Békés Megyei Hírlap, 1994. február (49. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19-20 / 42. szám
1994. február 19-20., szombat-vasárnap ÍN MEMÓRIÁM fiSÉKÉS MEGYEI HÍRLÁP „A csodánál kevesebbet nem érdemes akarni” Torzóinterjú a múlt héten elhunyt Simonyi Imre költővel Hét évvel ezelőtt, 1987 nyarán és őszén többször leültünk Simonyi Imrével, hogy hosszú, vallomásszerű beszélgetést folytassunk pályájáról, költészetéről és a világról alkotott nézetéről. Nehezen vállalkozott a beszélgetésre, interjúra egyáltalán. Végül sajátos módszert választottunk: kötetlenül beszél mindenről, amiről kérdezem, vagy amiről neki van kedve beszélni. Ebből állt volna össze később egy nagy interjú. Azért a feltételes mód, mert a beszélgetés néhány találkozás után abbamaradt. Bár kapcsolatunk — rövi- debb-hosszabb szüneteket kivéve — később sem szakadt meg, sőt kisebb interjúk is készültek, de a folytatás közöttünk többet nem került szóba. Simonyi Imre fájdalmas halála a torzóinterjút örökre befejezetté tette. Az alábbiakban a beszélgetéseknek azt a részét adjuk közre, amelyben Márairól és ars poeticájáról beszél.-— Miben gyökerezik Márai iránti tisztelete? — Krúdy óta ő volt a legnagyobb magyar író. Rajta soha egy folt nem esett. Még Németh László is kapott flekkeket politikai ballépés, taktikázni nem tudás miatt. Még Németh Lászlóban is találok olyat, amit nem bánnék, ha nem volna benne. Márai az egyetlen kívülem, akinek a képessége vitán felüli és a jellemében egyetlen olyan hajszálrepedés nem volt soha, egyetlen pillanatra sem, ami nem kvadrál az én ízlésemmel és becsületérzetemmel. Ugyanezt érzi ő bennem. — Mikor ismerkedett meg Móráival? — A háború alatt, talán ’43- ban. A Vass Laci mutatott be neki, egy felvidéki újságíró, akivel ifjúkori barátok voltak, s akit elég régóta ismertem én is. Sokat jártam én akkor fel Pestre, volt olyan hónap, amikor minden hétvégét ott töltöttem. Olyankor bementem a mostani Déryné — akkor Auguszta — cukrászdába. A kora délutánjaimat ott töltöttem, és leülhettem az asztalához. Én ott csak meg voltam tűrve, be voltam fogadva, de az is nagyon nagy szó volt, mert senkit nem tűrt meg maga körül. Fogadta a köszönésemet, kezét nyújtotta és legfeljebb indife- rens mondatokat mondott. Ilyeneket: időnk ma tűrhető, a töltőtollam megint nem fog... De hát maga a tény, hogy ott lehettem. Később aztán olyan is volt, hogy megszorította a kezemet és olyan is, hogy az utca túloldalán jött az Oláhval, a Bajor Gizivel, a Hernádival és a szokottnál mélyebben vette le a kalapját. Beszélgetni igazán csak később, a levelezésben kezdtünk el. — Amikor bemutatták, már eléggé ismerhette a munkáit. — Én 17 éves koromban kezdtem Márait olvasni. Mire bemutattak neki, addigra már minden megjelent írását olvastam. Nekem volt egy sajátos befogadóképességem. Ézt sokan nem értették, de főleg azt nem értették bennem: hogy lehet egyszerre szabó dezső- istának, máraistának és sinka pistásnak lenni. Egyik kizárta a másikat. Látszólag. Esztétikailag még majdnem ki is zárta. De morálisan nem. Sőt Szabó Dezsőt és Krúdyt egyidejűleg olvasni, azt hiszem, erre magyar állampolgár — rajtam kívül — nem volt képes. Pedig mind a kettőt szerették. Szóval volt egy ilyen befogadóképességem. Menet közben aztán rájöttem, hogy Szabó Dezső írónak nagyon rossz, de ehhez sok év kellett, mert politikailag nagyon elbűvölt. Sőt, azt kell mondjam, az én politikai alapállásomat máig az az elmebeteg ember határozta meg. Azzal a bizonyos híres mondatával. „A baloldalnál csak a jobboldalt, a jobboldalnál csak a baloldalt utálom jobban.” Egy másik változata ennek: „Egyformán három kö- pésnyi távolságra állok a baloldaltól és a jobboldaltól”. — Hogy jutott el Móráihoz, Szabó Dezsőhöz, amikor ők nem tartoztak a kor divatos írói közé? — Sőt, utálták egymást. Olyannyira, hogy Márai megvetette Szabó Dezsőt, mint írástudatlan hőzöngőt, Szabó Dezső pedig egy nyafka nagy- polgárnak tekintette Márait. Hogy ezt miként tudtam én feldolgozni, miként rendeződött el bennem, arra nincs magyarázat. Nem találok rá magyarázatot. Annak idején — képzeld el —, ha volt két egymást kizáró ok, akkor a Sinka Pista mélyparaszti világa és az ő nagypolgári világuk az volt. De bennem azok sem zárták ki egymást. — Az idő tájt nem lehetett jellemző, hogy 16—17 éves gyerekek Márait olvasnak. — Olyan is elképzelhető volt — tudniillik az úri házaknál sikk volt Márai —, hogy mondjuk Gyulán az Árpád utcai lányok 16— 18 éves korukban szinte kötelezőként olvasták Márait. Hogy aztán mit értettek belőle, az. egy egészen más kérdés. Lévén, hogy Márait olvasni egy úri házban azVers egy fordítatlan köpönyegről Nem voltam korok kegyeltje divatos hitek neveltje rajtad flanc a kor-divat te kan-divat-kirakat. Megbámultalak imigyen séta közben — nem irigyen — nicsak milyen elegáns se folt rajt' ' se eszme-ránc. Szabásában makulátlan: (valahogy mégis ruhátlan) rajtad minden viselem. — Valahonnét ismerem (tűnődtem) ez alakot: mindig ilyen jólszabott előregyártott elem rajta minden korszellem. S holott történt velem egy s más: kismosás is meg nagy mosás: lásd, rajtam még régi ingem s bennem a régi hányinger. Bár sarokba állítottan — hányszor! — mégis fordítatlan látod, rajtam az öreg sokat próbált köpönyeg. Valaki előre köszön valakinek: — valaki olyan, aki eddig legfőllebb elfogadott köszöntéseket, — valaki olyannak, aki eddig mindig előre köszöntött mindenkit, akinek már az apja meg a nagyapja is mindig előre köszönt és süvegelne ő is, a jámbor még most is előre, — ha nem is mindig meggyőződésből, inkább megszokásból, — de megelőzik, de lépten-nyomon rá adjon isteneznek, vagy éppen szabadságoznak, olykor vadidegenek is, melegen érdeklődvén egészsége, családja és politikai hovatartozása iránt. Szegény, igyekszik minden kérdésre kielégítően válaszolni, igyekszik csodálkozását leplezni és az egész előreköszönési invázió értelmetlennek tűnő voltát; —■ megérteni. — Nehéz! Nehéz, mert a legkézenfekvőbbnek látszó magyarázat, hogy ugyanis, ezek a huszadik századi Pálok őszintén jobbra, helyesebben balra fordultak volna; megdől abban a pillanatban, amikor nyájas modoruk bántó kontrasztjaként észrevesszük a szemük sarkából sandán leselkedő bizonytalanságot, és hunyászkodó óvatosságot. O, szó sincs itt a lélek, az alkat változásáról, — csupán az ügyesen beindított lelkiismeret vet néhány mutatós bukfencet. — Az előreköszönő egyszerűen: tájékozódik... Később: megpróbál helyezkedni... még később: elfelejt előre köszönni... s legkésőbb, az igazolását követő napokon: elfelejti a köszöntéseket fogadni... ,A versnek van egy tüllfüggöny rétege, ami mögött el lehet bújni.” idő tájt sikk volt. Márai mondta keserűen: a siker félreértés. Szinte Jókai és Mikszáth óta nem volt olyan nagy író, aki életében is sikeres lett volna. Ilyen csak Márai volt. Miközben — erre bizonyítékom van — egy életen át Sinka Pista 300 olvasóját irigyelte. — Kapcsolata máig nem szakadt meg Márai Sándorral. Van ebben valami megfoghatatlan: a kitagadott, a művei magyarországi bemutatását megtiltó Márai egy magyar— pontosabban fogalmazok — egy gyulai költővel levelez. Aki mellesleg nyíltan, verseiben is vállalja Márait. — Ma én vagyok az egyetlen élő magyar állampolgár, akivel levelez, mert még a hazaküldendő levelet is árulásnak tartja. Egyszer azt írta, „tudom, hogy tízmillió nem vonulhat exodusba”, és ő mégis ezt várta volna el (ebben már kóros volt). Mindenki vonuljon a Lajtán túlra és a tekintetét szegezze ide — ezt várta volna el tulajdonképpen mindenkitől. Mivel ő elszánta magát erre, hát szánja el magát más is — mindenki. — Márait néhány évvel ezelőtt hívták haza. — Már korábban, de akkor azt nagyon eltolták. Ezt pontosan tudom. 1948-ban ment el, s valamikor 1952 tájékán összeszorult a gyomra: szabályosan elkapta a kóros honvágy, és benyújtott egy kérelmet a hazatérésre. Nyolc hónapig ültek Ré- vaiék a kérelmén, mire végre kimondták az igent. De akkor már nem akart hazajönni. Ha azonnal választ kap, hazajön. Persze jobb így, mert különben 48 órán belül megmérgezte volna magát. Tudniillik ő csak kinn lehetett Márai. Mert hangfogóval ő nem lehetett volna Márai. Mint ahogy, amit én megcsináltam, azt rajtam kívül magyar író nem csinálta meg. Hogy ezt miként sikerült kimódolnom? Ennyivel lennék ügyesebb, mint mindenki? Vagy az erkölcs mégis túl nagy úr? Amit én csináltam, annak persze most van egy nagyon nagy hátulütője: versben több mindent lehet, mint prózában. A hatalom is valahogy úgy van, mint az átlagolvasó: hát vers... Ha én ugyanezt, bármelyik epigrammámat prózára lefordítom, akkor nincs lap, amelyik közölje. A versnek van egy tüllfüggöny rétege, ami mögött el lehet bújni. No most kinn én is lehettem volna énebb, mint itthon, mert (ARCHIV-FOTÓ) hát az az igazság, hogy jó néhányszor bele kellett egy-egy 4-6-8 soromba néznem. Az istenit, maradjon ez, nem sok ez? Ilyen öncenzúra bennem is volt, amikor brutálisabban, nyersen direktebben mondtam valamit. Ez a fajta cenzúra — versről lévén szó — speciál nem is volt káros, mert fojtot- tabbá tette, nem olyan egyértelmű, lármás szókimondóvá. Szakmailag feltételnül nem volt káros. De rengeteg energiát pocsékoltam el és pocsékolódott el bennem feleslegesen, ami egy szabad világban nem történt volna meg. Hát egyszer majd vedd a fáradságot, hogy a válogatott kötetemet olvasd is el! —Elolvastam. — Aztán érezd, hogy mibe léptetek bele, vagyis, hogy ezt kiadni kényszerültetek. Normális időkben ilyen után le kell mondanotok. — Csak van itt „demokrácia”! —Nem! Úgy látszik, hogy a csodánál kevesebbet nem érdemes akarni. Én valahol a bölcsőben eldöntöttem: más, mint becsületes nem leszek, és félni pedig nem vagyok hajlandó. Most félek valamitől, attól, hogy meg kell halni. Ettől félek! Árpási Zoltán Kultúra és civilizáció — hallod annyiszor a két fogalom bárgyú és hazug felcserélését, naiv barátom. És naivul hiszel még ma is a kettő azonosságában, még ma is, — pedig tegnap, vagy tegnapelőtt majdhogy a bőrödbe került a naivitásod. — Hányszor hajszolt az örök kultúra nevében valami „új” kultúráért a mindenkori civilizáció a legképtelenebb, legbarbárabb képrombolásba. Minthogyha a kultúra lehetne új, lehetne ócska, lehetne foltozni, mint egy lyukas alsónadrágot, aztán ha végképp kirojtozódott, jöhet az ószeres: „csontot, rongyot, subadarabot, kirojtolózott, lyukas kultúrát”... — túladunk rajta, aztán fércelünk valami újat.'— Hát nem! — Hogy miért?! — Mert a kultúra: örök, a civilizáció: változó. Ezt lehet fércelni koronként, a mindenkori korszellemnek megfelelően, amaz időtlenül áll a törvényszerűen széthulló korok és korszellemek fölött. Mi a különbség most már, — kérdezheted, — a kultúra és a civilizáció között?! — Mondunk talán néhány példát: Civilizáció az, ha valami pompás, újtípusú messzehordó ágyút gyártunk, — kultúra: ha soha nem lövünk vele. Civilizáció: ha rájövünk, és kimondjuk, hogy a háború oktalan és fölösleges, —kultúra: ha soha többet nem háborúzunk. Civilizáció: ha valamilyen alkalmi cél érdekében könyvet égetünk,—kultúra: ha az alkalmi céloktól függetlenül, csakcsupán a művészet időtlen céljaiért, — könyvet írunk. A kultúra: valami örök, tehát időtlen,—acivilizáció: alkalmi, tehát változó. A kultúra: a lélek végső szükségszerűsége és legmélyebb igénye, — a civilizáció csupán kellék. A civilizáció: ötlet és megcsinálás, — a kultúra gondolat és alkotás! (Alföld, 1945. június 17.) A régi gyulaiak Igen; ők még igen: a régiek. Az apák, a nagyapák, az atyai barátok (kik már majd mind hazai földben) s már itt e földön égiek. Nemrég még köztünk járt mennybéliek: itt nevetést, ott sóhajt hallani az éjben: csak így tudtak vallani; e két módon — mikor még földiek voltak... és pincérek, és ügynökök és konflisok, és kasszírnők, és bírók, és árvák és árvaszéki ülnökök, és kártyások, s tisztes családapák. — Igen, a régiek... a hírlapírók s a vörös-Blanár, s Apor Vilmos apát. . \ Kultúra, civilizáció
