Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-24-26 / 301. szám
1993. december 24-26., péntek-vasárnap KARÁCSONY «ÉS MEGYEI HÍRLAP Juditka, nem ismer meg? Megtanultam paplant varrni is Fotó: Lehoczky Péter NÖ VE DOLG... betűzgetem az alumínium feliratot a műtőajtó fölött. Megtenné este a tévében, a Szerencsekerékben is. Egészségügy kilencvenhá- rom? Erre még a miniszterasszony azt találná mondani, hogy minek kezdtek a békéscsabaiak nagybemházásba a „múltban”, most aztán nincs pénz rendesen befejezni. A fül- orr-gége osztálytól is elvettek egy kórtermet közben, most csak harmincnégy ágy van. Mondta is különben egy rádióműsorban. No persze, ahhoz nem kell a tárca, hogy holnap kiírják rendesen: NŐVÉRDOLGOZÓ... Milyen balgaságok jutnak az ember eszébe. Ahogy közeleg a pillanat: „Tessék bejönni...!” Megtapogatom az arcomat, most már nincs visszaút. Bevallhatom, ha kisműtét is, félek. Föntről fény villan, de még látom a szájkendő fölött megcsillanó szemüveget, a kék szemét. Tessék megnyugodni, minden rendben lesz. ” Láss csodát, ettől az egyetlen mondattól olyan nyugalom száll meg, mintha habos süteményre készülnék a Gerbeaud-ban... Pedig a helyzet sokkal prózaibb. A beteg közben elalszik. ♦♦♦ Mesélik, ha az orvosok néha egy kicsit „kiborulnak”, akkor mindig ott van Jutka néni! „Enyje, ejnye doktor úr!?” És helyreáll a béke, mindenki megnyugszik. — Hogyan is repült el harmincöt év és kétszáz nap az egészségügyben? — Gyorsan, mint ahogy most telik a ráadás. Látja, visszajöttem. Hívtak is, akartam is. Döntsék el mások, hogy tízezer-kétszáz — no most már ötszáz, mert emeltek — elég-e, de reggelenként, amikor otthon mindent elrendeztem és leültem,''egy-1 szer ; csák azon vettem észre magam, hogy hív Ágika, a kolleganőm: ,Juditka, kávé!” Ilyenkor már túl voltunk az első műtéten, most meg itt téblábolok — mondogattam magamban, de nem sokáig, mert csak fél évig voltam igazi nyugdíjas. Néha sétáltam a városban és egyre-másra azon vettem észre magam, hogy valaki megszólít: „ Kézit csókolom, hát nem ismer meg, Juditka? Na látja, ez is egy fizetéskiegészítés...” — Nyilván mindig is a műtőben képzelte el az életét. — Égy csodát, a kígyósi mezőgazdasági technikumban érettségiztem ötvenhatban és utána olyan munkanélküliség volt, mint most. Hiszi, nem hiszi, éppen a Népújságban olvastam egy hirdetést, hogy ápolónőket keresnek Gyulán. Ott kezdtem havi 800 forintért, a belgyógyász Hermann főorvos úrnál, aztán a sebészeten Fröhlich főorvos úmál. Gondoltam, bárhová sodor az élet, ezzel mindenütt tudok valamit kezdeni. Érdekes, mégsem az volt a legnehezebb, hogy tehenet fejni tanultam korábban, hanem hogy — mint első érettségizetteket — kigúnyoltak bennünket. A kórház is furcsa világ. A műtősöké meg különösen, mi háttérben vagyunk, a betegek alva jönnek be, alva mennek ki. Most már bevallhatom, hiányoztak a betegek, a kórtermi élet. Pedig csak egy fal választ el bennünket. Valamikor országos szervezetünk is volt, de megszűnt. Igaz, alig hinném, hogy a fiataloknak-ez hiányzik a legjobban.'..-'‘Különben' is kevesen vagyunk, Oszlács Jucikát is alig várjuk már vissza a gyesről. — Régebben jobban érezték magukat a műtős asszisztensek? — Talán igen. Itt a csabai kórházban Csíki főorvos úmál varázslatos hangulatban dolgoztunk még az alagsorban, fejünk fölött a sok csővel is. Lehet, hogy csak öregszem... de mára minden megváltozott. Az emberek képtelenek levetkőzni napi gondjaikat, kavargós az élet. Nincs idő semmire, senkire. Nem mindenről mi tehetünk, belátom. Pedig néha elgondolom, mivégre rohanunk. Mintha ma lenne, mikor Bándy főorvos úr utoljára operált. Egyszer csak gyöngyöző homlokkal odament a csaphoz, megfordult, láttam nincs jól. Alig fél év múlva itthagyott bennünket. Végleg. Tudja, ha van egy kis időm, elmerengek, az én életemből is kitelne egy regény. ♦♦♦ — Ez most jó alkalom, hogy keressük az alakító epizódokat. — A jókat? Vagy a rosszakat? Azo^ nem kell gondolkodnom, hogy boldogan pillantha- tok-e vissza. Mindig nagyon szerettem a munkámat és végül is a családi életem is szépen alakult. A férjemmel jól megértjük egymást, ő már szintén nyugdíjas, előtte ő is itt dolgozott a kórházban. Jönnek sorra az unokák, kárpótolnak azért is, hogy nekünk nem lett közös gyerekünk. így alakult. De nem erre gondoltam, amikor a felejthető epizódokat említettem. Hanem arra, hogy gyerekként és felnőttként is megkeserítette a múlt rendszer az életemet, noha én nem vádolok senkit, nem is haragszom senkire. __? — Nyolcéves voltam, amikor egy reggel beállítottak hozzánk, itt laktunk a kereki tanyákon. „Egy napot adunk, hogy elköltözzön! Tagosítás van, holnapután jön a dózer.” Huszonöt holdja volt apámnak, azon gazdálkodtunk. Nagy bűnt vittünk, ugye? Aztán felcseperedtem, munkát kaptam, később férjhez mentem. Akkor még csak azt nem értettem, miért nem mehettem ki Moszkvába a férjem diplo- makiosztójá- ra. De innen megint egy hosszabb történet következne, aligha érdekel valakit. Már nekem is csak ritkán jut eszembe, hogy megkérdezzem magamtól: miért nem kaphattam hetvenhatig útlevelet, amikor máig sem mondta meg, miért maradt kint nyugaton? Ő sem, más sem. Nekem kellett volna hajnalban arra válaszolni, hogy miért így hálálta meg, hogy a Szovjetunióban tanulhatott? Hogy miért nem akarták az istennek sem megérteni: én nem akarok kimenni, nekem itt nagyon jó, szeretek itt! ♦♦♦ Nyílik az ajtó, mindketten „yisszarebbenünk” a kórház ötödik emeleti nővérszobájába. A folyosó csendes, már elmúlt a reggeli, kicsit nyüzsgő- sebb időszak jön. Mindenki teszi a dolgát. Az orvosok gyógyítanak, a betegek pedig gyógyulnak és csak nagynéha téved tekintetük oda feljebb: NÖ VE DOLG... — Tolókocsin vitték-e már a műtőbe a NÖ VE..., akarom mondani Judit nénit? — Bizony, egyszer vittek. Akkor én is egy szürke kis beteg voltam. Aki egy kissé szorongva nézett föl a vakító lámpába. És Burghardt Ferencné is pillanatokon belül elaludt. S nem sokkal utána sikeres epeműtéten esett át... Fábián István ,A világiaknak főként az a feladat jut, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat azokon a helyeken és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sója.” Lumen gentium, 33 Tekintetnyugosztaló innen lenézni a Vérmező bíborvörös fáira. A Vámegyed talán legcsendesebb szögletéből a Déli pályaudvaron túlra is ellátni. A Prímási Palota legfelső szintje ez, csupa üvegborítás, mintha közelebb lennének ide a felhők is. A Genesis Részvény- társaság irodája világi intézmény, nem tartozik szorosan a rezidenciához. Kötődését, ahogy fent, a Lumen gentium is magyarázza. Az igazgató úr ma a szokásosnál is korábban érkezett, kisfiával a Krisztina téri templomban adventi rorátén voltak. — Néha elgondolkodom, hogy mit válaszolt volna, ha valaki megkérdi édesapámat, eljut-e a fiad Pestre valaha? Nos, a kantárszárat markolva nemigen jutnak ilyenek az ember eszébe. Szegény tavalyelőtt hagyott itt bennünket. Ügyeskedő, fortélyos ember volt. Boldogan hitte, hogy vi- hetem valamire. — Valamire?! Kinek mit is takar a szó, amely néha arra is alkalmas, hogy felejtessük vele mondjuk a rokonféle karriert. — Játszhatunk a szavakkal, nekem a valamiről egykori csabai tanárom, Mladonyiczki tanár úr jut eszembe. Egyszer rajzórán felolvasta Nikosz Ka- zantzakisz görög író Jelentés Grecónak című könyvét, melynek bevezetőjében Istenhez fohászkodik az író. Hogy adja meg a lehetőséget könyve megírásához és akkor mindent bevet magába, amit egy ember ' bevehet s mindent kiadott magából, amit egy ember kiadhat. És akkor a halál már nem rabol el mást tőle, csak egy zsák csontot. Nos, ebben minden benn van a vállalkozásomról, a munkám értelméről, amelyet a Genesis Rt. kelet-európai irodájának igazgatójaként végzek. Egyszerűbben mondva: egyházgazdasági vállalkozás ez. Ki kell mondani, hogy az egyháznak is kell gazdálkodni s ezt a gazdálkodást ma inkább a kiadás, mint a bevétel jellemzi. Cégünk — amely több másikat is magába foglal — feladata segíteni a templom vagy az iskola fenntartásában, javításában, hiszen ezek a kultúra és az erkölcs letéteményesei. Túl ezen igyekszünk kapcsolatot találni a nyugati világ nagyobb vállalataival, bankjaival. így lesz képviseletünk a közeljövőben Ne w Yorkban és éppen ott tartunk, hogy esetleg Békéscsabán is nyitunk területi irodát. Ha ez valami s egy út közepének tekintjük, akkor vállalom Nikoszt és Mladonyiczki tanár urat egyaránt, mert megadták a kerülőkhöz is elegendő útibatyut. — Arról persze, ugye, majdnem ostobaság lenne faggatni, hogy ott a gerendási faluszélen, a barázdában is ilyesmin törte a fejét? — Legfeljebb azon, hogy nagygyerekként a városba is jó lenne beutazni, szétnézni, karácsony előtt igazi, párás kirakatokra tapasztani az orromat. Persze csak a vasárnapi mise után, mert ,ha azt elmulasztom, kaptam volna egy jó nagy pofont. Amint egyszer—hatásos ideológiai magyarázatként — elő is fordult. A grafikusi képzettségemnél fogva büszkébbé tett, én rajzolhattam meg az első perspektivikus Budapest- térképet. Hát nem izgalmas, ha meglátja az ember egy trafikban a művét, amit ha nagyon forgat a turista, felfedezheti a sarkában: rajzolta Szőke István. Mindig is hittem az alkotás gyönyörűségében, legyen az egy szépen meghúzott színes csík a falon, vagy bármi. Pedig akkor már a Magyar Nemzeti Galéria kiállítástervezőjeként dolgoztam, de lehet, hogy éppen a Radnóti Színpadon terveztem díszleteket. Persze kristálytisztán tudtam, még ez sem az igazi. Akkor már jobban motoszkált bennem a mai munkám, amelynek kezdete a Mind- szenty bíboros halála előtt tett alapítványhoz kötődik. Ezt az alapítványt a liechtensteini hercegi család fogadta be Va- duzban, elnökének Habsburg Rudolfot kérték fel. Ennek az alapítványnak a segítségével kezdtem hozzá most kibontakozó vállalkozásunkhoz, de kitérők jócskán akadtak eközben is. Nem is akármilyenek. Már tizenöt éve is vitték az erdélyi parókiákra a gyógyszert, könyvet, írógépet, templomi fűtőtesteket. Akkor még titokban, csomagtartó-rejtekekbe dugva az éltető kalmopyrint, vegetát, sósborszeszt. Természetes, hogy a romániai forradalom másnapján is ott állt autójuk a gyulai határon, tízezer dollár értékű gyógyszerrel, II. János pápa ajándékaként. A humanitárius-egészségügyi célú Segítő Jobb Alapítvány már önálló kezdeményezés volt, azóta közel háromezer erdélyi magyart gyógyítottak- kezeltek hazánkban azok közül, akik egyházi ajánlással jöttek hozzánk. — Olyan egyszerűnek, magától értetődőnek tűnik ez az egész „sztori”. Mi kerekítette leginkább? — Ahogy az eddigiekből is nyilvánvalóan kitetszik, némi pénz, aztán agilis társak — mint például a mindig szárnyaló Vadas Tamás barátom — és a szerencse. De leginkább — istenemre mondom, legjobban az —, hogy igyekeztem túlnézni a kereszteződésen! A legtöbben ott rontják el, hogy még az agyukból is száműzik azt a szót, hogy befektetés. Nem feltétlenül a pénzre értem, mert különben körbemosolyogtak volna, . amikor nyolcvannyolcban — a dátum nem lényegtelen — Rómában társszervezője voltam a magyarok ’45 utáni legnagyobb katolikus világtalálkozójának, a Szent István-ün- nepségnek. Mellesleg az itt készült filmünk — ami ma már a történelemről mesél — hamarosan látható lesz a Duna tévében. Említhetném, amikor Sophia spanyol királynéval kapcsolatba léptünk és meglátogatta intézményünket. Hinné-e, volt amikor cementet importáltunk Romániából, ez kötött le egész nap... Tudom, bizarr így együtt, de mégis a kör egy-egy szeletei. Most már azonban csak a Ge- nesisre koncentrálok. Talán nem véletlen, hogy a Biblia első könyve sugallta névválasztásunkat. Hallatlanul izgalmas feladat, csodálatos misszió ez. Annyi szépet, jót merítettem a hit erejéből, hogy szeretném szolgálni is az egyházat a magam lehetőségeivel. Meggyőződésem, hogy még mindig komoly ellenállást kell legyőzni itthon és határainkon túl is. A napokban például Újkígyóson jártam, ahol arról beszélgettünk papokkal — akik kemény munkával végzik feladatukat —, hogy miképpen tudnánk közösen segíteni a környéken a szószéktől távolabbra is a gazdaság kibontakozását. Kérem, ne hitetlenkedjen, ez nagyon is valós lehetőség, hiszen az egyház a történelem során már sokszor felvállalta a gazdasági oltó szerepet, hogy ezzel adakozó helyzetbe hozza híveit. Gondoljon csak Pázmány Péter dúsan termő kertjére, Tessedik Sámuel híres lucernájára... — Andrea, a titkárnő, kedSzeretnén szolgálni az egyházat — vallja Szólíe István vesen figyelmeztetett ideérke- zéskor, hogy Kolozsvárra készül. Hosszú az út odáig, jobb pihenten indulni. — Majd rágyújtok néha, ez a hobbim... Más kikapcsolódásra nem nagyon van időm, hiszen aki a gazdasággal foglalkozik, az tudja, ez minden percét leköti az embernek. Liszt Ferencre hivatkozom, aki zongoraművészként azt mondta: „ha egy nap nem gyakoriok, azt másnap észreve- szem én, ha két nap nem gyakoriok, azt következő nap észreveszi a közönség is.” F.I. Túllátni a kereszteződésen ! / (A gerendási tanyákról az Úri utcáig)