Békés Megyei Hírlap, 1994. május (49. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-28-29 / 124. szám
tKfe MECiYEI HÍRLAP MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1994. május 28-29., szombat-vasárnap A békét keresi műveiben Molnár Antal tárlata Dombegyházán A kiállítót bármilyen divatok érik, sokkolják szakmai instrukciók, látnivalóan halad a maga választott úton. A látszat felületesen lehet ez, ám fölvetődik a kérdés: a képzőművészet forgasson fel mindent, vagy nyűgözzön le a kimondhatatlan ábrázolásával? Molnár Antal a békét keresi műveiben, nem akar a lehetetlen lázadójává válni. Jó- zanító lehet egy ilyen bemutatkozás, sok-sok extravagáns kísérlet mellett. A magas röpték itt a földhöz közelebb szállnak. Mindez nem minősítés, hanem ténymegállapítás. Annál is inkább, mert Molnár Antal az utóbbi években szerepelt kollektív kiállításokon, például a legutóbbi Alföldi Tárlaton is van munkája, de önálló bemutatón közel fél évtizede nem tette közszemlére műveit. művész bensőséges viszonyban van a természettel, e viszony tartalma változó, mert egy-egy téma többször is előkerül. Az aktuális érzelmi, gondolati hatások érvényesülésének engedve teret, az ember és természet megbomlott harmóniája izgatja. A most kiállított akvarellter- més különös érdekessége, hogy az elmúlt télen készültek, a művész vázlatai alapján. Olyan alkotó ő, aki a legritkább esetben fest a helyszínen, mivel az elvonná figyelmét az újra átéléstől. Képeiből így is optimizmus sugárzik, felhőtlen életörömmel ajándékozza meg a szemlélőt. Természethű színekkel idézi az emlékeket, aprólékos megjelenítéssel hangsúlyozza a kompozíció fókuszát. Mintha mi sem történt volna, maradt a gyermekkori romlatlan táj az Ildikó A hely szellemét figyelembe véve elsősorban tájképek kerültek a falakra, némelyik akár Dombegyháza környékén születhetett volna. Nincs avantgarde lázadás, frivol megbotránkoztatás vagy bohém fricska a polgárok orra alá — a tájak nyugalmat árasztanak, ami felfogható a csönd méltóságának, a vidék hihetetlen szeretetének. A több mint két tucat alkotás akvarelltech- nikával készült. A vízfestés nem sodró és látványos, hanem intim és diszkrét érzelmek kifejezője. Meditatívan, szeretetteljesen mélázóak a százszor megismertre száz- egyedszer is rácsodálkoznak a képek. A természettel és másokkal is megosztható személyes megbékélés gesztusaiként is felfoghatók a2 alkotások. Hatásuk elsősorban a hangulatban nyilvánulnak meg: a Alföldön, vagy a Balatonnál, mégis halljuk — Malraux-val mondva — a csend hangját. A képe címe is kifejezi a mondandót Körös-part, Erdei út, Kanális, Dűlőút. Kétségtelenül kitapintható a magyar képzőművészetben az alföldi festészet vonulata. Egy bizonyos körön túl sokan ide sorolhatók, lévén a szóban benne rejlik a táj szeretete. A publikum számára rokonszenves, színes, derűt sugárzó festmények egy távoli, már-már képzeletet is legyűrő álomvilágba vezetnek. A természeti környezetet bemutató művek mellett portrék is helyet kaptak e tárlaton. Molnár Antal ezzel bizonyítani akarja, a nap fénypásztái és mély, ködösen kék árnyékai között, ott rejtőzik az ember, a küzdelmes, kemény élet valósága. Cs. Tóth János Újabb film Evitáról A legendás argentin elnökasszonyról, Éva Peronról, népszerű nevén Evitáról újabb film készül. Argentin lapjelentések szerint Oliver Stone kedden felkereste Carlos Menem argentin elnököt és hozzájárulását kérte, hogy az Evitáról készülő filmjének egyes jeleneteit az elnöki palotában, a Casa Rosadában forgathassa. Ennek a palotának erkélyéről szólt ugyanis Éva Peron több ízben is az alatta levő téren, a Plaza de Mayón egybegyűlt tömeghez. Éva Peron 1952-ben hunyt el rákbetegségben, férjének, Juan Domingo Peronnak első elnöksége idején. Magyar tárgyalások Cannes-ban A Magyar Mozgókép Alapítvány sajtóirodájának tájékoztatása Szerint a Münchenben június 25. és július 2. között rendezendő filmfesztiválon Szász János Woyzeck és Rózsa János Jó éjt, királyfi című játékfilmje képviseli a magyar filmgyártást. A szeptemberben Alexandriában tartandó fesztiválon, ahol Mészáros Márta Magzat című munkája szerepel a versenyprogramban, a rendezőnő tagja lesz a zsűrinek. Mészáros Márta alkotásaiból retrospektív vetítést tartanak 1995. őszén New Yorkban. Minderről a Cannes-i Filmfesztiválon született megállapodás. A savanyú ábrázatú nevettető Kibédi Ervin az öregedés ellenszeréről és reménytelen szerelméről „Alapvetően csöndes, szelíd pasas vagyok...” Ha a manapság oly divatos hasonmás-versenyek valamelyikén alteregóját keresnék, nem valószínű, hogy akadna esélyes pályázó. Kibédi Ervin szabálytalan, barázdált ábrázata, világfájdalomból és fanyar humorból elegyített arckifejezése egyedi és utánozhatatlan. A Jászai Mari-díjas, érdemes művész immár a hetedik X várományosa... — Még csak 69 és fél vagyok. Sőt: Antal Imre szerint 50 esztendős vagyok, és ebből 70-et töltöttem a színpadon. —Talán fordítva? — Fordítva? Úgy mi az érdekes benne? Na jó, fordítva majdnem igaz: 1924. december 14-én születtem, a Nyilas jegyében. —Akkor harcias kentaur... — Asztrológiai jegyem csakugyan kentaur. Ezt, ha rajtam múlna, némi biológiai módosítással alkalmaznám magamra. Fölül lennék ló, alul ember. — Egy alkalommal, mikor hobbijáról kérdezték, két szóval válaszolt: természet és élet. Innen a közismert állatbarátság? — Tudja, ha már emberbarát nem lehetek... Az állatokban még sohasem csalódtam. Azok mindig őszinték, s még humoruk is van. Kedvenc papagájommal, Kokóval pár éve együtt néztük a tévét, amikor a híradóban bemondták: „Az Orosz Föderáció parlamentje úgy foglalt állást, hogy ha indokolt, az Orosz Szövetségi Köztársaság kiléphet a Szovjetunióból”. Nem akartam hinni a fülemnek. De Koko sem, mert elkezdett rikoltozni: hová, hová, hová... — Nyugdíjasként hogyan változott az élete? — Szerencsére sehogyan. Sokat játszom. Elő-születés- napi ajándékként megkaptam a Vidám Színpad örökös tagja címet. Ez mindennél többet ér. Kötődés és jelzés. Azt jelenti, hogy nem írtak le, szükség van rám. — Ez volna a beszűkülés, a testi-szellemi elöregedés ellenszere? — Ez, vagy valami hasonló... Az emberek többsége abba öregszik és betegszik bele, hogy fölöslegesnek érzi magát. Az ilyen gyökértelenség, unalom közepette azután hol itt, hol ott kezd valami fájni, hasogatni. Persze akkor is, ha biológiailag nincs semmi baj. Nem a fizikum betegszik meg, hanem a gondolkodásmód, a szemlélet, a lélek. Ha a nyugdíjasnak nincs elfoglaltsága, akkor keressen magának! Olyan nincs, hogy nem talál. Van színház, mozi, barát, rokon. Lehet kertet művelni, állatokkal bíbelődni, rejtvényt fejteni, sakkozni.-—A szebbik nem? — Hja, persze... Lehet sétálni, nézelődni — rengeteg a vonzó, szép nő, aki után megfordul az ember. Akárhány éves. —Ha nem tévedek, szereti a nőket... — Évtizedek óta szerelmes vagyok. Hogy kibe? Perczel Zitába. Reménytelenül... —Apropó, fölös kilókat láthatóan nem szedett föl. Fogyókúrázik? — Nem, mert szerencsés alkat vagyok. Ehetek, ihatok, nem látszik rajtam. Mostanában talán kevesebbet eszem, mint régen, és a nehéz ételeket kerülöm. Egyfajta szenvedély, a cigaretta kimaradt az életemből. Ha szerepem szerint a színpadon rá kell gyújtanom, rendszerint majd megfulladok. —Sokan esküsznek rá, hogy a humor is fiatalít. — Igazuk lehet. Fiatalít minden fajtája. Mert köztudottan sokféle válfaja van: harsány, pikáns, fanyar... Én erre az utóbbira születtem; savanyú ábrázattal mondom a jópofa dolgokat. Közben alapvetően csöndes, szelíd pasas vagyok. A humor egyfajta páncél, segít elviselni a nehézségeket. Még akkor is, ha néha sírva-vigad az ember. Szabó Margit Ferenczy Europress Mostari sirató Építették 1566-ban és 1993. november 9-én, egy keddi nap délelőttjén, 10 óra 30 perckor semmisült meg. Élt 427 évet, a hercegovinai főváros, Mostar óvárosában ívelte át a Neretva folyót. Csaknem fél évezreden át kavargott rajta és körülötte a Balkán tarka etnikai áradata. Régi köveit törökök, szerbek, horvátok, bos- nyákok, albánok, görögök, osztrákok, magyarok taposták — s muzulmánok, zsidók, katolikusok, görög keletiek. A hidat sokan elsiratták, de Szlavenka Drakulics, az egykori Jugoszlávia írónője csak most csatlakozott az elnyújtott rekviemhez: amikor egy lapban meglátott egy mostari képet, amiről kiretusálták a Vajon lesz-e új híd a Neretván? híd maradványait. Az írónő számára ez volt az a pillanat, amikor nem tudott tovább hallgatni. Elmondta, apja 1953-ban küldött Mostarból egy anzikszot. A fehér híd mögött karcsú minaret, fölötte valószínűtlen kék ég, íve alatt zölden hömpölyög a folyó, a távolban hegyek bamállanak. Kislány volt, amikor ez a képeslap megérkezett és ő elhatárözta, egyszer megnézi majd ezt a hidat. Nem sürgős —- gondolta már felnőttként is —, a hidak megvárják az embert. Nem ő tehet róla, hogy tévedett. A hidak nem mindig várják meg az embert, a négyszáz évesek sem, különösen a Balkánon. Szlavenka Drakulics azt írja, most már nem tehet mást, mint azt, hogy elmeséli a kislányának: volt egyszer egy híd, ami évszázadokon át összehozta, összekötötte a nagyon különböző embereket, aztán az emberek egyszercsak lerombolták azt, ami oly sokáig szolgálta őket. S új anzikszot készítettek. Mi, magyarok, megértjük az írónő fájdalmát, elég pusztítást és elég olyan fotót láttunk, amiről valakik kiretusálták azt, ami vagy aki nem tetszik nekik. Ezért van alapunk nemcsak az együttérzéshez, de tán a vigaszhoz is. Az idősebbek közülünk látták a Dunába roskadni Budapest hídjait, de látták azt is, amint újjáépítve ismét átívelik a Ne- retvánál szélesebb folyót. Pedig annak idején mi is azt éreztük, amit Szlavenka Drakulics most: „ha látjuk egy halott asszony fényképét, megsiratjuk, s közben arra gondolunk, meghalt valaki. Valaki más. De a híd — mi vagyunk”. Ez a biztosíték a feltámadására. Nem tudni mikor, de egyszer Mostarban is így lesz. Ha Szlavenka már nem is, a lánya még kaphat Mostarból olyan képes levelezőlapot, amin ismét a régi — új híd íveli át a folyót — és a múló századokat. EEB
