Békés Megyei Hírlap, 1994. március (49. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-25 / 71. szám
1994. március 25., péntek CSALÁDI OLDAL [HÍRLAP Húsvéti nyúl helyett A harmadik gyermekért... Egy esztendővel ezelőtt szép gondolat született meg Dr. Vass Antal budapesti ügyvéd fejében. Alapítványt hozott létre „A harmadik gyermekért”. (Vass doktor fiatalkorát Dévaványán töltötte, tehát kötődik megyénk- hez!) — Kérem, ügyvéd úr, ismertesse meg a lap olvasóit, mi az alapítvány lényege? — Az a cél vezérelt, hogy a már egy- vagy kétgyermekes házaspárok további gyermekének világrahozatalát elősegítsük. —Bocsássa meg nekem, ha profán leszek. Attól, hogy egy alapítványt hoznak létre, nem biztos, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben, amiben az ország áll, a szülők vállalják a harmadik, negyedik gyermeküket... — Ha nem próbálkozunk, ha hírt sem adunk erről a kezdeményezésről? Szeretnénk elősegíteni, hogy a honfoglalás 1100. évfordulójáig megszűnjön hazánk népességének csökkenése. Hát ezért van, hogy a demográfiailag is mélyponton rekedt társadalmunknak, nemzetünknek emelkedéséhez a lehetőségeket a magunk részéről megadjuk. Engem egyébként régen foglalkoztatott ez a téma. Nevezetesen az, hogy ezzel az alapítvánnyal a társadalmi ösztönzést elősegítsük. —Ha sikeres lesz ez az alapítvány — amit szívből kívánok —, akkor jelentkezniük kell Önöknél azoknak, akik vállalják a harmadik, netalán a sokadik gyereket, és Önök anyagiakkal segítik őket? — Anyagiakkal is. De az a terv, hogy az alapítvány tagjai és a jelentkezők között mélyebb kapcsolatot alakítsunk ki. Szeretnénk azoknál a családoknál, akik igénylik, a gyerekek neveltetésében is segítséget nyújtani. Hadd említsem meg, hogy a kuratóriumi tagok között Dr. Püski Sándor, id. Fekete Gyula neve is szerepel, hogy csak az ismertebbeket említsem. — Ha jól értem, családközi baráti kapcsolatot szeretnének kialakítani, s ez igazán mély érzésre utal. Remélem sokaknak megtetszik az alapítvány célkitűzése. Ha így van, a csatlakozni kívánók hova fizethetik be hozzájárulásukat? — A 218-98-316-512 32999-4-es csekkszámlára. A húsvéti ünnepekhez kapcsolódó szép hagyományok között kakukkfiókaként él ma már az élő nyúlfiak ajándékozása. A hagyománynak alapját egykoron, falusi környezetben a nyúl szaporasága adta a tavaszünnep szellemi örökségét is magába olvasztó húsvét alkalmával, mert a termés és az állatsereglet bőségének ígéretét hordozta magában. Városi környezetben talajt- vesztett szokássá silányult e szép hagyomány, sok nyuszi igaz keserűségére és szenvedésére. Mondhatnánk, a nyuszinak nem a kukában a helye, pedig sok végzi ott. A szerencsésebbeket még időben kimenekíti onnan valaki igaz állatbarát, a többi sorsát csak borzadva lehet elképzelni. Az anyukák és apukák, s a rokonság más tagjai akkor járnak el helyesen, ha ellenállnak a csemeték élő nyuszi iránti könyörgésének. Lakásban a nyuszigyerek olyképp érzi otthon magát, mint a fán fészket- rakó ember érezné, ha ily botorságra vetemedne. Tény, hogy a nyuszi nem való lakásba. Azért pedig végképp nem, hogy pár napig, jó esetben egy-két hétig a gyerek vagy gyerekek élő játékszere legyen. Mert semmi sem biztosabb annál, hogy huzamosabb ideig nem maradhat a lakásban, s ezt a szülők már akkor is tudják, amikor a gyermek kérésének engedve megvásárolják a húsvéti nyuszit. A nyusziért könyörgő' kisgyerek pedig megérti, ha szép szóval elmondják neki, hogy a nyuszi bizony szenved a lakásban, s ha igazán jót akar a kis állatnak, akkor anyjával és alomtestvéreivel hagyja őt. Dr. Michael Harrison, a Kaliforniai Egyetem gyermek- és újszülött-sebészeti osztályának főorvosa nem tudott beletörődni, hogy röviddel születésük után meghalnak olyan gyermekek, akiken néhány héttel korábban még segíteni lehetett volna: „A születés előtti diagnosztika az élmúlt években óriási ütemben fejlődött. Ultrahanggal számos fejlődési rendellenességet fel tudunk ismemi, de mire a gyermek megszületik, már túlságosan károsodott, és semmi esélye nincs az életben maradásra.” Ha a nyuszi beszélni tudna... Ha a nyuszi beszélni tudna, elmondaná neki, hogy mennyire rémült a sok idegen ember között, mennyire fáj a kis szíve elvesztett anyja és testvérei után. Ezeket az érveket minden gyerek megérti, ha kellő beleérzéssel magyarázzák el neki, milyen rettegést és szomorúságot él át a természetes környezetéből kiragadott kis nyuszi. Ezzel több legyet is ütünk egy csapásra, mert megkíméljük az állatot az értelmetlen szenvedéstől, gyermekünket a szomorúságtól, ami akkor éri, amikor végül meg kell válnia a nyuszitól, magunkat Harrison és kutatócsoportja a magzat két fejlődési rendellenességére összpontosított a figyelmét: az összenőtt húgycsőre és a rekeszizomsérvre. Ez utóbbi egy lyuk a mell- és a hasüreg között. A nyíláson a hasüregi szervek — gyomor, belek, lép — felcsúsznak a mellüregbe, és gátolják a tüdő fejődését. Harrison és csoportja tíz évig kísérletezett állatokon. Először a megfelelő operációs technikát kellett megtalálni, aztán be kellett bizonyítani, hogy a műtéttel tényleg meg pedig a végső soron kidobásra ítélt állat iránt érzett lelkiisme- retfurdalástól és a tőle való megszabadulás gondjaitól. A felelősségteljes ember akkor jár el helyesen, ha alkalmatlan időben, alkalmatlan helyen nem vesz magához alkalmatlan állatot. Bármilyen szívhezszólóan is kéri a csemete, a szülő dolga, hogy megmagyarázza, mennyire értelmetlen, sőt gonosz lett az élő nyúl ajándékozása városi környezetben. Az egykori szép szokás pedig úgy is megőrizhető, hogy a csemetének játék- vagy csokoládényuszit ajándékozunk. lehet szüntetni a magzati rendellenességet, és közben nem okoznak újabb károsodást. Eddig tizenöt magzatot operáltak meg születése előtt, és a kis betegek fele él. A legkisebb magzat nyolchetes volt. „Ma már sokkal pontosabban tudjuk — mondja Harrison — milyen esetekben lehet egyáltalán segíteni a műtéttel. A túlságosan károsodott magzaton semmilyen műtét nem segít.” Bár az elmúlt évben Harrisonnak még egy jóindulatú daganatot is sikerült eltá- volítania egy magzat tüdejéből, úgy véli, hogy a születés előtti operáció továbbra is kivételes beavatkozás marad. Műtét születés előtt Nagymamák öröme: az unoka A szabadkígyósi Petró család fotóalbumából a 2 éves Petró Zsolti, a vésztői Kincses Györgyné unokája, a másfél éves Kincses Szimonetta és a békéscsabai Gyulavári Andrásné 9 éves unokája, Czepó Beáta, valamint a mezőkovácsházi Balogh Lászlóné 8 éves unokája, Balogh Zoli A sajnálatból nem kérünk... A segítséget elfogadjuk ,,Betegségem kezdetén túl egyszerűnek tűnt minden. Nem akartam elhinni, hogy én, az aktív katona, a sportoló, aki eddig csak hírből ismertem a betegséget, egyáltalán beteg is lehetek. Mit tudtam én akkor, hogy mi befolyásolja az ideális vércukorszintet. ” Pintér József vall így magáról, aki az elmúlt év októberében megalakította az újkígyósi cukorbetegek klubját. Ténykedésének fő gondolata, ha egészséges betegségtudata van a diabéteszesnek, befolyásolhatja életminőségét, jobban elkerülheti a betegség szövődményeit. — Amikor az ember megtudja, hogy cukorbeteg — mondja Pintér József —, először nem tudja elhinni. Majd lelki mélypontra süllyed, de nem szabad elkeseredni! Meg kell tanulni okosan élni, megfelelően étkezni (liberálisan), alkalmazni a gyógyszereket vagy az inzulinos kezelést és a legfontosabb: együttműködni a kezelőorvossal. A gyulai kórház I. belgyógyászatának orvosai, a diabétesz gondozó munkatársai, az ugyancsak gyulai cukorbeteg egyesület vezetői mind támogattak, hogy a helybeli háziorvosok és az önkormányzat segítségével alakítsuk meg az újkígyósi cukorbetegek klubját. A nagyközségben, de azon túl sem találkoztam elutasítással, mindenki önzetlenül segít. Az orvosok térítésmentesen tartanak felvilágosító előadásokat a legkülönbözőbb témakörökből, a boltokban berendeztek külön diabetikus készítményeket kínáló polcokat, helyiséget kaptunk a foglalkozásainkhoz az idősek napközi otthonában. Bizonyos vagyok abban, hogy a betegtársakkal együtt egy civil szervezetben jobban tudjuk a saját érdekeinket képviselni. A sajnálathói nem kérünk, a humánus segítséget viszont elfogadjuk. Az orvosaink, dr. Hunya Sarolta és dr. Marossy László figyelnek ránk, törődnek velünk. Április 6-án 17 órától dr. Vági Judit szemorvos a cukorbetegek szövődményeiről tájékoztat bennünket, május 4-én pedig dr. Kállai Klára pszichológus tart problémafeltáró beszélgetést. Egy-egy előadásra 40-50 ember is éljön, betegek, hozzátartozók, érdeklődők. Ezentúl is hírt adunk majd az életünkről a betegtársaknak. B.Zs. Boldog ember? — Mivel foglalkozik manapság? — Szabadkőműves vagyok. — Na ne politizáljunk. — Én ugyan nem. Én csak kőműves vagyok és most van szabad kapacitásom, mivel munkanélküli lettem. Átutazóban Kislányos termete meggyötört sorsú fiatalasszonyról árulkodik. Mint kiderült — gyermekkorától kezdve egyik családtól a másikig vándorolt. Nem ismerve az igazi békés otthon melegét, bárhová is vetette őt a sorsa. — Anyám megszületésem után a kórházban hagyott, név nélkül. Az ápolónők — utólag szereztem róla tudomást — adtak nevet, és Violának kereszteltek. Állami gondozott lettem én is, mint a többi hozzám hasonló sorsú gyermek. Minden nap idegen kezek öltöztettek és tápláltak engemet is. Barátságtalan és dacos gyermek voltam, ezért nem igazán szerettek. Ennek ellenére szép lassan felcseperedtem, de a dacos természetem továbbra is megmaradt. A számomra sértő szavakra ütéssel reagáltam. Kezelhetetlennek nyilvánítottak, ezért a többiek egyre gyakrabban bántottak. Végül számomra is elérkezett az a nap, amikor tízéves koromban nevelőszülőkhöz kerültem. Mint a gyermek nélküli szülők általában, eleinte minden jót megadtak ők is. A nevelőanyám mesélt nekem esténként. Akkor én úgy éreztem, hogy valóban a mesék birodalmában élek. Négy évig ők gondoskodtak rólam, de váratlan fordulat következett a „család” életében. Ugyanis megszületett a várva várt és saját gyermekük. Attól a naptól kezdve én csak cselédnek számítottam. Nem bírtam tovább elviselni a feszült légkört, és elszöktem tőlük. Szerencsémre a nyolc általánost akkor már elvégeztem, de továbbtanulni már nem volt lehetőségem. Bujkáltam és városról városra stoppal közlekedtem. Végül a rendőrség talált rám, és újra visszakerültem az intézetbe. Tizennyolc éves koromig meghúztam magam a régi környezetemben. Nem volt velem különösebb probléma és szakmát is tanultam. Újabb lehetőség kínálkozott. így kerültem egy másik idős házaspárhoz, akik valóban szívesen befogadtak. Eljártam dolgozni, és munka után őket ápoltam. Azt mondták, nincs senkijük, csak én. Jól kijöttünk egymással, és szerettem mindkettőjüket. Egy napon tragikus hirtelenséggel meghaltak, így végrendeletet sem hagytak maguk után. Én meg mehettem az utcára, mert nem maradt senkim, csak egy bőrönd ruhám. Mit tehettem mást, nyakamba vettem a várost, hogy albérletet keressek. Csillagászati árakat jelöltek meg, ahová bekopogtattam és érdeklődtem. Az én fizetésem meg arra volt csak elég, hogy élelmet vegyek magamnak. Végül az ország másik végében munkásszállón találtam menedéket. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, akitől két ikerlányom született. Kaptunk lakást, berendezkedtünk és boldogok voltunk. Úgy éreztem, révbe ért az életem egészen a férjem haláláig, mert sajnos őt is elveszítettem. Maradt nekem a két gyermekem és a lakás magas rezsije, amit egy keresetből nem tudtam fizetni. Odáig jutottam, hogy a két kislányt is elvették tőlem, mert az utcán nem nevelhetem fel őket. Ha majd újra révbe érek, és valaki hár- mónkat befogad, talán megnyugszom... Bkóda Ibolya
