Békés Megyei Hírlap, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13-15 / 61. szám
1993. március 13-15., szombat-hétfő MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Piacon Leányportré nultató, páratlan, egyébként már az ötvenediket is rég meghaladó tárlatsorozatukat, s akkor nyilván megszakad annak a szintén országosan egyedülálló gyűjteménynek a gyarapodása is, amely az akció során képződött), szóval azért kalauzoltak, vittek, vonzottak előre s hátra az időben ezek a fekete-fehér kamaraművek, mert leszámítva néhány jellegtelenebb vázlatot, keresetlen őszinteségük egyszerűen megállító erejű. Alig találkozunk manapság ekkora csenddel, ami Szalay rajzaiból körülölel, s a szinte tapintható csendben úgy moccan egy-egy mozdulat, kifejezés, érzelem, álom, mint ama csodálatos éjjel, amikor „bársony nesz inog, s a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok” József Attilának. A Mosonmagyaróvárról Hódmezővásárhelyre telepedett Szalay Ferenccel kapcsolatban egyébként nemcsak azért idéztem Leonardo példáját, mert a békéscsabai vendégművész is elsősorban festő (Pór Bertalan és Szőnyi István tanítványa volt), s falképfestői tevékenysége is jelentős; ilyen értelemben rengeteg kortárs művész hozható összefüggésbe az első reneszánsz ember pályaképével. Mindenekelőtt (sőt, kizárólag) a rajzolás funkciója rokonítható: az, hogy rajzaiban Szalay sem önmagáról vall, mint a festészetben, hanem figyelmét teljes egészében leköti az ezerszer és milliószor látott jelenségben váratlanul felvillanó állandó, örök, egyetemes megragadása. A gordonkázó lányban a test vonalából megszólaló mélyzengés, a hegedülő fiúban a húrként feszülő fegyelem, egy hárászkendős asz- szonyarcban a tanyasi kemencék soha ki nem hűlő szeretete, s az egymásra borult pihenő alakok súlyából áradó „sárillat”, földimádat. Szalay a rajzok technikáját, felületszövését, a szálkás vagy árnyaló, foltokban ábrázolás módját is aszerint váltogatja, hogy milyen természetű életigazság rezzenetének a rögzítésére vállalkozik: hűvös vagy meleg, keserű vagy édes, ítélő vagy együttérző, drámai vagy groteszk, természeti vagy lélektani témára hangolja a látvány. Ezt hívták régen művészi alázatnak. Lassanként különleges bátorság kell ahhoz, hogy így szólalj meg a kiállítóteremben. Na és persze — tudás... Banner Zoltán Pihenők REPRODUKCIÓ: FAZEKAS FERENC Szorító Halkan, határozottan, hivatással Leonardo da Vinci 4000 rajzban hagyta ránk legszemélyesebb tapasztalatait a reneszánszban újból felfedezett világról. Rajzaira nem az a jellemző, hogy festményeinek a vázlatai, bár ilyenek is vannak közöttük. Inkább írásaihoz állnak közel — szabatosságukkal és a rátalálás intellektuális örömében. (O rajzolta le először például az embriót az anyaméhben.) A műkereskedelmi szempontok egyre zsarnokibb uralomra jutásának napjaiban mind gyakrabban látom és hallom a legyintést és a lekicsinylés hangját, amivel egy-egy szép rajzot, metszetet vagy akárcsak „papír-műfajú” színes lapot (vízfestményt, pasz- tellt) fogad, illetve elutasít a becsüs: nem lehet ezt kérem értékesíteni, nem időtálló, nem kell a gyűjtőnek! Sajnos van némi igaza, s a jelenség ahhoz hasonló, ami a zenei életben történik: a zenekari hangversenyre mindig korábban, s több jegyet tudnak eladni, mint egy szonátaestre vagy akár egy vonósnégyes műsorára. A kibernetika és az automatizálás százada (s még mi mindené!) szükségszerűen hozza magával a lelki szegényedés rémét. De nem szabad elfogadnunk, befogadnunk vagy megijedni tőle. Hiszen elvileg magával hozza a szellemi-lel- ki-művelődési tevékenységre fordítható idő végtelen meg- hosszabbulását is. Ezt a lehetőséget kellene intézményesítenie a társadalomnak, ha nem akarunk felőrlődni a civilizációs rongyrázás mögött zajló emberség-ve sztésben. Azért gondoltam ezeket Szalay Ferenc tus-grafit és szénrajzaiban gyönyörködve a megyei könyvtár egyik utolsót?) kiállításán (költségvetési fedezet híján ugyanis egyelőre ritkítani, majd megszüntetni kényszerülnek a kortárs magyar grafikát évek óta felvoFérfiportré Bánk ezermesterkedik és Domingót hallgat Simándy József 76 éves Budapest teljes panorámája föltárul a Márton-hegy tetején, ahol minden idők legjobb Bánk bánja, Simándy József lakik. A csöngetésre hatalmas komondor jelenik meg a kertkapunál. Bendegúz — Judit asszony csitító szavára — beenged ugyan, de szorosan a nyomomban van, míg föl nem nyílik a ház ajtaja. Szó sincs protokolláris fogadtatásról, a szép zengésű hang tréfás sza- bódással üdvözöl. —Nem vagyok már énekes, 76 éves koromban mit akartok tőlem?! Inkább megmutatom, miket csinálok mostanában... Nézd, szekrényt építek. Látod, hogyan munkáltam meg a fát? Sima, mint a selyem. Ide kerülnek a polcok, ez itt a hátlap. Megmutatom, hol lesz a helye. Fenn az emeleten van az én külön kis rezidenciám. A szoba melletti gardróbot én csináltam, meg a fürdőszobát is... Leülni, beszélgetni csak az ezermester büszkeségeinek megtekintése után lehet. Felidézem, hogy pár hete a Kongresszusi Központból sugárzott tv-közvetítésben Anyegin Lenszkij-áriáját Simándy József énekelte. Hangja ugyanúgy szárnyalt, mint régen... — Oóh, azt vagy fél éve vették föl. Akkor bizony nagyon komolyan készültem rá. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyöngébb színvonalon produkáljak, mint amit megszoktak tőlem. Vagy jót vagy semmit! Hirtelen belevág: Hazám, hazám, te mindenem... Teljes hangerővel, fényesen, tisztán zeng tenorja, de a zenei mondat végén abbamarad az ária. — Hála Istennek, nem pa- naszkodhatom, valami még maradt a hangomból. De ugyan mit akarjak még — közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez? Amit kellett, azt már letettem az asztalra. Már nem éneklek. Befejeztem. Előkerülnek a hosszú, csodálatos pálya emlékei, a barátoktól, tisztelőktől kapott emléktárgyak. S a falakon ott vannak a szerepképek, köztük is talán a legsikeresebb: Szegvári Károly olajportréja Si- mándy-Bánkról. — Már nem hiányzik a színpad. Különben is: dolgozom. Bádogos, asztalos, kőműves vagyok egy személyben. És persze sokat olvasok. Most éppen Tolsztojt — egész jó író, nem? Hatalmasat nevet, aztán folytatja: — Zenét aránylag ritkán hallgatok. Domingót — őt nagyon szeretem. Kivált mióta láttam, hogy a mexikói földrengésnél hogyan segített honfitársainak. S mikor Barcelonában az olimpiai himnuszt énekelte! Talán olyan lehetett, mint mikor én a Psalmus Hun- garicust énekelhettem. Még ma is hálát adok a jó Istennek, hogy tehetséggel áldott meg, s ebből valamit meg tudtam mutatni az embereknek... László Zsuzsa „Már nem hiányzik a színpad. Különben is: dolgozom...” Magyar filmsiker Jól fogadta a német és a nemzetközi közönség Maár Gyula „Hoppá” című berlini fesztiválfilmjét. Kétszer is vetítették a Törőcsik Mari és Garas Dezső főszereplésével készült alkotást, amelyet Maár Gyula a bemutató után rendezett sajtóértekezleten lírai groteszknek nevezett, olyannak, amelyben sok az irónia. Maár Gyula filmjét a 43. berlini filmfesztivál vége felé mutatták be. A kincskeresőről 'A címlapon látható Than Mór- akvarell, amely a tápióbicskei csatát ábrázolja, már jelzi, hogy a Kincskereső az 1848—49-es szabadságharc emlékének szenteli márciusi számát. Többek között Kossuth szózata, Gárdonyi Géza A lámpás című regényének részlete, Benedek Elek tanulmánya és mai magyar költők Petőfi alakját idéző versei mutatják be történelmünk legmagasztosabb korszakának sok-sok arcát, lelkesítő és tragikus pillanatait. A Művészetek-Társadalom oldalakat Niedzielsky Katalin szerkeszti.
