Békés Megyei Hírlap, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-02 / 126. szám
MEGYEIKÖRKÉP 1993. június 2., s/crda Orosházi cserkészek Elsőként az V. Számú Általános Iskolában, majd a kettes számúban alakítottak cserkészcsapatot. Az előbbiben — a szülői munkaközösséggel egyeztetve és általuk támogatva — még márciusban meghirdették az alapítást, április 2-án már megtartották első jelentkező összejövetelüket. Jelenleg 40 tagja van a csapatnak. A „kettesben” szintén szerveztek cserkészcsapatot, ahová eddig 30 diák jelentkezett, de szorgalmazzák az egyházi tagozatos első osztályok körében is a csatlakozást. A város önkormányzatának képviselőtestülete mindkét csapat részére 200 ezer forintos támogatást biztosított. Gitárosvizsga koncerttel A 60-as, 70-es évek legendás szeghalmi zenekarának, a Meteornak volt a gitárosa Kincses István, aki most új kezdeményezéssel lépett elő. Létrehozta a Meteor-stúdiót, ahol gitározni és dobolni tanulnak az érdeklődők. Ez a kis „könnyűzenei műhely” tart szombaton este bemutatkozó koncertet az ifjúsági házban, ahol népszerű, ismert dallamok csendülnek majd fel. A szervezők remélik, hogy ezt a koncertet még több is követheti majd, talán támogatókat is találnak ehhez a szép kezdeményezéshez. A japán diákok nem puskáznak Japánban fontosabb a korrepetálás, mint a tanítás; bukás nincs; az érettségiig a mi három tucatnyi betűnkkel szemben 1800 írásjelet kell ismernie egy középiskolásnak, ennyi azonban az újságolvasáshoz kevés; a tanév áprilisban kezdődik. Ilyen és ehhez hasonló érdekességek hangzottak el a japán oktatásról a Békéscsabán nem régen megrendezett japán napok egyik előadásán, amelyet Székács Anna, a Külkereskedelmi Főiskola tanára tartott. O maga Japánban volt kisdiák, s a főiskolán a japán nyelv tanára. A távoli ország oktatásügyét az előadó nem minősítette, a hallgatóságra bízta, hogy hazánk iskolapolitikájával szemben ki mit lát belőle előnyösnek vagy hátrányosnak. A japán gyerekek ugyanúgy hatévesen ülnek be az iskolapadba, mint a magyarok, csak nem szeptemberben, hanem áprilisban. A tanév következő év márciusáig tart, s augusztusban és decemberben van két-két hét szünet. A régi tanévet az újtól egy hónap választja el, de nem nevezhető olyan értelemben szünetnek, mint nálunk a nyári szünet, mert a gyerekek erre az időszakra is kapnak feladatot. Például lepkét kell gyűjteni megadott szempontok alapján. A japán diákokat minden reggel az igazgató várja az iskola kapujában, s mindenkit név szerint köszönt. Mielőtt a tanulók bemennének az osztálytermekbe, összegyűlnek az udvaron, s az igazgató néhány percben elmondja, hogy annak a napnak mi lesz a kiemelt feladata. Egy kis közös torna után kezdődik a tanítás, amely a hatosztályos elemi iskola első négy osztályában játékos módszerekkel folyik. A negyedik osztály befejezése után az igazi oktatás nem Amíg a felnőttek a japán oktatásról hallgattak előadást, addig a gyerekek a japán csúcstechnika termékeivel ismerkedtek FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET a tanítási órákon történik, hanem az intézményesen folyó korrepetálón délután. Délelőtt az általános ismereteket tanulják meg a gyerekek, de ott különösebb értékelés nincs, megbukni sem lehet. Nem az eredményeket nézik, hanem azt, hogy ki milyen kreatív, milyen a viszonya a társaihoz, hogyan teljesíti a vállalásait. A gyerek fejlődését nem eredményeiben, hanem önmagában a személyiségben figyelik. Az eredményekért a délutáni korrepetáló iskolában folyik a harc, s ezért ennek van nagyobb súlya. Itt rögzítik a délelőtt hallott ismereteket, majd megtanulják a tesztek gyors kitöltésének a technikáját. A felvételiken mindig az lesz eredményes, aki gyorsan és pontosan adja vissza a tudását. A puskázásnak tehát nincs értelme, minden a tesztlapok kitöltésének gyorsaságán múlik. A hatosztályos elemi iskola elvégzése után felvételizni kell a tanulóknak a háromosztályos alsó közpiskolába, onnan az ugyancsak háromosztályos felső középiskolába, majd a négyéves időtartamú egyetemi oktatásra. Egy gyerek jövője attól függően alakul, hogy milyen színvonalú alsó középiskolába sikerül bejutnia. Ha bekerül az egyetemre, akkor már nincs szükség további feszített versenyre, mert a végzés után a vállalatok nem a jelentkező tudására kíváncsiak, hanem arra, hogy milyen egészséges, és megfelelő-e a koncentráló képességeA japán nyelvben nagyon sok az azonos hangzású szó, ezért nem tudnak áttérni a latin betűs írásra, s a szótagok pontos jelüléséhez három fajta írásmódot használnak. A bonyolult szótagrögzítés következtében egy átlag japánnak 1800 írásjelet kell ismernie, az újságírást már csak kétezer jellel tudják megoldani, s egy tudományos munka szakszerű leírásához ötezer jelre van szükség. Ennyit persze nem lehet megjegyezni, ezért a japán szakkönyvek használói külön betűszótárt tartanak kéznél az olvasáshoz. Az összetett japán írásjegyek megtanulásához .kitartó, precíz munkára van szükség, s ez kihat a japán ember személyiségének alakulására is. így a pontosság, fegyelmezettség náluk nemcsak a kevesek erénye, hanem általános tulajdonság. Székács Anna elmondta, hogy az 1872-ben elrendelt tankötelezettség óta 1945-ben hajtottak végre reformot a japán oktatásban. Egyre inkább érzik egy új rendszer kidolgozásának a szükségességét, de félnek a már működőt megbontani. Gondjaik tehát azonosak a mi oktatásügyünk vezetőiével: kellene egy jó iskolarendszer, de senki sem tudja, hogyan lehetne megvalósítani. Lenthár Márta • • Öregdiákok különös zarándokúba Piros pünkösd napján háromnegyed tízkor egyedül álldogálok a békéscsabai Rudolf Reálgimnázium előtt. Öregdiákokra várok, akik emlékezni jönnek. Mit nem írok? Hogy Rudolf? Régen volt név! Most (még) Rózsa Ferenc Gimnázium. Tíz órakor már hárman vagyunk. Az elegáns, fiatalos Molnár Lajos és felesége. Faggatom, ne múljék hiába az idő... Úgy emlékezik az elmúlt fél évszázadra, mintha tegnap járták volna végig búcsúzóul az öreg gimnázium osztályait, énekelve a bús-szomorú dalt: ballag már a véndiák... Pedig azóta viharos gyorsasággal 53 tavasz szállt el a fejük felett... — Olyan tanári útravalót kaptunk — hallom Reviczky Ádámtól, aki csatlakozik hozzánk —, amit egyikünk sem felejtett el. Úgy szoktam erről beszélni, mint az egyház és a társadalmi tolerancia példájáról. Csák Pista bácsi mondataira tisztán emlékszem: „Nagyon nehéz idők jönnek fiúk! Úgy szeressék egymást továbbra is, mint eddig...” Egymás után érkeznek a vén diákok, közöttük Povázsay Géza. a szervező. Ó szintén letagadhatna éveiből vagy tizenötöt. Pedig ezek a „fiúk” de nagyon rossz korban születtek... —Ritka osztálytalálkozó az, amelyet nem kerek évfordulóra hívnak össze... —fordulok Povázsay Gézához. — Kevés időnk van ahhoz, hogy ötévenként találkozzunk. 1990-ben, az 50 éves összejövetelen abban állapodtunk meg, hogy lerövidítjük három évre... — Hány meghívót küldött el? — Tizenkilencen élünk még az osztályból. Nem csak azokat hívtuk meg, akikkel érettségiztünk, hanem azokat is, akikkel együtt kezdtünk, s akik a IV. gimnázium után máshol folytatták a tanulmányaikat. — Van-e Önök között híres ember? — Remek osztály volt a miénk. Cs. Pataj Mihály festőművész nevét valószínű Ön is ismeri. Herzog Ervin Amerikában Erik Roman néven történész. Egyed Miklós Izraelben egyetemi tanár. Reviczky Adám évekig Habsburg Ottó személyi titkára volt. Most adták ki New Yorkban a könyvét. Lőcsei (Lemer) Pali aranytollas újságíró... Csak emlegetni kellett, megérkezik Lőcsei Pál is. Vele folytatjuk a beszélgetést. — Az is rendhagyó ezen a találkozón, hogy kétnaposra tervezték... — Szombaton zarándok- útón voltunk, melynek első állomása Csák István sírja a Vasúti temetőben. Eric Roman, a Connecticut-i Állami Egyetem történész tanára emlékezett reá: „Egyenesen angliai tanulmányútjáról érkezett gimnáziumunkba, hogy a világbirodalom nyelvének megtanításával együtt — az öltözködéstől ahumorig—az angol életformát és mentalitást is megismertesse velünk.” A következő stációnk a II. világháború áldozatainak emlékműve volt. A szörnyű éveket Medovarszki András barátunk idézte: „Bennünket csaknem az iskolapadból vittek katonának, munkaszolgálatra vagy lágerekbe. Heten estek el katonaként a frontokon, öten lettek a zsidóüldözés áldozatává. Emlékezzünk főhajtással valamennyiükre.” Innen az utunk a Széchenyi ligeti zsidótemetőhöz vezetett, ahol Molnár Lajos, az ismert úszóedző beszélt: „Soha sem engedtünk a felekezeti, nemzetiségi megkülönböztetés kísértésének, ezért tudunk ma is emelt fővel egymás szemébe nézni, ezért tudhattuk barátságunkat több mint fél századon át gondozni.” Az utolsó állomás a Berényi úti temető két 56-os mártírjának. Mány Erzsébetnek és Farkas Mihálynak a sírja volt. Mindannyiunk szívéből szólt itt Reviczky Ádám: „Felelősséggel tartozunk hazánknak azért, hogy a ti áldozatotok ne bizonyuljon hiábavalónak.” Szomorú és egyben magasztos zarándokutunk nyomait a sírokra helyezett virágcsokrok jelzik. Hát ezért volt szükség a kétnapos találkozóra, hogy a zarándokút végén egymásra is maradjon még időnk— fejezte be a szombati eseménysor történetét Lőcsei Pál kollegám. Béla Vali Csák István tanár úr egyenesen az angliai tanulmányútjáról érkezett közel hatvan esztendővel ezelőtt a gimnáziumba, hogy a világbirodalom nyelvét, az angol életformát és mentalitást megismertesse tanítványaival. A zarándokút az ő sírjánál kezdődött fotó: lehoczky péter Helyzetkép a Sarkadi Cukorgyárból rwyff\ • • 1 • / /ii • Tőkeinjekció nélkül is boldogultak Sajnos, az esőt nem lehet kikapcsolni meg bekapcsolni, így aztán többnyire a sors szeszélye dönti el, hogy mennyi cukorrépa terem a földeken. Ennek a növényfajtának ugyanis egyáltalán nem mindegy, fejlődésének melyik szakaszán kap csapadékot és melyiken nem. Seres István, a Sarkadi Cukorgyár Rt. vezér- igazgatója szerint az időjárási viszonyok az idén sem kedveztek a cukorrépának. Legalábbis eddig! A július kecsegtethet még egy kis reménnyel, de az már most is bizonyos, hogy túl bő termésre nem számíthat a cukorgyár. Rizikós a kistermelőknek kiadott kölcsön répamag is, hiszen nem minden föld alkalmas répavetésre, és ha valahol gyengén vagy egyáltalán nem kel ki a mag, annak a vásárlók isszák meg a levét, hiszen így nem olcsóbb, hanem drágább lesz a cukor. Köztudott, hogy a legtöbb cukorgyár, így a sarkadi is, tavaly ősszel az esős időjárás miatt nem tudta betakarítani a kint lévő összes répát. Azon a testületi ülésen, amelyiken Seres István tájékoztatta a sarkadi képviselőket a cukorgyár jelenlegi helyzetéről, néhányan megkérdezték, nem lenne-e szerencsésebb, ha az idén még az esetleges esőzések előtt takarítanák be az összes répát, így nem kellene „búcsút venni” a sárban ragadt példányoktól. A vezérigazgató erre azt válaszolta, hogy a tárolás során a cukorrépa nagyon sokat veszít a cukortartalmából, és ahhoz nem kíván asszisztálni, hogy 6000 vagon répából csupán 700 vagon cukrot tudjanak előállítani, mint ahogyan erre évekkel ezelőtt volt már egyszer példa. Mint köztudott, a sarkadi cukorgyárat (eddig!) nem vásárolták meg külföldi tőkések. Seres István elmondta, hogy bár nagyon elkelne egy kis tőkeinjekció a gyár életében, de azért személy szerint nem bánja, hogy így alakult a sarkadi gyár helyzete, hiszen azok a cukorgyárak sem állnak sokkal jobban, amelyeket kivásároltak a külföldiek. Mint mondta, az utóbbi két évtizedben mindig volt forráshiánya a gyárnak. A kérdés minden évben csak az volt, hogy ez kezelhető-e avagy sem. És bár sohasem fordult elő, hogy a felvett hiteleket ne tudták volna időre rendezni, de a forráshiányt mégsem sikerült mindeddig csökkenteni. Ezért is kivételes most a jelen esztendő, amikor végre ez a csoda is bekövetkezett, vagyis a forráshiány megfordult! Persze a le- nullázásról még nincs szó, ahhoz azért „be kellene esni a kapun egy pénzes embernek is”. Tőkeemelésről sem álmodozhatnak egyelőre, hiszen ki is venne plusz részvényeket ezekben az ínséges időkben!? Talán 3-5 év múlva már a répatermelőknek is több pénzük lesz ilyesmire — fejezte be a gondolatot a vezérigazgató. Az idén szerencsésen alakultak a hitelkérdések is — tudhattuk meg ezután. Pillanatnyilag a korábbi hét helyett most csak három bankkal állnak kapcsolatban, közöttük van olyan is, amelyik a tavalyi 30-40 százalékos hitelkamat helyett csupán 18 százalékos kamatot kér tőlünk. E pozitívumok mellett persze akadt egy-két fájó kérdés is. Ilyen például az, hogy a gyár 400 dolgozónál többet nem tud eltartani, még a gyárhoz kapcsolódó egységekkel együtt sem! A 269 milliós bérkeret továbbfeszítése ugyanis jelentősen megnövelné a forráshiányt. Szerencsére a 900 embert foglalkoztató gyárból csupán 25 dolgozónak kellett felmondással távoznia az utóbbi három év alatt, a többiek kedvezményes nyugdíjjal, vagy önkéntes munkahelyváltoztatás miatt hagyták el a cukorgyárat. Egy másik fájó pont a művelődési és sportlétesítmények finanszírozásáról való lemondás volt. Mint Seres István elmondta, a művelődési házat bérbe adták, a sportegyesület eltartásáról pedig végleg lemondtak. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy nem szponzorálják őket továbbra is, csupán ezután kevesebb összeget tudnak erre az ügyre szánni. M. M. Bő termésre idén sem számíthatunk FOTÓ'.FAZEKAS FERENC
