen állapotokat felerősítik — létezésük jogosultságát nem vitatva — azon műközvetítői vállalkozások, ahol giccset árulnak műalkotásként! Általam nehezményezett változata megtalálható a megye legnagyobb áruházában is, ahol a cipők mellett kiállítva láthatók tájképek. Ebben az esetben nem az a meglepő, hogy néhány rafinált giccs a jó ízlés minden képzeletét alulmúlja, hiszen mindig lesznek olyanok, akik közszemlére tesznek különféle vevőt csalogató meglepetéseket. A baj sokkal nagyobb, mert „alkotója” nem rendelkezik a képzőművészeti szakmai tudás elérhető minimális értékével sem. Éppen ezért érdemben lehetetlen volna megemlíteni, de mint jelenség, túlmutat saját magán, hiszen az arányok miatt túlsúlyossá válik, hamis értékrendet sugallva. Pedig a kon társágnak ezen tobzódásán túl létezik — a világnézettől és ízléstől függetlenül — egy mesterségbeli, szakmai minimum! Jó lenne mégis hinni, hogy a művészet az állam és a piac között függetlenként is életképes, s a fentebb említett jelenség nem nyer visszaigazolást lakáskultúránk kialakításában. Ugyanakkor a saját kortárs képzőművészet szellemi értéke megerősítésre szorul. Úgy tűnik, vizuális, templomok nélkül — helyi galéria — nem találjuk meg a bennük lévő és Saját értéküket is demonstráló szellemi folyamatosságot, ami pediglen az itt élők közös érdeke lenne... Szilágyi András Már Cannes sem a régi? Vagy úgy is mondhatnánk: savanyú a szőlő ne régi dicsőségéből, és új csillagok tűnnének fel a láthatáron. A tengerentúli sajtó persze másképp világít rá a dolgok lényegére: „showbusi- ness” nélkül úgysem működik semmi, a filmesek rangos randevúja sem. S a diplomácia kedvéért egy igazi amerikai a zsűri elnöke, a flegma sztár, Clint Eastwood. 198 centijével, vagányságá- Val, flegma mosolyával, néhány ezer rajongója gyűrűjében alighanem a legkiválóbb egyéniség ilyen helyzetben legfőbb bírának. Egy amerikai, akinek Európában kezdődött a karrierje, Sergio Leone westemjében játszott. Régen volt, jó volt, azóta gyűjtött magának néhány Oscart és dollár- milliót. No de*azt írtam az elején Cannes-ról, hogy ez már nem Amerika. Nem is! Clint Eastwood mellett ott feszített elegánsan és méltóságteljesen a gyönyörű Catherine Deneuve, a franciák büszkesége, mint alelnök. Szép kettős, szép és kifejező. A francia és az amerikai filmnek van múltja és tekintélye, és természetesen jövője is. Két sztár küldetéssel: az ENSZ felkérésével, hogy mentsék meg a világ filmörökségét, ha még nem késő. Félő ugyanis, hogy az 1950 előtti alkotások java része már eltűnt a süllyesztőben. Hogy mi lenne tehát CanA Cote d’Azur levegőjébe sajnos nem volt szerencsém beleszippantani, de a híradásokból úgy látom, mintha már Cannes sem lenne a régi... A közelmúltban zárult 47. nemzetközi filmszemlén szereplő 15 ország 23 filmjéről nem sokat írtak a lapok, vagy legalábbis jóval kevesebbet foglalkoztak a művészi teljesítmények elemzésével, értékelésével, mint azzal, hogy akkor most kié is Cannes. A franciáké vagy inkább az amerikaiaké? Hollywood lett hűtlen, vagy Cannes talált rá Európára? Az amerikai film mintha veszíteAz Arany pálmát a Pulp Ficiton című film nyerte, képünkön Bruce Willis és Maria de Meideros, a két főszereplő A zsűri különdíját megosztva kapta a kínai Huozse és az orosz Utomlionnve című film. Képünkön az orosz rendező, Mihalkov kislányával és Oleg Menchikovval, a főszereplővel nes-ból Hollywood nélkül? Ugyan kérem, ki beszél itt válásról? Hiszen fő a fellépés, a látvány, mindent a külsőségekért! De hagyjuk a szurka- piszkát, nézzünk kicsit körül saját házunk táján! Az Arany pálmáért vívott versengésre egyetlen magyar film sem kapott meghívást. Ha Hollywood nélkül nem is, de nélkülünk zökkenőmentesen megrendezték a szemlét. Ilyen több mint három évtized óta nem fordult elő. Mefisztó, Redl ezredes, Napló gyermekeimnek, Egymásra nézve, Szerencsés Dániel, Szerelem —- ugye, ismerős címek! Azok voltak a régi szép idők... Dehát úgy tűnik, már Cannes sem a régi... Niedzielsky Katalin A Huozse alkotói és főszereplői: Gong Li és Gi-You
