Békés Megyei Hírlap, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13-15 / 61. szám
MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM 1993. március 13-15., szombat-hétfő A Gyulai Várszínház születésének legendája Tisztelet a megálmodóknak és az alkotóknak a harmincadik születésnapon Harminc esztendeje született meg a Gyulai Várszínház gondolata. Azóta igen sok publikáció, méltatás, kritika jelent meg működéséről, és mindenhol, szinte egyértelműen lerögzítve, hogy annak kezdeményezője, megalapítója, elindítója Miszlay István, a Békés Megyei Jókai Színház akkori főrendezője volt. Ez található a még szinte forrásmunkának is számító Három szabad évtized Gyulán című monográfiában is. Mára a magyar dráma műhelye lett és a színjátszás történetében meghatározó fejezet FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Maga Miszlay egy 15 évvel ezelőtti nyilatkozatában elmondja, hogy 1961—63 között legalább fél tucat európai várfesztivált látogatott meg, köztük Avignont, Krakkót, Salzburgot, Dubrovnikot, s onnan hozta a gondolatot, hogy a gyulai téglavárban is lehetne ilyen nyári szabadtéri játékokat létesíteni. „1963 őszén nyújtottam át első beadványomat Gyula Város Tanácsának. 1964 tavaszán elkészült a színpad és nézőtér, 1964 júliusában pedig megszólaltak a nyitó előadás fanfárjai” — nyilatkozta a 15. jubileum előtt. Ezzel szemben, aki a megyei levéltárban Gyula város tanácsüléseinek régi jegyzőkönyveit lapozgatja, az 1963. június 21-ei tanácsülés jegyzőkönyvében (tehát majd fél évvel Miszlay beadványa előtt) többek között ezt találhatja: Farkas Sándor... előterjesztette a várszínpad megvalósításának gondolatát, amit a szegedi szabadtéri színpaddal is igazolt. De a tanácsülés levezető elnökének véleménye szerint a vár hasznosításával foglalkozó felsőbb szervek sem támogatják a várszínpad gondolatát, miután a nézőtér befogadó képessége kicsi és a vár „nem kulturális rendezvények céljaira szolgál”. Mi az igazság? Hogyan történhetett meg, hogy egy tanácsülés valamit 1963 júniusában elvetett, s az mégis, alig 1 esztendő múltán, 1964 júniusában már meg is valósult? A történet szinte legendába illő, elmondom. Az 1960-as évek elején pezsgő élet indult meg Gyula város kulturális életében. Lassan befejeződött a romos téglavár állagmegóvása; új helyet kapott a zeneiskola az átépített zsidótemplomban; különböző fesztiválok (országos fúvósfesztivál, középiskolás diákfesztiválok) tették színesebbé ettől az időtől városunk életét. De az örömbe üröm is vegyült, mert ugyanakkor a város kulturális szimbólumát, a népkerti nyári színkört 1963-ban le kellett bontani, így a nyári színjátszó tevékenység lehetősége végleg megszűnt, mert a csigakerti gigantikus méretű szabadtéri színpad ezt nem pótolhatta. 1963 májusának egy szép, napos vasárnap délelőttjén egy fúvósfesztivál programja csalogatta a várhoz az érdeklődőket. A felújított várudvarban már 50—60 érdeklődő lézengett, négy ismerőst találtam közöttük. Enyedi G. Sándor, a gyulai tanács akkori elnöke éppen kezet fogott Szerdahelyi Istvánnal, a múzeum akkor igazgatójával, majd együtt indultak egyre beljebb, szemlélve az építők munkáját. Önkéntelenül belebotlottak Halmágyi Lászlóba, aki a megyei művelődési osztálynak volt valami művelődési felügyelője, mert mindenhol megjelent, ahol a megyében kulturális megmozdulás történt. A lépcsőn lefelé menet szemembe ötlött egy ide-oda imbolygó, meg-megálló, hallgatózó, ősz hajú egyén, aki szinte egy rendező precízsé- gével, biztonságával hallgatózott. Figyelte a nézőtér akusztikáját. Szilágyi Lajos bácsi volt, a Kolozsvári Színház régi mindenese, a gyulai hajdani műkedvelő színjátszás fő-főrendezője, az örökifjú, nagy színházi polihisztor. Én magam, alig pár hónapja megválasztott máriafalvi tanácstag voltam, aki a művelődési bizottságban kaptam beosztást, így nemcsak a kíváncsiság, hanem talán az új feladatból eredő kötelességérzet is vitt a várudvarba. A zenekar éppen Erkel Hunyadi-nyitányát játszotta. S mi a színpadtól a legtávolabbi ponton is olyan csodálatosan tisztán, élesen hallottuk a pianókat és a fortékat, mintha az opera páholyában lettünk volna. — Figyelitek a tökéletes akusztikát? — kérdezte Lajos bácsi. — Jobb, mint a kőszínházban! Ilyet csak az én régi, kolozsvári színházamban hallottam! Jó urak (mert az elvtárs szót életében talán egyszer sem ejtette ki!), jó urak! Nézzétek, megtaláltuk a lebontott nyári színkör utódját! Folytathatjuk Gyulán a nyári színjátszást! És nézzétek, milyen módéit színházat lehetne itt csinálni, ezek között a történelmi falak között, ahol minden egyes téglának van valami mondandója. Micsoda drámákat lehetne itt játszani! Mégpedig a legmodernebbül, mert egyszerre 3-4 helyen is mehetne a történés: a színpadon, az intermezzók a különböző szintű termekben, fenn a toronyban, a mellvédeken, a kápolnában, a lovagteremben... S a néző itt ülne az események központjában és maga körül szinte sztereóban élvezhetné mind a magyar, mind a világirodalom remekeit! A csodálatos, szép drámákat! Urak! Képzeljétek el például a Bánk bánt, mondjuk Bessenyei Ferivel és Bihari Jóskával! S a színpadon felsír Tiborc Még fel sem ocsúdtunk ámulatunkból, kezeink tapsra csattantak, de máris jött az újabb ámulat: Bánk szerepe — Lajos bácsi előadásában. E dörgő hangőkat már sokan hallották, hiszen közben a zenészek is befejezték munkájukat. Pillanat alatt tapsolt az egész nézőtér. Akik ezt hallottuk, akkor még nem tudtuk, hogy egy nagy jövőjű várszínház első előadójának tapsolhattunk, igaz szívünkből... — No, látjátok, jó urak, csak ennyi az egész. Még egy kis pénz kell hozzá és sínen van Gyula színjátszása — fejezte be Lajos bácsi. — Bárcsak ez ilyen egyszerű volna és csak mirajtunk függene — vette át a szót Szerdahelyi múzeumigazgató. — A pénzt talán még könnyebb lenne megszerezni, mint a szükséges engedélyeket. Én már hosszú hónapok óta taposom a megyei műemlékvédelem sarkát, hogy e csodálatos létesítményt adják át a kultúrának. Legyen itt a múzeum, legyenek időszakos tárlatok, kiállítások, hangversenyek, szóval kultúra. De mereven mindent visszautasítanak, ők valami régi funkciót akarnak a váraknak visszaadni. Inkább el tudják képzelni turistaszállásnak, a konyhákat éttermeknek, ivóknak. Szerintük a vár nem kultúrcélú létesítmény! (Mert a kultúra nem hoz semmi hasznot, hanem csak visz, ugyanakkor a várnak önellátónak kell lennie, hogy fenntartható legyen.) — A műemlékesek kemény fiúk — szól közbe csendesen a csabai Halmágyi, de úgy tudom, ti, gyulaiak még keményebbek vagytok, ha városotokról van szó. Jól emlékszem, hogy például a megye- székhely ' áthelyezésének ügyét 1945-ben éppen a Gyulai Nemzeti Bizottság vezetője, dr. Blanár László és a gyulai kommunisták tüntetése hiúsította meg. De még 1948- ban is tüntettek a gyulai kommunisták az országos kommunista vezetés megyeszékhelyet áthelyező intézkedése ellen. — De nemcsak tüntetni tudunk városunkért! — veszi át a szót a tanácselnök. — Hanem tenni is! Igaz, a megye- székhelyet elvitték tőlünk, de azóta alkottunk olyan létesítményeket is, amelyek már csak a gyulaiaké, amelyek innen el nem vihetők. Itt van például a várfürdő. — De Erkelhez sem lettetek hűtlenek — mondja ismét Halmágyi Laci. — Méltán büszkélkedhettek a most elkészült zeneiskolátokkal. Ha pedig azzal meg tudtatok birkózni, meg fogtok birkózni egy várszínházzal is; mert ti, gyulaiak ilyen végváriak vagytok, akik ha kell, nem hátráltok vissza a nehézségektől! — Igen, szóltam közbe, mi örököltük elődeinktől a végváriak sorsát, ami többek között azt is jelenti, hogy elsősorban csak magunkra számíthatunk a nehézségek megoldásában. S ez ad is elég érőt nekünk. — És erre az erőre szükségünk is lesz — folytatja a tanácselnök —, mert ha már itt van ez a szép vár, annak végleges funkciót kell adnunk. S az nem kétséges, hogy ezt, itt a várfürdő szomszédságában, az egyre növekvő idegenforgalom szívében elsősorban a kultúra, az idegenforgalom céljaira kell felhasználnunk. Az új végvári harcot most ez jelenti számunkra, amellett, hogy korábbi hagyományunkat, a lebontott nyári színkör pótlását is meg kell találnunk. — De a szükség is'sürget bennünket, hiszen a várfürdő az elmúlt évben már több mint 300 ezer látogatót vonzott. Ez pár esztendő múlva elérheti a félmilliót, majd az 1 milliót is! — szóltam én közbe. — Ennyi látogatónak, akikből igen sok a több napra, hétre itt tartózkodó vidéki, külföldi, már valami kultúrprogramot is kell adni, mégpedig igen magas szinten! Tehát ezért is kell a várszínpad! — No, Sándor, ha te ezt ilyen jól látod, akkor a te feladatod lesz, hogy a júniusi tanácsülésen, ahol neked kell beszámolnod a művelődési bizottság munkájáról, a várszínpad megvalósításának ügyét előterjeszd a tanácsülésnek. A levezető elnök én leszek — mondotta a tanácselnök —, gondoskodni fogok az elfogadtatásáról. S akkor a további kérdés, a pénz és a szervezés már az én feladatom. lesz. Reméljük, sikerülni is fog. Eddig a legenda Mert én az 1963. június 21-ei tanácsülésen valóban előterjesztettem a várszínpad megvalósítását. De akkor — sajnos — közbeszólt a véletlen. Az történt ugyanis, hogy a tanácsülés kijelölt elnökét, Enyedi G. Sándor tanácselnököt, a tanácsülés megkezdése előtt 2 órával azonnal átkérték a megyei tanácshoz, igen fontos ügyben. így a tanácsülést az akkori tanácstitkár vezette le, aki előtte nem volt tájékoztatva semmiről. A várszínpad ügyéről sem, legfeljebb annyit hallott róla, hogy a műemlékvédelem hallani sem akar a gyulai vár kultúrintézménnyé tételéről. így hát előterjesztésemre elmondotta elutasító meglátását, s az ügy lekerült a napirendről — akkor. Utána a tanács elnökével sokat konzultáltunk, hogyan tudnánk — szabálytalanság elkövetése nélkül — mégis megoldani a kérdést. És akkor jött Miszlay István, a Jókai Színház főrendezője javaslatával, amely szorosan egybeesett a mi elgondolásunkkal, így a tanácselnöknek már könnyebb dolga volt az ügyet a megyénél is elintézni. (Már csak azért is, mert így a kezdeményezés nem Gyuláról, hanem Csabáról indult ki!) S egy esztendő múlva már működött a Gyulai Várszínház! S amikor már minden sínen volt, egy alkalommal mégis azt találtam mondani a tanácselnöknek, hogy csak szebb lett volna, ha a közönség úgy tudná, hogy a Gyulai Várszínház gondolata a gyulaiaktól indult el. — Sanyikám, fogadjuk meg, hogy ezzel mindenki előtt hallgatunk, fő, hogy meglett, amit megálmodtunk! De ha a hiúságodat az sérti, hogy nem gyulai volt az előterjesztő, azon tudunk segíteni. Ha Miszlay Pista jól végzi feladatát, pár év múlva „gyu- laiasítjuk”. Jó munkájáért adunk neki egy díszpolgári elismerést, s akkor már ő is gyulai lesz! (Meg is kapta pár év múlva Miszlay István jó munkájáért és maradandó érdemeiért a Gyula Városáért kitüntetést, ami a díszpolgársággal egyenlő.) Amikor az egész dolgot elmondottam Szilágyi Lajos bácsinak is, pár napra rá, ő megállt egy pillanatra, majd kezét vállamra téve mondta: — Semmi baj, Sanyikám! Hát Miszlay Pista is a mi emberünk, hát ő Thália felkent papja! És ha a színészek veszik kezükbe a mi ügyünket, akkor abból biztos lesz valami! És úgy is lett! Egyik évadot követte a jobbnál jobb másik évad. S a Gyulai Várszínház betöltötte feladatát, úgy, ahogyan azt annak idején megálmodtuk! Sőt! Pár esztendő múlva már a magyar dráma műhelyévé lett és egyre rangosabb előadásokkal, régi és új drámákkal örvendeztette meg közönségét. Miért csak most, egy emberöltő távlatából mondottam el ezt a legendát? Több oka van. Egyrészt, mert nem akartam hűtlen lenni jó barátomnak tett ígéretemhez. De ennél talán jobban motivált az, hogy úgy éreztem, nem szabad Miszlay Pista nagy ambícióját, remek munkáját egy esetleges hiúsági sérelemmel lefékezni. így volt ez jól! És hogy most mégis megszólaltam? A Magyar Televízió késztetett rá, amikor a Himnusz születésének évfordulóján az öreg Kovács Józsi bácsi, aki oly ízes magyarsággal és igaz szívével énekelte el a Himnuszt, egyben elmondotta Kölcsey halálának legendáját is, ami éppen ellenkezője annak, amit eddig arról tudtunk. S úgy gondoltam, talán én sem vétek vele senkinek, ha a valóságot próbálom elmondani egy régi-régi történetről. De talán a legfőbb indítékom az lett, amikor megtudtam, hogy Miszlay utódja, Thália felkent főpapja, Sík Feri, a Nemzeti Színház és a várszínház főrendezője a 30. évadot a Bánk bánnal kezdi és azt a kolozsváriak fogják játszani. S ő talán túl is lépte Szilágyi Lajos bácsi álmait, amikor nemcsak a prózát, de az operát is megszólaltatja a várszínpadon... Feri nem tudta, de igaz magyar szívében ráérzett arra, hogy a várszínház megálmodójának, első szereplőjének, a nagy színész-polihisztor Szilágyi Lajos emlékének úgy tiszteleg igazán, ha a várszínházát, Kolozsvárt és a Bánk bánt — ha csak pár napra is, de — egybeötvözi a 30. évfordulón. Farkas Sándor
