Békés Megyei Hírlap, 1994. május (49. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-21-03 / 119. szám
o 1994. május 21-23., szombat-hétfő EXKLUZÍV Lrjj „A társadalom kívánsága: békésebb világ köszöntsön ránk” A Jézus Szíve templom előtt Göncz Árpád Patay Lászlóval, Mladonyiczki Bélával, Kiss Györggyel és Bielek Gábor apáttal A fiatalasszony összeszedte minden bátorságát, hogy az elnök szemébe mondhassa kérését. Autogrammot kért a pólójára, amit éppen viselt. Neki is dóit gyorsan, hogy könnyebb lehessen a hátára kanyarítani azt, hogy: Göncz Árpád. Az ország „első aláírója” (így nevezi magát a köztársasági elnök) pedig teljesítette a kívánságot. Ha tehetné, mindenkiét teljesítené, aki támaszra, segítségre szorul; a szűk és kanyargós ösvényen utat törő vállalkozón, a boldogulást kereső fiatalokon, hívőkön és — Gábor atya szavai szerint — Istent keresőnkön, az emberi kultúra védelmezőin, a művészetek barátain. Mindazokon, akik lélekben közel állnak hozzá, s akik közül jóné- hányakkal találkozott szerdán Békéscsabán, amikor a város a Munkácsy Emlékház megnyitására invitálta Göncz Árpádot, a Magyar Köztársaság elnökét. / Isten hozta, Elnök Ur! A templom, amit látott, nem téglákból, hanem emberekből épült A városháza udvarán köszönti az embereket Göncz Árpád. Mellette vendéglátói, dr. Lukovics Éva országgyűlési képviselő' és Pap János polgármester Kormányozni csak a néppel! Mint a hűséges kutya, úgy kanyarodott a fekete Mercedes a városháza elé. Ismeri az utat, hiszen Göncz Árpád sokad- szorra érkezett Békéscsabára. Az elnök őszinte érdeklődéssel hallgatta, mi történt a legutóbbi találkozás óta, s örömmel nyugtázta, hogy itt is lesz nemzetközi Business Scool, a megyehatárt meghaladó vonzáskörzettel, és hogy a beruházások terén bevezetik a versenyeztetést rendszert. Ebben a szegény világban, amikor a megyeszékhely az idén semmilyen fejlesztést nem engedhet meg magának, igazán szép, ami elhangzott — nyugtázta az elnök, akinek a kedvéért ezúttal dupla buborékkal szolgálták fel az ásványvizet. Három napig is beszéltek volna a vállalkozók, ha az idő engedi, hiszen az élet ugyancsak küzdelmes a magánszférában. A kiskereskedők szószólója például vett egy nagy levegőt, és vagy tíz, gyorsan orvosolandó problémát sorolt fel: a vállalkozókat túlzott mértékű elvonások terhelik, hatalmas az adminisztráció az egyéni vállalkozók körében, amelyet képtelenek teljesíteni, a mezőgazdaságban iszonyú a tőkehiány, kevés az állami támogatás, ahhoz is képtelenek hozzájutni... Talán tudták a szervezők, hogy a tömény bírálat, kritika után szükség van a lélek meg- pihenésére. Az új templom — a jaminai Jézus Szíve — méltó hely a megnyugvásra. „Az egység temploma ez” — vezette be az elnököt Bielek Gábor apát. A szeretet, az öröm, a boldogság érzetét a gyermek- kórus lopta a szívekbe, hálából Göncz Árpád így szólt az apróságokhoz: — Köszönöm, hogy ilyen drága a mosolyotok, s hogy ilyen szépek vagytok. Gyönyörű ez a templom, amely nem téglákból, hanem emberekből épült, benne van minden erejük, a művészek pedig a lelkűket adták ezért az őszinte, igaz törekvésért. Köszönöm valamennyiüknek az egész ország nevében! Gábor atya és a művészek, Patay László, Kiss György, Mladonyiczki Béla végigkísérték a vendéget a templomban; a freskón még a „hiúsági sarkot” is megkeresték, ahol a város vezetői, politikusok húzódnak meg, akik annak idején ugyancsak támogatták Jézus Szíve megszületését. Szívből jövő tapsvihar „zúdult” Göncz Árpádra, amikor a tanítóképző főiskola gyönyörű aulájába lépett. Ahová a szem ellátott, diáksereg és a tanárok maroknyi csapata üdvözölte a népszerű államférfit. Igen, ezt a népszerűséget már nem lehet elvenni, eltagadni tőle, s ő maga is bevallja: „Nagyon élvezem, hogy szeretnek.” A diákok is láthatóan kedvelték, különben nem kérdezték volna „kíméletlenül”, válogatás nélkül mindenről. Például az elnök saját érettségijéről, amelyről még ma is álmodik, s amely élete végéig elkíséri. Mert hiába végzett el másfél egyetemet, semmi nem ér fel azzal a maximális követelménnyel, hogy az érettségin mindenféle szakterületről egyaránt tájékozottnak kell lenni. S a végére maradjon egy bájos kis dialógus, amely szintén az aulában hangzott el. Egy merész diák nem átallotta megkérdezni az államfőt: hogyan szólíthatja? — Ahogy mások is, mondd azt, hogy Árpi bácsi. Ez azonban nem felelt meg az emberpalántának, s nyomban előhozakodott az alternatívával. — Én inkább — Bem apó után szabadon — Göncz apónak nevezném. Legyen Árpi bácsi, Göncz apó vagy Elnök Úr, újra csak köszönetét mondhatunk neki, hogy megtisztelte a várost, a megyét. És ismét hozott, adott valamit; emberséget, tisztességet, amelyből sohasem mér szűk marokkal Göncz Árpád. A Munkácsy Emlékházban röpke sajtótájékoztatón beszélgetett Göncz Árpád az újságírókkal. A következőkben az ott elhangzott gondolatokból idézünk. —Elnök úr! Az Ön életében nagyon sok pillanat volt, amikor kilátástalannak látszott a helyzete, aztán jobbra fordult. Az emberek is most elég kilátástalannak látják a jövőt. Politikus ma felelősséggel ígérhet-e szebb jövőt? — Szebb jövőt ígérnie kell, mert ha nem hinne benne, akkor ne vállaljon politikai szerepet. Ha holnap azt mondja, hogy ennyi és ennyi lesz a kenyér ára, akkor nem mond igazat, mert maga sem tudja. Mielőtt bármit ígérne valaki, meg kell nézni a mai helyzetet, amiből kiindul, és fel kell mérnie az új kormánynak, hogy milyen lépéseket tervez. Felelősséggel egyet mondhatok: nincs az a kormány, amelyik csodát tudna művelni. Négy esztendő tapasztalata, hogy kormányozni csak a néppel lehet, aminek a lényege: szakadatlan kapcsolatban kell lenni az érintettekkel. El tudom képzelni bárkiről, hogy a bölcsek köve a birtokában van, de okosabb, ha konzultál azzal, aki a bölcsek kövét használni akaija. — A következő négy év békésebb, nyugodtabb lesz-e a megítélése szerint? — Remélem, megvan a lehetősége, hogy békésebb legyen, de ebben része van a politika összes szereplőjének. A magyar közhangulat és a társadalom kívánsága, hogy békésebb legyen! w . . A leghálásabb és egyben a „legnehezebb” közönség, a főiskolás diákok. Ók kíméletlenül a lényegre tapintanak FOTO: KOVÁCS ERZSEBET Puskázni jó! Alighanem a diákság százegy százalékának a véleményével egyezett a köztársasági elnöké, amikor azt mondta: nem egy rossz dolog az iskolában, ha valaki puskázik. Kezdjük mindjárt egy önvallomással: — Persze, hogy puskáztam én is az iskolában. De tudjátok-e mi az előnye a puskázásnak. Elő kell venni az anyagot, kivonatolni, rendszerezni, apró betűkkel leírni egy papírra. Amíg ezt készíted, aztán többször átolvasod, mert nem akarsz zavarba jönni, amikor a dolgozatírás közben bűvölöd, közben lassan megtanulod. Mindez azt jelenti, hogy legalább foglalkozol a tanulni valóddal, s magad sem veszed észre: elsajátítottad a tananyagot. Nem csodálkoznánk azon, ha a találkozó után a főiskolások beadványt készítetének, hogy ezentúl legyen a tanáruk Göncz Árpád. Persze az sem állna messze vágyaiktól, ha az államelnöknek éppen azt a törvényt kellene aláírásával szentesíteni, amely kötelező erővel bevezetné a puskázást az iskolában. „Neked adom a kiskacsámat”
