Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16-17 / 13. szám
1993. január 16-17., szombat-vasárnap A feRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP hétvégi magazinja Vigyázó kezek * „— Már napok óta nem jön az a Kismadár, a deres reggelek örömet hozója. Hiába terített a párkány morzsával, magokkal. A vigasztalás reményével várom őt, nekiva- ló jóval, s hogy vissza nem tér, a Képzelet szárnyán kezemre szál latom. — így segít rajzolni engemet, amit néki szívből megköszönök. Reich Károly” A RAJZ ÉS AZ IDÉZET REICH Károly Ceruzarajzok című KÖTETÉBŐL VALÓ Halló! Beszélgessünk! Mondták... Nemes dolog Antallék részéről, hogy vér nélkül, pofon nélkül próbálják átalakítani az országot, de olyan erős a piszkálódás, a zavarkeltés, hogy az emberben fölmerül a kérdés, talán mégsem lehet ilyen könnyen megúszni. (Mensáros László színművész) Aki a tévét birtokolja, annak van a legnagyobb, szinte kizárólagos esélyekövetkező választás megnyerésére. További tárgyalásokba új elnökök és alelnökök személyét illetően nem szabad belefogni. Ott van a két alelnök, fel kell ruházni őket elnöki jogkörrel, és majd a 94-es választások után lesz új kinevezés. (Csurka István MDF-es országgyűlési képviselő) December harmadik hetében azt mondta kedvenc államtitkárunk, hogy idén a kormány esetleg megpróbál valami értelmes dolgot is művelni. Ettől a perspektívától a hideg kilel. (Váncsa István író, újságíró) Békési tallózó Félve őrzöm az otthoni szálakat, nem akarok attól a közegtől elszakadni, ahonnan jöttem, újra és újra megfordulok a nehéz sorsú emberek között, akikkel a családsegítő központban találkoztam. (L ti ko vies Éva országgyűlési képviselő—Pesti Hírlap) Vagy harmincöt évvel ezelőtt egy kiváló néprajztudós, a sokáig a gyulai múzeumban dolgozó Erdős Kamill térképre rajzolta az általa törzseknek nevezett oláh cigány rokonsági csoportok elhelyezkedését Békés megyében. A Csurarának nevezett „törzs” egyik letelepedési körzete éppen Újkígyós, Elek és Gyula közé esik, csakhogy osztoznak a területen a Cserhará- val, Masarával, Bugarával. A hagyományok persze alaposan fellazultak az ingázással, tszszel, állami gazdaságokban végzett bérmunkával, de nem enyésztek el teljesen. A rokonsági csoportok ma is élő társadalmi alakulatok domináns párválasztási kör, üzleti kapcsolat- rendszer és migrációs útvonal gyanánt. Alighanem ez a körülmény is szerepet játszik abban a sok összeütközésben, melyet a kétegyházi cigányok között az erős, új Csurárok megjelenése kiváltott. (Solt Ottilia — Beszélő) Fürkésző Az idén is ünnepel a színházi világ: éppen kétszáz esztendeje játszanak Pesten magyar nyelvű operát. Az első bemutató a Szerelemhegyi András librettójára írt „szomorú vígopera”, a Pikkó Hertzeg és Jutka Perzsi volt. A hazai opera fellegvára hosszú ideig a nagyszámú németajkú polgárság művészeti otthona, a Német Színház volt. A magyar operakultúra alapjait csak 1835-ben vetették meg a gyulai Erkel Ferenc vezetésével. — Halló, Mórocz György, Mezőbe rény? Jó napot kívánok, Nyemcsok László vagyok, a Békés Megyei Hírlap munkatársa, és a szórakozásról szeretnék Önnel beszélgetni. Mivel az új telefonkönyvben az Ön neve után a sorban a helyi mozi következik, adódik az első kérdés: szokott-e moziba járni? —Berényben egy ideig megszűnt a mozi, aztán átment magánkézbe, és mindennapi filmvetítés tudomásom szerint most sincs. Persze nem ez gátol abban, hogy elmenjek, de én már inkább a tévénézésnél maradok. A lányaim viszont—a nagyobbik 22 éves, egyetemista, a kisebbik 16 éves és a város német gimnáziumában tanul — bepótolják helyettem is a mozizást. —A televízióban milyen filmeket néz meg szívesen ? — A régi, úgymond kosztümös és a könnyed, szórakoztató filmeket. Nagyon tetszett például a Kabos-Gyula sorozat. —Olvasásra jut ideje? — Leginkább csak a napi aktualitásokat követem az újságokból, de régebben szívesen forgattam a Berkesi-, Szil- vási-könyveket. — A férfiszenvedéllyel, a futballal hogy áll? — Mivel 49 éves vagyok, emlékszem a ’60-as, ’70-es évek kiválóságaira, és rajongtam is a fociért. A maiakról azonban hadd ne legyen véleményem, hiszen az igencsak lesújtó lenne. —Ón is sportol? — Futballoztam és atleti- záltam. Középiskolás koromban például megnyertem az országos agrársportnapokon a 400 méteres síkfutást. —Azt már említette, hogy a lányai szeretnek moziba járni. Emellett mivel foglalkoznak szabadidejükben ? — A nagyobbik most éppen Németországban van, ő imádja a könyveket és már sokat olvas németül is. A kisebbiknek a diszkó a kedvence. — Ha együtt van a család, milyen közös programot választanak? — Szívesen töltjük az időt baráti társaságban. — Köszönöm a beszélgetést! „Köszönöm érdeklődésüket, kívánom — őrizzék meg az értékek átadhatóságába vetett hitüket — Mert csak azt tudjuk elviselni másokban, amit magunkban nemcsak tűrni, hanem megváltoztatni is tudunk.” E sorok írója: Ranschburg Ágnes kreativitáskutató pszichológus, az Életfa jungiánus iskolamodell megalkotóinak egyike Ötven éve ment el Eric Knight A „Lassie hazatér” című regénye aratta az első világraszóló sikert, majd „Légy hű magadhoz” című háborúellenes regényével helyet biztosított magának a világirodalom nagyjai között. 1897 áprilisában Menstonban született és 50 évvel ezelőtt, pontosan 1943. január 15-én vesztette életét Eric Knight angol író. Az Egyesült Államokban élt, ahol előbb újságíróskodott, majd Hollywoodban filmíróként dolgozott. A második világháborúban Holland-Guyana felett egy katonai repülőgéppel lezuhant és szörnyethalt. Az alábbiakban a világhírű író Légy hű magadhoz című regényéből idézünk egy részletet. ¥ ** ...Mozdulatlanul nézett a koromfekete éjszakába, és újra látta őket maga előtt. Látta őket ott, az utcán, amint ő és Monty befordultak a sarkon. Az embereket, akik csapdába szorultak, és úgy feküdtek sűrűn egymás mellett az úttesten, hogy az ember először azt hitte, egy ezred lehevert pihenni a földre. És csak apránként fogta fel az agyuk — mert az utca egészen csendes és nyugodt maradt, és nem láthattak egy apró moccanást sem —; hogy a holtak utcájában vannak. A tömeghalált látták maguk előtt. Embereket, akiket bekerítettek és lekaszáltak a rögtön tovább is vonuló tankok. És ebből azt is megtudhatták, hogy a hömpölygő német áradat már az övéiket is elsöpörte, és csupán ez a halálos csend és nyugalom maradt utánuk, amelyen nekik most keresztül kell gázolniuk. És azt is tudhatták, hogy vagy meg kell adniuk magukat, vagy meg kell halniuk, ha csak az ellenség mögül át nem törnek a saját vonalaikig. És ez a kép, amely most megjelent az agyában, ordítva követelte a kifejezés valamilyen formáját, de Clive sajnálta a lányt. Sokkal jobb lenne, ha kissé vidámabb színben mutathatná meg a dolgokat, hisz még így is éppen elég sötétek. — Volt nekünk is néhány repülőgépünk—mondta lassan. — És a fiúk, akik vezették őket, értek annyitjnint bárki más, aki valaha is repülőgépre ült. De mi volt az arány? Egy a húsz ellen! És ebben ki volt a hibás? Ki mondta azt, hogy az angol srácok a repülőgépeken tízszer annyit érnek, mint a másfajtájúak? És ki küldte fel ezeket a srácokat, hogy meghaljanak odafenn a magasban? Én? Vagy Monty? Vagy a douai-i fiúk? Vagy azok a katonák, ott Dunkerque- nél? Vagy talán csak úgy maguktól mentek fel ezek a srácok a repülőgépekkel? Nem! Istenemre, nem! Nem mi tettük ezt! Mi csak meghaltunk! De a halálunkat mások csinálták. Mások tették azt, hogy a mi számunkra egy szemernyi átkozott lehetőség sem jutott. Ezért tehát én nem hiszek bennük többé. És mindnyájuknál gyávább és hitványabb alak lennék, ha újra visszamennék oda, meggyalázva a saját meggyőződésemet, a saját végső következtetéseimet. Ennyi megbecsüléssel tartozom a saját lelkiismeretemnek. Én nem és semmiképpen sem vagyok hajlandó meghalni azért, hogy erősítsem ezeknek az ostoba kontároknak az uralkodását. Erről van szó. Ennyi az egész. Most elmondtam neked mindent. Befejeztem. (...) És nekünk azt mért nem lehetett tudnunk, hogy Franciaország tökéletesen el van korhadva belülről? És hogy Lipót közömbös és lagymatag? Hát kik irányították az elmúlt években a mi külpolitikánkat és katonai ügyeinket? És ha ők, ezek a vezetők nem tudták, akkor hogy van az, hogy Hitler viszont a jelek szerint mindig is tudta? Mért tudja ő mindig előre a dolgokat, mi pedig csak az utolsó pillanatban, amikor már a léket kell betömni? És amikor már csak emberi testekkel lehet betömni?... De én még élek, és éppen ezért meg is tanulom a leckét. És már tudom, hogy ez mindig is így volt... Don-kanyar A héten emlékeztünk a doni áttörés ötvenedik évfordulójára. Mintha közel öt évtized hallgatását kellene ma pótolni olyan feltűnő a figyelem az akkor történtek iránt. Az egyéni emlékezet az persze más, hiszen rendszerek jöhettek és mehettek, az emlékek és a gyász—amit az elesettek özvegyei és gyermekei viseltek — időtállóan befészkelték magukat a némaságra ítélt lelkekbe. Nekem megadta a sors, hogy a doni tragédia tudatával nőjek fel. Nem mint különös kegyelmét a kornak, inkább mint rideg tényt idézem: édesapám a doni katasztrófa túlélői közé tartozott. Amit átélt, annak csupán részleteiről értesülhettem, családi összejövetelek emlékidéző perceiben. Hiába kértem többször, mondja el mi történt 1943 iszonyú telén az orosz hómezőn. Majd legközelebb — mondta, míg titkát a sírba nem vitte. Félt, vagy engem féltett, máig nem tudom. Amit a Don-kanyarról s róla, a második magyar hadsereg egykori katonájáról őrzök, azért az se kevés. Tudom, hogy a legnagyobb sikernek azt tartotta, hogy századát szinte emberveszteség nélkül hazahozta a pokolból. Aztán büszke volt arra is, hogy emberségét katonái a ’45-ben felállított igazoló bizottságok előtt jelesre minősítették. Ismerte Kéri Kálmánt és Király Bélát, az előbbiről jó véleménnyel volt, az utóbbiról már kevésbé. Végül doni hadviselésének köszönhetem, hogy ajánlásaival és kritikai megjegyzéseivel vértezetten elolvastam az események teljes irodalmát Nemeskürtytől a lapunkban most publikáló Bártfai Szabó László memoárjáig. Édesapámat, mint horthysta tisztet a háború után lefokozták. A sors kegyes volt hozzá: két évvel ezelőtt visszakaphatta volna tiszti rendfokozatát — ha kéri. De nem kérte. A történelmen nem lehet erőszakot venni — mondta. Ami történt az megtörtént, a halottakat meg kell gyászolni, de előre kell tekinteni. Igaza volt! Ami ötven esztendővel ezelőtt a Don-kanyarban lezajlott, az ma már történelem. Nemzeti múltunk része. Nem több, de nem is kevesebb. Árpási Zoltán
