Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23-24 / 19. szám
1993. január 23-24., szombat-vasárnap A O bérés megyei hírlap hétvégi magazinja Békéscsaba, Kinizsi utca 20. Jelinek Lajos tusrajza Halló! Beszélgessünk! Mondták... Én nem tudnék szerelem nélkül élni. Mondhatom, hogy olyan boldog ember vagyok, aki az érzelmeit nyíltan élheti. Anélkül nem is lehetne léteznem. A házasságunk tízéves. És még mindig szerelem, ha nem is olyan lobogó, mint az első években, de szerelem, szerelem. Még mindig van a héten egy-két olyan nap, amikor újra és újra egymásra találunk, olyan gondolatokat, érzéseket fedezünk fel a másikban, amit addig csak sejtettünk, és azt hiszem, ez életünk végéig kitart. (Kútvölgyi Erzsébet színművész- nő) Az utcán járva senkiről sem látszik, hogy bunkó emdé- efes-e avagy szemét liberális, lehet ez is, az is, a foglalkozása, társadalmi helyzete sem mond semmit, meglehetősen véletlenül lett valaki ez vagy az, ki szólt először, ki, kit ismert. (Esterházy Péter, író) Nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy a nyolcvanas évek közepén megjósoljuk: ennek a rendszernek vége lesz. Mások voltak az elnyomás eszközei is; elcsattant néhány pofon, elvitték a könyveimet, állandó zaklatásnak voltunk kitéve, de félelmet vagy szorongást — amit azért jó néhány ember átélt a kemény diktatúra idején, a börtönben ülve vagy a siralomházban várva a halálos ítéletre — bevallom, sohasem éreztem. A késői kádárizmus már másfajta világ volt. (Demszky Gábor Budapest főpolgármestere) Békési tallózó Tudtam, hogy nehéz, szoros meccs lesz, számítottam arra, az a csapat fog nyerni, amelyik jobban tud alkalmazkodni az utolsó percek feszültségeihez. A Csaba lelkes, jó együttes, megérdemelten nyert egy góllal. Arról viszont nem tehetünk, hogy a játékvezetők állandóan elnézték a hazaiak belemenéseit. Ilyen felfogással nem tudok mit kezdeni. (Kővári Árpád, Reggeli Délvilág) Fürkésző' Szőkébb hazánk- történelmének egyik legvitatottabb alakja Maróthy János. Múlt századi történészek, de maga Bonfí- ni, Mátyás király krónikása is lesújtó véleménnyel voltak róla, kegyetlen nagyúmak állították be az utókor előtt. Akármilyen is volt, mi, itt élők sokat köszönhetünk neki. O építtette a gyulai várat. De nem csak felépíttette a megye sorsát három évszázadon át meghatározó erődítményt, hanem megszervezte a gyulai uradalmat, amelyhez számos település tartozott. Gyula neki köszönhette városi rangját, vásártartási jogát és polgárosodását. Ezért a gyulaiak hálából — akárki is volt a város földes- ura — olyan pecsétet használtak, amelynek közepén Maróthy János címere, köriratán pedig a bán neve volt látható. — Halló Varga Éva! B. Sajti Emese vagyok a megyei hírlaptól. Ismeri sorozatunkat, a Halló'.-t? —Olvasom, mert szórakoztató, könnyed témákkal foglalkozik. —Nem szeret politizálni? — Nem, mert nem győzöm követni az eseményeket. — Ha az ufókról vagy a földönkívüliek jelenlétéről kérdezem, abban nincs politika. Hisz Ön a: ufókban ? — Amíg a saját szememmel nem látok belőlük legalább egyet, addig nem hiszek benne. De sok ismerősöm hisz bennük. —Miért, ők láttak már? — Dehogy, de hiszékenyebbek. Nekem viszont tapasztalnom is kell azt, amiben hinni akarok. Racionalista vagyok. Pont ezért nem hiszek a természetgyógyászatban, a horoszkópok jövendöléseiben. —Vallásos? — Nem. Bár most divatosabb lenne igennel felelni. Éppen ezért csak magamra, a magam erejére támaszkodhatok. Ha valamit rosszul csinálok, azt magamnak „köszönhetem”, ha sikereim vannak, azt is. Emellett alapvetően optimista vagyok. — Nagyon határozottak a válaszai. Elárulná a korát ? — Huszonhét éves vállalkozó vagyok. — Ha van gyereke, milyen elvek szerint neveli? — Van egy két és fél éves kislányom, s az ismerősök és a szüleim szerint is kicsit „lazán” nevelem. Mert nem úgy viselkedek vele, mint egy hagyományos anya, nem tekintélytiszteleten alapuló kapcsolat van közöttünk, inkább a pajtása vagyok. Ha megkér, hajlandó vagyok teljes díszben a csabai szökőkút körül rohan- gászni vele. — Boldog embernek tartja magát? — Igen, pedig nekem is vannak súlyos problémáim. Egyszerűen szeretem az életet. „Üdvözletemet küldöm!! a másik Gálffi László 1993. I. 14.” E sorok írója: Gálfli László színművész, a Vígszínház tagja Százhetven éve született Kölcsey Ferenc: Himnusz Kölcsey Ferenc 170 éve, 1823. január 22-én írta meg Hymnus című költeményét, amely az 1829. évi Aurorában jelent meg először nyomtatásban. A hazafias költészet remekét Erkel Ferenc megzenésítésében 1844. július 2- án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban. A Himnuszt elemző, méltató alábbi sorokat Makay Gusztáv „Édes hazám, fogadj szívedbe...” című kötetéből idézzük: „...Ha a költő nem reális társadalmi erőtől várja a népe sorsának megoldását, hanem természetfölötti erőtől: természetszerűen a vallásos ének, a himnusz műfajában szól hozzá. A cím alá ezt írta: »A magyar nép zivaratos századaiból«. Ez elsősorban a cenzúrának szólt... Ez a múltbahelyezkedés általában kedvelt művészi megoldása volt Kölcseynek, s itt különösen stílszerű hatásos: a Himnuszban valóban a XVI—XVII. század, Balassi és Zrínyi, a reformáció és az ellenreformáció vallásos gyökerű nemzeti bűntudata szólal meg, és így az Istenhez-fordulás is természetes benne. A törökvilág protestáns és katolikus hitvitázói egymást okolták a mohácsi katasztrófáért és a nyomában járó török uralomért. »A nemzetsors folpanaszolása istennek valami protestáns bibliás zordonsággal ömlik a költő ajakáról« (Szauder József). A megbűnhődésfogalmában is van valami vallásos elem: a nemzet—Kölcsey szerint—megváltotta, kiérdemelte szenvedéseivel a jobb jövőt. Az első versszak Istenhez szóló fohász a sokat szenvedett, balsors üldözte magyar nép jobb jövőjéért... A második-harmadik versszak büszke öntudattal sorakoztatja fel a haza földjének kincseit és a nemzeti múlt nagy sikereit. A vers fordulatát a negyedik versszak elején a Hajh! jelzi. Itt következik a nehéz bűntudat vallomása, a fájdalmas önbírálat. »Bűneink miatt« szálltak a nemzetre a csapások: a mongol (tatár) és a török vész. A költő szavai zordon fenséggel hangzanak, az önkritika is a nemzet nevében szól. A költő nem sorolja fel a bűnöket, csak egyet, de azt nyomatékosan: a belső árulást, az egység hiányát... Hogy a nemzeti szabadságküzdelmeket nem elítélni, hanem éppenséggel felmagasztalni akarja Kölcsey, azt nemcsak más verseiből és egyéb írásaiból tudjuk, hanem a hatodik-hetedik versszak is bizonyítja... Az utolsó versszak—a himnuszoknál gyakori megoldással— megismétlése az első versszak fohászának — de változtatott szöveggel. A költő, aki verse elején áldást kért Istentől népének, a szenvedések, az elbukások, a »tenger kín« után természetszerűen már csak szánalmat esdhet a felsőbb erőtől. A balsorssal sújtott múlt ismételt felidézése után azonban újból felvillantja a jobb jövő, a »víg esztendő« reményét is, hiszen a múlt és a jövendő megbűnhődése hatásos érv a jobb jövő megérdemlése mellett... A Himnusznak nem a terjedelme monumentális, hanem a mondanivalója fenséges, és a benne feltörő érzések mélyek, az egész nemzet szívéből és szívéhez szólnak. Ezért »nagy« vers. Úgy érezzük, hogy amíg magyar ember lesz a földön: ez a költeményünk is halhatatlan.” Cselédnek lenni Levelet kaptam öreg barátomtól a bihari végekről. Vagy másfél évtizede ismerjük egymást, még abból az időből, amikor politikailag különböző nézetűeknek nemigen illett egymással kapcsolatot tartani. Azt hiszem okkal mondhatom, számon tartjuk egymást, jóllehet a sors a távolságok miatt ritkán hoz össze bennünket. Ó is tudja, én is tudom: bármikor, bármilyen igaz ügyben kölcsönösen számíthatunk a másikra. Ilyenformán levél ha érkezik, annak nyomós oka van. Most érkezett. Öreg bihari barátom sorait a kétségbeesett aggódás diktálta: „Nem tudok néma maradni. Néhány ,ember’ nem fér a bőrébe. Se törvény, se Isten! Ok a vádlók az ügyész helyen, ők a bírók a bíróságok helyett. Halálba kergetik — fenyegetik a szövetkezet vezetőségét, ők a falu mindentudói: a direktórium...'” Drámai sorok egy drámai helyzetről. A települést véletlenül közelről ismerem. Egy időben sokat jártam oda, tudom ki kicsoda s azt is, hogy ki kicsoda volt egykoron. Ott senkinek nincs mit a másik szemére vetni. Legfeljebb annyiban, hogy aki hajdanán, szigorúan ügyelve a protokollra rendre a téeszelnök elé állt be az április negyediki koszorúzáson, az most is igazságot akar osztani. Már nem elégszik meg az elsőséggel, az elnököt végképp ki akarja golyózni. Útjában van! Tíz évig nem volt útjában senkinek. Sőt, évtizeddel ezelőtt úgy hívták, jöjjön haza a szövetkezet élére, mentse meg a gazdaságot. Előtte mindenki megbukott, veszteségre veszteséget húzott. Tíz éve — amióta ott van — boldogul a tagság. Szerényen, de megélnek. A sziken ez nagy csoda. Csakhogy a csodára már nincs szükség. Nem a tagság lázad, az maradna, átlátja, nincs miből és mivel gazdálkodni. A „direktórium” lázad. Nekik nem az átalakult téész kell, hanem a föld. Jó sok föld, ahol esetleg az egykor cselédsorban élt bihari nép méltányosságból ismét cseléd lehet. „ Arpasi Zoltán
