Békés Megyei Hírlap, 1993. november (48. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-16 / 267. szám
1 1993. november 16., kedd MEGYEI KÖRKÉP iBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Az arányosság tisztelete a múzsák megszólításában Százegy helyett tizenegy Azt mondják a tenyésztők, ritka dolog, hogy egy dalmata „anyuka” tizenegy kölyke életben maradjon. Márpedig — a kép tanúsága szerint — ez történt Bíró Andráséknál Nagykamaráson. Bíróné nyolc esztendeje foglalkozik palotapincsi és dalmata kutyák tenyésztésével. Náluk mindenesetre ez az első, hogy mind a tizenegy újszülött kiskutya megmaradt, s anyjuk—bár csontsovánnyá fogyott—szoptatta mindahány kölykét fotó: b. v. Kiállítás Zólyomban Erzsébetek, Katalinok, Andrások... A Békéscsabai Szlovák Klub novemberben is sokszínű programot állított össze. Gyertyagyújtással emlékeztek ha- lottaikra, közös estet rendeztek az Erdélyi Kör tagjaival, részt vettek az országos pávaköri találkozón, a nyugdíjas- klubok vetélkedőjén a város újratelepítésének 275. évfordulóján. A hónap közepétől a népszerű névnapokhoz kötődő csabai szokásokat elevenítik fel. Megrendezik az Erzsébetek találkozóját, megemlékeznek népszokásokkal a Katalinokról, Andrásokról. A karácsonyra készülve betlehemi műsort állítanak össze. Ötven éve házasok A hétvégén ünnepük 50-dik házassági évfordulójukat Benczúr Pál és felesége Somogyi Margit Mezőkovácsházán. Mint megtudtuk, a házaspár orosházi lakos, a férj nyugdíjas katonatiszt, aki korábban az Orosháza és Mezőkovács- háza Járás Hadkiegészítő Parancsnoksága vezetője volt. A feleség elsősorban a családdal és a ház körüli munkákkal töltötte mindennapjait. Mezőkovácsházán a gyermekeik által rendezett családi ünnepségen vesznek részt, ahol 2 lányuk, 5 unokájuk és egy dédunokájuk köszönti őket e jeles napon. A határokon túl élő kortárs magyar képzőművészek munkáiról gyakran olvasunk arányt- vesztett, romantikus sorokat. Különösen érvényes ezen megállapítás az erdélyi művészet megközelítésére, a tündérkert nosztalgiát idézve, nem ritkán hamis illúziókat keltve. A történelmi és direkt politikai elzártságunk oldódásával a mitizált hangütés anakronisztikussá válik, mert ma már nem indokolt, bármilyen fájdalmas. Az európai arányok megtalálásának időszakában vagyunk, a „megvilágosodás” állapotában. Ily módon a tisztánlátás okáért le kell hánta- nunk a történelmileg máig ható mítosz tehertételét. A művek belső immanens szakmai értékei nem kötődnek területekhez. Közelebbről, nem attól jó valamely műalkotás, hogy vajdasági vagy kárpátaljai, hanem attól, hogy önmagában milyen minőséget horFelháborodott olvasónk első felindultságában kereste meg szerkesztőségünket, hogy elpanaszolja a biztosítóknál szerzett élményeit. Állítja, lerágott csont a sztori, de talán... — Első alkalommal Nagyszénás központjában rohant belém egy személygépkocsi, a vezetője elaludt—meséli kálváriája kezdetét Petrik Zoltán, aki 30 éve hivatásos gépkocsivezető. — A Hungária Biztosítónál biztattak, vigyek számlát a javíttatásról. Vittem. A 15 ezer forintot soknak találták, nem fizettek. Ez volt a tanulópénz. Átpártoltam a Providenciához, amikor egy parkolóból kigördülő Fiat Unó durr, a parkoló doz. Természetesen nem tagadva a hely szellemét és meghatározó voltát. A kívülről jövő és nem a műből következő el- és félremagyarázás — ha mégoly jó szándékú is — sérti magát a művet. Ugyanakkor a műnek járó méltó elemzéssel, a mértéktartó arányok megtalálásával az érdeklődő olvasót, tárlatlátogatót tiszteljük meg. A glorifikálás — a minden nagyszerű — öncélú dicséretének üdvössége reménytelenséget áraszt magából. A képzőművészeti érték megtalálása az alapvető kompozíciós törvényszerűségek felismerését, valamint a lényegre figyelést és a rendszerező képességet feltételezi, érzelmi érzékenységgel, affinitással párosulva. A műre jellemző különös megtalálás személyes boldogságával. Valahol minden művészi igényű festészet szakrális, azaz rejtett titok lengi körül, ami a vizualitásesztétikai, nyelvi sajátosságából autóm elejének ütközött. A hölgy rikoltozott, én, a vétlen pedig csak néztem az összetört autómat. Majdnem tettlegessé- gig fajult a dolog, mire betétlapot adott a nő. Ez a tavasszal történt, azóta nem mozdult semmi —mármint a biztosítónál. Három a magyar igazság, így Kecskeméten egy lelépő gyalogos miatt fékező kocsisorban hátulról belém hajtott egy Ford Escort. Ekkor már az Állami Biztosító ígérgetéseinek hittem, az ő kárszakértőjük egy hét türelmet kért, mondván, felveszi a kapcsolatot a társbiztosítóval. 1 hónap után bementem érdeklődni az orosházi irodába, ahol közölkövetkezően megfogalmazha- tatlan, illetve csak fogalmi közelítés lehetséges. A művet ért aránytalansággal igen sokat árthatunk. Végül is szavak nélkül gondolatokról van szó, ahol a leíró szóvarázs, a fogalmak egyenértékűsége a művel eredendően nem lehetséges. Bármilyen furcsa, képzőművészetről írni reménytelenség, de szükséges. Gyengeségünkkel a művészet befogadását segítjük azzal a fenntartással, hogy nemcsak azt az esztétikai értelemben vett látványt véljük magunkénak, amit meg tudunk nevezni. A valódi arányok így nem elválasztják, hanem ténylegesen egységesítenék azt a sokféleséget, amit a magyar képző- művészetnek mondunk, s ami egymáshoz tartozik — határok nélkül. Ennél többet a múzsák megszólításában nem kívánhatunk! ték, hogy a károkozó biztosítója nem méltatja őket válaszra. Mondtam, engem nem érdekel a biztosítók kulisszatitka, engem a végeredmény, a pénz izgat. Beszélni akartam a fiókvezetővel is, visszarendeltek délutánra. Délután azt mondták, a főnöknek vendégei vannak. Kérdezem: én nem vagyok vendég? Én nem az az ügyfél vagyok, aki évente sok ezer forintot fizet a semmiért? A főnök nem jelentkezett, a kárszakértő pedig elismételte azt, amit eddig oly sokan: amíg a társbiztosító... Kész, vége. Most onnan jövök. Jól falhoz állítottak ugye?! Lejegyezte: Cs. I. „A zólyomi múzeum szívesen rendezne egy kiállítást, ahol Tótkomlós népének tradicionális életét mutatnánk be az érdeklődőknek. Információink vannak arról, hogy az Önök múzeuma gazdag gyűjteménnyel rendelkezik ezen a téren. Kérésünk és javaslatunk egyben az lenne, hogy szakembereik állítsanak össze egy kollekciót, amit aztán egy hónapra kiállítanánk Zólyomban.” A levelet Tótkomlós polgármesterének címezték a zólyomiak. Viszonzásként felajánlottak egy általuk összeállított anyagot, amit itt, a városban állítanának ki. Az ajánlat a képviselő-testület elé került, a városatyák pedig úgy döntöttek, felveszik a kapcsolatot, lehetőséget adva a kiállításra, illetve a zólyomi bemutatkozásra. Cs. I. Szilágyi András A biztosítók biztattak, de nem fizettek Visszhang „Bármi is ez, danaoknak ajándékát se kívánom!” Tiltakozom! Tiltakozom az ellen az újságírói mentalitás ellen, amelyet Béla Valinak „Norbi mégis ABC-t tanul!” címmel (1993. október 28.) megjelent írása testesít meg. ( Az Ön lapjában nem egyedüliként és nem első ízben. ) Tiltakozom a riport elkészítésének s közlésének technikája ellen. Hangrögzítés nélkül, emlékezetből (rosszul emlékezve) vetette papírra dialógussá szerkesztve a kötetlen beszélgetést a szerkesztő asszony: elmulasztotta az anyag jóváhagyását a riportalanyokkal. Ezek csak apróságok, így eltörpülnek a cikk negativisztikus hangütése mellett. Különös, hogy ezt annak kell szóvá tennie, aki tulajdonképpen „kedvezményezettje” az írásnak. Akár örvendezhetnék is: lám-lám, milyen előzékenyen népszerűsíti iskolánkat a megye „talán nem véletlenül legnépszerűbb napilapja”. Köszönöm/köszönjük: a népszerűsítésnek eme válfaja nem ízlésünk szerint valő. Sőt, egyenesen taszít, felháborít, tiltakozásra késztet. (Őszintén szólva: nem szívesen írok az Ön lapjának. Mit tagadjam: elolvasni sem szokásom.) Mi is történt valójában 1993. október 26-án úgy fél 10 és 11 között? Riport készítéséhez kérte hozzájárulásomat Béla Vali újságírónő annak okán, hogy augusztus végén felvettünk iskolánkba egy kedves kisfiút, aki súlyos, önellátásra képtelen mozgássérült. Hangsúlyozom: felvettük azzal a megszorítással, hogy megpróbálkozunk szembenézni a kihívással, de csak addig, amíg az emberileg elvárható a tanító nénitől. De azonnal befejezettnek tekintjük a szolgálatot, amint úgy látjuk, hogy tovább már nem viselhető terhet rak a kolléganőre és az osztályra. Annál is inkább, mivel e feladatvállaláshoz különleges alkatú pedagógus szükséges. Olyan, aki egyszerre képes megfelelni a fizikai, lelki s nem utolsósorban szakmai elvárásoknak. Csakhogy Béla Vali írása nem erről szól — holott erről beszélgettünk! Szépen kértem: nehogy valaki(k) ellen írjon rólunk szépeket. Nekünk nem az a jó, ha másnak rossz. Mi békességet szeretnénk másoknak, magunknak. Hát lehet úgy szeretetet, tiszteletet keltve írni iskoláról, gyerekekről, nevelésről, hogy egyszersmind gyűlöletet is szít az iskola (egy iskola bármely iskola) ellen? Miféle lelkületre vall ez? Szembeállítani, egymás ellen kijátszani kollégákat, iskolákat? Őszintén tisztelem dr. Kovács Ágnes igazgató főorvos asszonyt, aki a személyes konfliktusokat is vállalta Norbiért. Csodálom őt és munkatársait azért a szolgálatért, aminek megható példája éppen Norbi, aki kiegyensúlyozott, jó kedélyű, belső harmóniát sugárzó kisfú: békésen viseli sorsát. Ez mindent elárul arról a környezetről, amelyben él. A csecsemőotthont, az igazgató asszonyt, a gondozónőket illeti mindenek előtt a dicséret, amiért a lehetőségek határáig igyekeznek teljessé tenni a kisfiú életét. (Nyilávnvalóan: sorstársaihoz hasonlóan.) Ennek a kiváló közösségnek a munkájába kapcsolódott be immáron két hónapja Erzsiké tanító néni, ösztönösen megérezve a szolgálat nagyszerűségét. Sajnos az írás a legkevésbé erre kíváncsi. Pedig ez az igazi téma: hogyan lehet egy tolókocsiban ülő, izomsorvadásban szenvedő kisfiút megtanítani írni, olvasni, számolni? Hogyan lehet együtt nevelni az egészséges gyerekekkel? Ne adj' Isten még segíthetett volna is a cikk és írója nagyszerű kapcsolatait felajánlva. Hátha szükséges lenne Norbinak valamire, amivel még eredményesebben haladhatna a tanulásban. De nem: az újság — sajnos napjainkban szokásos módon — és írója nem szolgálni, hanem igazságot osztani kívánt. A megtámadott iskolaigazgatótól én kérek elnézést az újság és újságírója helyett. A jó ügy szolgálatának bemutatása csak ürügy volt egy goromba támadás kivitelezéséhez. Ha csak sejtem Béla Vali igazi szándékát, természetesen elzárkóztam volna a riporttól. Kedves kolléganőm hasonlóan keserű érzésekkel olvasta a nemtelenül eltorzított anyagot. Petróczki Zoltán, a gyulai Karácsonyi János Katolikus Általános Iskola és Gimnázium igazgatója Amikor végigolvastam a fenti levelet, tíz másodpercig nem kaptam levegőt. A megdöbbenéstől. Mert ha olyan gyalogol a lelkivilágomba, akinek a visszaéléseiről írok, az rendben van. De hogy már az is ócsároljon, akiről jót írok? Milyen ember Ön Petróczki Zoltán? — tettem fel a kérdést, és természetesen a választ is megadtam önnön magamnak. Le is írnám szívesen, de nem óhajtok P. Z.-vel a bíróságon találkozni, márpedig bizonyosan a vádlottak padjára citálna, ha közreadnám a véleményemet. Duplán tiltakozik, csak igazából az nem derül ki, hogy mi ellen? ízléstelennek tartja, hogy jót tettek egy kisfiúval és azt a tollforgató hírül adja? Ismét megkérdezem, milyen ember Ön? Pedig meg sem írtam, hogyan vélekedett Domokos Imre döntéséről, aki legalább gerincesen vállalta gondolatait. Nem tartom ízlésesnek, de Ön, az egyházi iskola igazgatója kényszerít rá, ezért hát leírom. Amikor megtárgyaltuk, vajon az 1 -es iskola igazgatója miért vonta vissza ígéretét Norbi felvételével kapcsolatban, ön, Petróczki Zoltán nevetve azt válaszolta: „valószínűleg szüksége volt a létszámra, hogy ősszel indulhasson náluk a tanítás”. Nos kihagytam ezt a mondatot, pontosan azért, hogy ne ugrasszam össze a két igazgatót. Ezek után úgy gondolom, P. Z.-nek oka is lesz arra, hogy Domokos Imre elnézését kérje! Azt gondolom, az olvasók elhiszik nekem, hogy minden szó, amit a Norbi-ügyről írtam, szóról szóra igaz. Ennek bizonyítására korrekt tanúm is van: dr. Kovács Ágnes, aki (hála Istennek) végighallgatta a beszélgetésünket az igazgatóval. Az anyagom „lektorálásával kapcsolatban” Petróczki Zoltánnak illenék tudnia, hogy egy írást csak akkor kell „jóváhagyatni”!!?), ha a riportalany kéri. Miután P. Z. nem kérte, nem volt mit bemutassak neki... Azt pedig örömmel írom le, hogy a cikk hatására többen felajánlották segítségüket a kisfiú életét megkönnyítendő. Az írásnak csak jó visszhangját hallottam, ahogyan ez témája miatt természetes is. Végezetül, ahogyan az elején említettem, semmi kedvem P. Z.-vel bíróságra menni. Pedig megtehetném, hogy feljelentsem hitelrontásért. Mert azt még P. Z. sem engedheti meg magának büntetlenül, hogy — többek között —„nemtelenül eltorzított anyagnak” tartsa áz írásomat. Béla Vali * * * Nem szokásunk egyetlen levél alá két megjegyzést fűzni, most mégis megtesszük, mert aligha lehet szó nélkül hagynunk Petróczki Zoltán igazgató úr lapunkat „méltató” sorait. Tisztában vagyunk azzal, hogy mindenkinek joga van egy lapot szeretni vagy nem szeretni. így, keserűen bár, de tudomásul vesszük, hogy Petróczki Zoltán gyulai állampolgár nem a Békés Megyei Hírlapot választja naponta az újságos pavilonnál, amikor napilapot vásárol. Ezért Petróczki Zoltán, gyulai állampolgárt részünkről szemrehányással illetni megengedhetetlen és ízléstelen lenne. Csakhogy Petróczki Zoltán ezúttal iskolaigazgatóként szólalt meg és minősített Mégpedig annak az iskolának igazgatójaként, amelynek beiskolázási felhívásait és közleményeit — induló, egyházi iskoláról lévén szó — mindig térítés nélkül és készséggel tettük közzé. Ezért meglepő hát az igazgató úr sommás kijelentése a lapról, amelyet elolvasni nem szokása. Olcsó poén lenne most kijelenteni : az igazgató úr szíveskedjen a közleményeit és felhívásait azokhoz a lapokhoz vinni, amelyeket elolvasni szokása. Ehelyett levele egyik mondatára hivatkozunk: mi békességet szeretnénk—még önnel is! Szerkesztőség
