Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23-24 / 19. szám
1993. január 23-24., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM Szorító A szobrok nem felelősek! A szobrok arra emlékeztetnek, amivel saját lelkiismeretünk előtt nem tudunk elszámolni... FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Hallom: „népi kezdemény”, tehát aláírásgyűjtés indult az Andrássy úti, pontosabban a hajdani Kulich Gyula téri emlékszobor eltávolítására, s a helyébe a múzeum előtti Munkácsy Mihály-büsztöt kívánják felállítani. Amikor először érkeztem vonattal Békéscsabára, s gyalogosan vágtam neki a főtérre vezető útnak, ez a szobor volt az első élményem, ami megállított. Az alkonyati szürkületben jól kirajzolódtak ágas-bo- gas körvonalai, s az embertörzsű fa vonagló formáiból, élet és halál értelmének feloldhatatlan összefonódottságából, ebből az expresszionista Kiáltásból (lásd Edvard Munch: A sikoly) világosan kiolvastam a szobrász (akkor még nem tudtam: Varga Imre) művészi üzenetét — az áldozathozatal kegyetlen, megtipró méltóságáról. Annyit tudtam, mert előre megtanultam új, választott hazámról, hogy ezeket a tájakat gyakran perzselték fel az agrármozgalmak futótüzei, így hát úgy gondoltam: ezekre utal a mű, s magam is elvégeztem tisztelgésemet a felakasztott, felnyársalt, kerékbe tört, tüzes trónon elégetett pa- raszt(h)ősök emléke előtt. Utazásaim (keleten és nyugaton) valamiféle büszkeséget ültettek el bennem: Magyarország s ezen belül a vidéki városok — a térszobrok hazája. A hír tehát szíven ütött s nyomozni kezdtem. Megtudtam, hogy Varga Imrét (aki egyébként a Vatikán magyar kápolnájának a szobrait készítette) Kulich Gyula emlékszobrának a megtervezésével bízta meg hajdan a városi tanács. Az elkészült műből azonban nem az egyszemélyes, hanem a közösségi példa: általában a már- tíromság eszméje sugárzott. Némi vita után mégiscsak elfogadták, de Kulich Gyulára végül is csak a tér elnevezése utalt, amelynek középpontjában, egy puszta halomra állították Varga Imre alkotását. S ha már éppen nevesíteni kívánná valaki az áldozatot — a halom előtt álló kőkockába Radnóti Miklós sorait vésték: „Oly korban éltem én e földön, / Mikor az ember úgy elalja- sult, / Hogy önként kéjjel ölt...” Nem vagyok Kulich Gyula kortásra, nem ismerem tevékenységét, eszméit, akkor sem voltam itt, amikor emléke megjelöléséről döntöttek, csupán annyit tudok, hogy 1942ben azért végezték ki, mert a háború befejezéséért, a háború ellen „izgatott”. (Hozzá képest a pápa háborús bűnösnek minősíthető, hiszen a minap arra buzdította Európát: lépjen be a balkáni háborúba...) A dolog politikai vonatkozásai a továbbiakban nem is érdekelnek. Engem a kisebbségi sors már gyermekkoromban elszoktatott a politizálástól (merthogy nem volt lehetőségünk politizálni.) Ehelyett egész eddigi életemben a „kul- túrpolitizálásban” éltem ki magam — a szellem, a szép, az igaz érdekében. Ebben a minőségemben állok tehát Varga Imre kitűnő modem szobra előtt, s szégyenkezve társalgók az emberi bátorság bronzba öntött megtestesülésével (mert ugye azért önként meghalni egy még tiszta, le nem járatott eszméért mégiscsak bátorságnak számít, nemde, hölgyeim és uraim, akik ha elvágják az ujjúkat, sziszegnek?...), s közben csak úgy magamtól kérdem, mert mástól nincs kitől: mikor fogjuk végre a szobrokat — csupán szobornak tekinteni? Művészetnek csupán, s nem varázserejű képmásnak, mint annak a kőkorszaki szinten élő afrikai törzsnek a tagjai, akik a minap fenyegetően körülállták a ju- haikat festő angol utazót: „s akkor mi mit fogunk enni?!”, merthogy azt hiszik, akárcsak a 15 ezer évvel ezelőtti barlanglakok, hogy amit lerajzoltak, el is ejtik, meg is szerzi magának az, aki képes „megragad- ni”; Én csak egy egyszerű, védtelen művészet- történész vagyok (ezért sem kérdezett meg senki- sem, hiszen ez nem szakmai, hanem politikai kérdés ugyebár, egy szobor sorsa, s mit szólhat hozzá egy politikai analfabéta?), de annyit még bátorkodom megjegyezni: az a tér (amely most semmilyen névre sem hallgat) Varga Imre égretörő emlékművét egyenesen kiemeli, művészi értékeit fölneveli, merthogy a művész pontosan ide képzelte; a múzeum előtti lombok árnyékában megbúvó Munkácsy-mellszo- bor viszont elválaszthatatlan attól az épülettől és intézménytől, amely nevében s tárgyi gyűjteményének anyagában hordozza (s reméljük, örökké hordozni fogja) a Békéscsabához annyi szállal kapcsolódó festő emlékét, örökségét. Persze lehet, hogy az irigység beszél belőlem. Irigylem azokat, akiknek ebben a szellemileg amúgyis oly esett térségben annyira a helyén van saját lelkűkben, tudatukban napjaink valamennyi dilemmája, hogy már csak odakint, az utcán kívánnak rendet teremteni. Egy dologra azonban esküszöm: a szobrok nem felelősek semmiért. A szobrok csak emlékeztetnek. Eszméltetnek. Mindenkit arra, amivel saját lelkiismerete előtt nem tud elszámolni. Vagy ennyire közeli s vonzó lenne Funar úr iskolája? Banner Zoltán A brémai műkincsek A moszkvai kormány illetékesei megerősítették, hogy Brémából származó értékes kultúr- kincset őriznek Oroszországban. Ezek a második világháború végén hadizsákmányként kerültek a Szovjetunióba. A brémai gyűjtemény létezése mintegy ötven éven át államtitok volt, mégha szakemberek időről időre emlegették is. A műkincseket, amelyeket eddig gyakorlatilag senki sem láthatott, az Ermitázs és más orosz múzeumok raktáraiban tárolják. A brémai Műcsarnok több mint két éve reménykedik már abban, hogy visszakapja a műkincseket. Ismereteik szerint Dürer és Goya festményeiről, Corot, Degas, Delacroix, Van Gogh, Rubens és Rembrandt rajzairól, illetve akvarelljeiről van szó. A művek a brémai Műcsarnok eredetileg mintegy négyezer darabból álló gyűjteményének részét képezik, amelyet 1943-ban a légitámadások elől egy brandenburgi szükségraktárba költöztettek át. A raktárát a szovjet csapatok kifosztották. Viktor Balgyin orosz tiszt bukkant rá mindarra, ami megmaradt, s a legértékesebb alkotások közül 364-et Moszkvába csempészett. Balgyin csak a megváltozott belpolitikai légkörben, 1990- ben mert beszámolni a szovjet televízióban a kincsekről. Kifejezte azt a kívánságát is, hogy a műalkotások kerüljenek vissza Brémába. A katedrális eredeti színei Egy új lézeres eljárás segítségével Franciaország legnagyobb és leggazdagabb gótikus katedrálisa, az amiens-i székesegyház homlokzata és szobrai visszanyerik eredeti színeiket. Az épület restaurálása eloszlatta azt a hiedelmet, hogy a középkori katedrálisok egyszínűek voltak. Az európai gótikus katedrálisok homlokzatai eredetileg festettek, és a homlokzati szobrok gazdagon színezettek voltak. A Művészetek-Társadalom oldalakat Niedzielsky Katalin szerkeszti Illyés Gyula ismét Párizsban Egyetlen estére visszatért ifjúkora színhelyére Illyés Gyula — képben és szóban. A párizsi Magyar Intézetben kiállítás nyílt Molnár Edit fotóművésznek a nagy magyar íróról és költőről, valamint baráti köre tagjairól készített felvételeiből , ezt követően pedig a budapesti Nemzeti Színház együttese adta elő zsúfolt ház előtt, nagy sikerrel Illyés Kegyenc című drámáját. A kiállítás 25 képet mutat be korunk magyar irodalmának, művészetének néhány nagy alakjáról. Középpontjában Illyés Gyula áll, akinek életét számos kép idézi fel. Ott van a képek között Kodály Zoltán, Barcsay Jenő, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Sütő András és több más kiemelkedő magyar író, költő és művész portréja. Szávai János nagykövet, aki az íróval és családjával személyes kapcsolatban állt, felidézte életének néhány színhelyét. A Kegyenc előadásán Kozák András, Peremartoni Krisztina, (Szakácsi Sándor, Sörös Sándor, Moór Marianna, Szirtes Gábor, Rékasi Károly és Tahi József szólaltatta meg az író Szavait. Az előadást Sik Feren« rendezte, a jelmezeket Gombár Judit, a díszletet Kemény Árpád tervezte. A Nemzeti Színház művészei a művet két nappal korábban Stuttgartban adták elő, hétfőn Strasbourgban is fellépnek az ott élő magyarok, a magyar irodalom iránt érdeklődő franciák előtt. Újházy László versei: Kasszandra leveleiből (1992/4) ahogy az élet rövidül, az ősz egyre fájdalmasabb, nem tár ki már a szem tengernyi vásznakat. ahogy az élet rövidül, nem ráznak meg már a képek — hisz nem könyörül az élet rajtunk, kik szegények. pedig annyit tanultunk-tudunk, de hol már az a tűz, az az akarat! erősek csak azért maradunk: rajtunk ne szánakozzanak. ne szánakozzanak, de hagyják meg legalább a harmóniát, ami még bennünk kihajt, mi már nem akarjuk a bajt. Válasz Váradi Zoltán fotóművésznek és akit még illet Mottó: ,,En nem vagyok olyan ember, mint a többi, engem a szokás és erkölcs törvényei nem köteleznek." Bonaparte Napóleon Barátom, az évek repülőgépek, viszik a jót, viszik a szépet — körben Hungária fényei égnek — vitázhatunk miközben körülsziszegnek minket a kígyó ezredévek Mrs. Türner Sarkadon „nyaralt” ,,A méterárubolt kapuja alól egy éjszakás rendőr lépett elő. Látta, hogy Constance eljön otthonról, átmegy a téren, és azt is, hogy leül a feszület alá. Odament hozzá: —Kicsit késő van a sétához, nem, Mrs. Turner?... Csípős a levegő. Az ön helyében visza- bújnék a jó meleg ágyba. Constance ránézett: arca sápadt, elgyötört és csontvázhoz hasonlatos volt a holdfényben. — Honnan tudja, hogy jó meleg ágy vár? A rendőr zavarba jött, köhé- cselt. Nem szólt. Constance hangjának rideg szomorúsága annyira váratlanul érte, hogy azt kívánta, bárcsak ottmaradt volna a kapualjban..." Constance, a szép bolti eladónő és Turner, a kisvárosi polgármester kudarcokkal teli házasságának története a híres angol író, H. E. Bates egyik legérzékibb romantikus regénye, melynek címe az „Álmatlan hold”. Az iménti idézet a regény első magyar fordításából való. A fordítók azok az emberek, akik legtöbbször háttérben maradnak, s az olvasónak talán eszébe sem jut, hogy nekik legalább annyi élményt köszönhet, mint magának az írónak. Ebbe a kevéssé ismert világba kívántunk bepillantani, amikor felkerestük az „Álmatlan hold” című Ba- tes-regény magyar fordítóját, Portörő Editet. A műfordító „civilben” egy magyar kisvárosi középiskola angol tanárnője. — Két éve tanítok a sarkadi Ady Endre Kísérleti Középiskolában — mondta magáról. — Magyar—angol szakos vagyok. Á műfordítás már az egyetem elvégzése óta érdekel. Hogy miért, ne kérdezze! Van valami varázsa annak, ha az ember újraalkot egy történetet. Valahogy más élmény, „Sokszor álmomban ugrott be a megoldás...” — mondta a Bates regény fordításáról Portöró' Kait FOTÓ: FAZEKAS FERENC mintha mondjuk egy éjszakai krém használati utasítását ültetném magyarra. Emlékszem, az első novella, amit lefordítottam, Helen Hudson „A lakó” című elbeszélése volt, amit a szegedi JATE egy amerikai irodalomtanárához küldtem el megmutatni. Pechemre az eredeti szöveget is elküldtem, ami a fordítással együtt valahol elveszett. De a folytatás se volt sokkal szerencsésebb. Egy tíz oldalnyi próba- fordítást juttattam el az Éurópa Kiadóhoz, hogy hátha mondanak rá valamit. Kaptam választ, ami erkölcsi és szakmai elismerést is jelentett, de konkrét megbízás nem érkezett. Ám aki keres, az talál is — szokták mondani. Portörő Edit pedig keresett. Egy Updike- novella volt a következő „áldozat”, ami nem kis feladat, ha meggondoljuk, hogy eddig a legtöbb Updike-művet a köz- társasági elnök fordította, aki pedig köztudottan elismert műfordító. — Másfél hónapom ment rá az addig még magyar nyelven nem ismert „Itt vagyok” című Updike elbeszélésre — mesélte a tanárnő. — Mikor elkészültem, leültem Zolival, hogy végigelemezzük a fordításomat. Dr. Szilassy Zoltán a debreceni Kossuth egyetemen tanít, neves műfordító — tette hozzá magyarázólag. — Mondatról mondatra vettük át az egész novellát, s állítom, ez idő alatt többet tanultam meg erről a munkáról, mint addig az egész életem során. Ekkor már nem dolgoztam hiába. A novella 1991 áprilisában megjelent a Nagyvilág című folyóiratban. Egy év múlva telefonom jött a békéscsabai Tevan Kiadótól. Valaki ajánlott nekik — hogy ki, az rejtély, de az Isten áldja meg érte —, hogy én biztos belevágnék az Álmatlan holdba. Belevágtam. A tanárnőnek alig három hónapja volt a fordításra: — Kemény napok voltak. Batessel keltem, Batessel feküdtem. Az író csodálatos természeti képei néha lefordít- hatatlannak tűntek. Ilyenkor elakadtam, elkeseredtem, úgy éreztem, nem vagyok alkalmas az egészre. Sokszor álmomban ugrott be a megoldás, ilyenkor muszáj volt kiugra- nom az ágyból, és írnom. Egy- egy ilyen kátyún való túljutás aztán lendületet adott a továbbiakhoz. Július végén pontot tettem a munkára. A kéziratot a Tevan felküldte Pestre lektoráltatni. Egy hét tömény izgalom következett. Vajon megfelel-e a munkám? Vajon nem vész-e kárba a befektetett energiám? Amikor Ci. Tóth János, a kiadó igazgatója jelentkezett az eredménnyel, már türelmem se volt végighallgatni. A lényeget és röviden! — parancsoltam idegesen. A lehető legrövidebben válaszolt: Oké! —mondta. És H. E. Bates The Sleepless Moon című regénye Portörő Edit fordításában 1992 novemberében a könyvesboltokba került... Magyar Mária
