Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-24-26 / 301. szám
àRÉKÉS MEGYEI HlRLAPKARÁCSONY 1993. december 24-26., péntek-vasárnap Akiket nem várnak haza / „En azt kérném, hogy találkozzam a szüleimmel, és szeressenek...” Legalább harminc riadt szempár szegeződik rám, amikor belépek a magyarbánhegyesi nevelőotthon épületébe. Egy idegen a megszokott környezetben. Vajon mit akarhat? — méregetnek gyanakvó szemmel kicsik és nagyok. A kíváncsiság azonban legyőzi a félelmet, mert valamivel később minden gyerek ott tolong a kicsiny „fiús” hálószobában. A gyerekek az otthonba kerülésük pillanatától kezdve gyűjtik a róluk készült fotókat és leírják a legjelentó'sebb eseményeket. A fotóalbumok közül a lányoké a legszebb — bizonygatják a kis lakok FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Meleg otthon, szeretet és béke. Sokak számára természetes fogalom, mint ahogy természetes a családi fészek adta biztonság, az egymáshoz tartozás érzése, vagy a rokonok segítőkészsége. A karácsony a család legszentebb ünnepe. Ilyenkor újjáéled az egymás iránti szeretet, és nyugalom tölti el a lelkeket. De mit csináljon a gyermek, ha sem szülő, sem rokon nem várja haza? Az otthon melege számára csupán távoli ábrándkép marad. A sors kegyetlen szeszélye folytán vannak, akik nevelő- otthonokban kénytelenek tölteni mindennapjaikat, így számukra a karácsony egy a sok családon kívüli esemény közül. Bár a nevelőotthonok dolgozói — mint Magyarbán- hegyesen is — megpróbálják a lehetetlent: minden igyekezetükkel pótolni a szeretetet, az együvé tartozás érzését. De a szülőt nem pótolja semmi. Az egyedüllétnél nincs szomorúbb. Hogyan ünnepelnek ezek a gyerekek? Szerencsére a nevelőotthonban mind- annyiuknak jut hely, és mint megtudtuk, az otthon dolgozóival közösen számukra is szerveznek karácsonyi ünnepséget. — A magyarbánhegyesi nevelőotthon 1960-tól fogadott gyermekeket. Az első lakók a gyulai gyógypedagógiai intézetből jöttek. Ötvenöt férőhelyesre tervezték az intézetet, ami a mai napig fennáll. Zömében állami gondozottakat foglalkoztatnak és egy-két környékbeli gyermeket, akiket nem tudtak általános iskolában elhelyezni — mutatja be röviden az intézetet Tompa László igazgató. — Először csak fiúk voltak itt, jóval később váltottunk a koedukált létszámra. A rendszerváltáskor megkérdőjeleződött a létünk, de szerencsére, ma már inkább a fejlesztésekről számolhatunk be. Az itt levő gyerekek közül 30 az állami gondozott, akiknek nincs olyan családi háttere, ahová az ünnepekre hazamehetne. Félve mondon, de nekünk a karácsonyi felkészülés nem mindig örömteljes. Aki nem megy haza, vagy akivel tartják ugyan a kapcsolatot, de nem jönnek érte, annál borzasztó látni a szomorúságot: „nincs rám szüksége senkinek”. A dolgozók megpróbálják a bentlakók életét úgy szervezni, hogy hasonlítson az otthoni életformára, igyekeznek ráhangolódni az egyéni problémákra, próbálják a családmo- dellt átadni. Nálunk szerencsés a helyzet, hogy az iskola és a diákotthon együtt van, mert ez egyfajta védettséget ad, és sokkal bensőségesebb a légkör. Szeretnénk ezt a karácsonyt is emlékezetessé varázsolni. Hogy hogyan, erről szóljanak maguk a gyerekek! Miközben végignézzük a szépen felújított épületet, találomra benyitunk az egyik szobába. Három kislány éppen fürdés utáni hajszárítással foglalkozik. Érdeklődésünkre lelkesen mutatják be „lakosztályukat”. Megyeri Tímea, Mezei Mariann és Angyal Gizella már régóta az otthon lakója, és mint elmondják, nagyon várják a karácsonyt. Ez évben walkmant, filctollat, rádiót és egy kőmosott farmert kértek a fa alá. Hogy ne zavarjuk a pihenést, az egyik fiú hálóba hívjuk össze a gyerekeket. Tizenöt bátor fiú és lány szorong a szobában levő néhány széken, illetve lekuporodik az ágyra, a szőnyegre, ki hol talál helyet. Először is megismerkedünk: Lévai Róbert, Kovács János, Fodor János, Raffael Mónika, Koós Márta, Bogár Sándor, Fiilöp Barbara, Csicsák Vera, Szalai László, Raffael Erzsébet, Horváth József, Lévai Albert, Hőgye János, Szálkái Zsolt, Sallai Tamás — mutatkoznak be. Igaz, a beszélgetés kicsit vontatottan indul, de hamarosan felszabadultan mesélik az élményeket. — Tavaly az igazgató bácsi a Lajos bácsival (itteni dolgozó) vette meg a fenyőt, és akkor még a régi épületben, az egyik sarokban állították fel. A hatalmas fa telis-tele volt díszekkel, cukorral és csillogókkal — kezdi nekibátorodva az egyik fiú. — Mi is segítettünk a díszítésben, majd mindenki elment átöltözni az ünnepi vacsorához. Kérték, hogy mossunk kezet, amelyen jót nevettünk, mert korábbi évekről tudtuk, hogy eközben csempészik elő a raktárban eldugott csomagokat. Ezért kicsit bebelestünk az ajtórésen — nevetnek össze. — Az ünnepi beszéd után felolvasták a neveket, és megkaptuk az ajándékot, sőt még egy-egy puszit is — szólal meg az előttem ülő szöszke kislány. — Ezután szerepeltünk is: a Három királyokat, a Vera babás mesét, meg a télapósat. Márti volt az angyalka, Móni volt a Mária, mi meg a pásztorok — mondják kórusban. — Voltunk az öregek otthonában is — fűzik össze a gondolatokat —, ahol három krampusznak meg télapónak öltöztünk, és az öreg nénikkel le is fényképeztek bennünket. A télapó ünnepen báboztunk is a „Sürgős levél” című mesét, amit karácsonykor is előadunk. — Nekem azért tetszik a karácsony — vág közbe egy igen rövidre nyírt fekete hajú kisfiú —, mert mindent megkapunk, amit kívánunk, és mindenki olyan kedves hozzánk. — És ki találja ki, hogy mi legyen az ajándék? — Az úgy történik, hogy minden szobában van egy csoportvezető nevelő, aki összeírja a kívánságokat. Aztán megnézik, hogy mennyi pénz van összesen, és egy olcsóbb helyen igyekeznek megvenni, amit kértünk. Ilyenkor mindenki együtt van, még Albert bácsi is eljön, aki a faluban lakik, nagyon idős és sokat tud mesélni. — Lehet, hogy most nem fog jönni — szól közbe egy kormos képű gyerek —, mert úgy hallottuk, hogy nagyon beteg. Pedig hiányozni fog — bólintanak rá a többiek. — Van-e valami különleges terv az ünnepekre? — Hallottuk az igazgató bácsitól, hogy most minden szobában állítanak egy-egy kis fenyőt, ami csak a miénk. Ez sokkal érdekesebb, mert magunk díszíthetjük fel. Készülünk is nagyon. Gipszből kis angyalkákat csináltunk, papírból gömböket és sok-sok színes díszt, láncot és függőket. Reméljük, erről nem lopkodják el titokban a szaloncukrot, mint azt a nagy fenyőről szokták. __?! — Ezt úgy lehet észrevenni, hogy látszatra a fán van a cukor, de valójában csak a papírja. Ugyanis aki este vagy korán reggel, amikor a többiek nem látják, megeszi a cukrot, az visszacsavargatja a színes papírt. És így pórul járnak, akik később jönnek — nevetnek, miközben felidézik a huncutságot. — Én azért is örülök a karácsonynak, mert ilyenkor mindenki mindenkit szeret, és a pinceklubban sok szép mesét hallgatunk a Jézuskáról — folytatja az egyik szőnyegen ülő kislány. — Este vacsora után gyertyákat gyújtunk, elénekeljük a Mennyből az angyalt, és a színes égők egész este úgy csillognak, mint az igazi csillagok. A vacsora is csuda finom, van sütemény, hurka, kolbász, meg egy csomó másféle étel. Nincs kötelező takarodó, bármeddig fennmaradhatunk, beszélgetünk, játszunk a hálóban. Sőt, éjjel is ki lehet menni süteményt csemegézni. Kötetlen az egész karácsony, három napig azt tesszük, amihez kedvünk van — néznek rám cinkos mosollyal. — Ki mit szeretne ajándékba? — Melegítőt, cipőt, kisrádi- ót, filctollat, karórát, játék főzőcskét, tini-titok könyvet, színező készletet, tolltartót, legót, dömpert, babát, új nadrágot, kindertojást — záporoznak a kívánságok. Az egyik lányka csendesen megjegyzi: ha lehetne, én a legfontosabbat kérném, hogy találkozzam a szüleimmel, és hogy szeressenek... S amíg a másik elmeséli, hogyan halt meg az apukája, és hogy hat testvérével sokat sírtak, eszembe jut saját gyermekkorom. Mert bizony szép a sok ajándék, a szikrázó fenyő örömet ad, de a szülői simoga- tást, az igazi otthon melegét nehezen pótolják a tárgyak. Kis beszélgetőtársaim jól felszerelt, modem nevelőotthonban, szakszerű felügyelet mellett és meleg szobában ünnepelhetnek. A gyermeki szemekben mégis ott bujkál a remény: ha él valahol szülő vagy testvér, előbb-utóbb eljön érte és hazaviszi. Búcsúzáskor új barátaimmal közösen kívánunk egymásnak kellemes karácsonyt. Halasi Mária Szentestén a cigánylányok nem fésülködhetnek! Julis néne receptjei Mi kerül Vésztőn az asztalra? Arra is kíváncsiak voltunk, milyen különleges ételeket főznek a vésztői cigánycsaládok karácsonyra. íme most közreadunk két eredeti cigány karácsonyi ételreceptet, úgy, ahogy azt egy helybeli öregasszony, Julis néne elmondta. — Veszünk néhány jó kövér tyúkot, megpucoljuk őket. Felkészítjük a káposztát, úgy, mint a disznóhúsnál. A fazék aljára káposztát teszünk, majd rá a feldarabolt tyúkhúst. Ez a combja, melle, háta, vagyis a nagyja. Az aprajából meg finom levest főzünk. De folytassam a káposztát. A tyúkhús után megint egy réteg káposztát teszünk, és ez így megy, míg a fazék meg nem telik. Amikor félfővésben van az étel, akkor beleteszünk egymásfél deci rizst és visszafedjük a fazekat. Amikor pedig megfőtt, csinálunk neki egy kis vékony zsíros rántást piros paprikával és összekeverjük. Attól a jó zsíros tyúktól olyan finom lesz még a káposzta is, mint a vaj. Persze, az ilyen káposzta a cigánypogácsával a finom. Sütik ezt ma már tepsiben is, de én emlékszem, gyerekkoromban ganétűzben csinálták, az volt az igazi. Az eredeti cigánypogácsa zsír nélküli volt, összegyúrtuk a lisztet egy kis vízzel, élesztővel, majd amikor megkelt, akkor a ganétűz közepét kitakarították, odarakták a tésztát, majd visszahúzták rá a parazsat. Amikor megsült, kivették a tűzből és kész is volt. A karácsonyi otthon melegéből és Julis néne ízes eledeleiből jusson mindenkinek! Cila Károly A karácsony mindenkinek ünnep, s mint kiderült, a cigány családok a legfontosabb ünnepnek tartják. Hogy mit is jelent a karácsony és hogyan várják, erről beszélgettünk egy vésztői családnál, az öt gyermeket nevelő Kókai La- josnéval. A rendezett, tiszta lakásban a héttagú családból a vasutas férj és a katona nagyfiú, Lajos hiányzik. A többiek, a húszéves Annamária, a tizenhatéves Andrea, akik munkanélküliek, a tízéves, általános iskolás Zsolt és a másfél éves kis örökmozgó, Nikolett itthon vannak. Először a cigány karácsonyról esik szó. — Nálunk cigányoknál a karácsony egy kicsit mást, érzelmileg talán többet is jelent. Ilyenkor egybegyűlnek a rokonok, családtagok, legalább ennyivel megtiszteljük egymást, akár több száz kilométerről is. A családok a számunkra legnagyobb ünnepet minél dúsabb kínálattal várják, még akkor is, ha ezt előtte és utána is a hétköznapokon megkoplalják. — Vannak-e a cigányokra jellemző ételek, viselkedésmódok, babonák a karácsonnyal kapcsolatban ? — Vannak bizony! Ilyen babona például, hogy az ünnepek alatt nem szabad babot főzni, az asszonyok a szentestén nem fésülködhetnek, ha idegen ember érkezik, a szentestén nem hagyhatja el a házat. — Mennyivel volt más a karácsony az Ón gyermekkorában? — Kántálni jártunk a magyar családokhoz, felköszön- töttük őket, és bizony volt olyan család, ahol az ünnepi asztalra csak az került, amit a kántálással szereztek. Akkor összetartóbb volt a cigányság, a telepen az asszonyok megosztották, amit kaptak. Egy- egy putriban összegyűltünk sokan, a felnőttek kártyáztak, az öregek meséltek. Sajnos, manapság már sokan kezdik elfelejteni, hogy honnan jöttek, pedig szerintem senkinek nem kell szégyellnie magát, mert cigánynak született. Ráadásul a megítélés sem sokat változott, lehet egy cigány család a legtisztább, legrendesebb, az a „C” betű mindig előtte jár. Amíg beszélgetünk, Nikolett kezdeti félénkségét leküzdve, egy cumisüveggel a szájában, jóízűen hancúrozik bátyjával. Kisvártatva felfedezi a magnetofont, és attól kezdve figyelme megoszlik a magnó és a tejesüveg között. — Milyen volt a tavalyi karácsony és milyen lesz az idei? — Az elmúlt karácsony nagyon szegényes volt. Én előtte idegösszeroppanást kaptam, ideiglenesen lebénultam. Ha akkor nem kaptunk volna a polgármesteri hivataltól segítséget, nem lett volna mit enni a gyerekeimnek. Egy hónapig gyűjtögettünk arra, hogy az egyéves pici lányomnak fenyőfát tudjunk venni. Nemcsak nálunk volt ilyen szegény az elmúlt karácsony. Volt a faluban olyan család is, akinek nemhogy fenyőfára, de még élelemre sem volt pénze. Ez nemcsak a cigány családokra volt jellemző, hanem sokan a magyarok közül is így álltak. Hogy mi lesz az idén, azt a jóég tudja. Ajándékot tavaly nem tudtunk venni, és valószínűleg az idén sem lesz rá lehetőségünk. Kell a pénz tüzelőre, ki kell fizetni a villanyszámlát, a vízdíjat, és bizony egy fizetésből, a megélhetés mellett nem futja ajándékra. Szegényes karácsonyunk lesz most is. — Ha lehetne egy kívánsága, mit kérne karácsonyra? — Legalább kettőt. Egészséget mindannyiunknak és egy kicsivel gazdagabb karácsonyt. Ebbe az is belefér, hogy legyen munkalehetősége három nagyobbik gyerekemnek. A három legkisebb Kókai gyerek az édesanyjukkal együtt gazdagabb karácsonyt remél fotó: fazekas ferenc
