Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-11 / 8. szám

EMLÉKEZÉS 1993. január 11.. hétfő Ötven esztendeje történt: Magyar tragédia a keleti hadszíntéren Magyar honvédek a keleti fronton Ötven esztendővel ezelőtt a 2. magyar hadsereg honvédéit nem csupán a mínusz harminc­negyven fokos orosz tél állítot­ta megoldhatatlan feladatok elé, hanem a többszörös szov­jet túlerővel szemben, szá­mukra a hadszíntéren — a fegyverek minden hófúvásnál kíméletlenebb viharában — is elérkezett a vég. A magyarság önszántából sohasem lett vol­na képes arra, hogy belépjen a második világégés harci cse­lekményeibe, a keleti front tra­gédiáinak legnagyobb osztalé­ka mégis nemzetünk fiainak jutott. A Don folyó keleti partján a 2. magyar hadsereg a szovjet Voronyezsi Front csapataival került szembe. A magyar— szovjet arcvonalon 1942. szeptember második fele óta nem folyt rendszeres harci te­vékenység. A kormányzó rádióüzenete A Vörös Hadsereg vezérkara tudatában volt annak, hogy a harmadik birodalom szövetsé­gébe tartozó ellenséges doni haderők harci értéke sokkal gyengébb, mint a német had­osztályoké. Sztálingrádnál is a román hadsereg ellenében va­lósult meg a szovjet áttörés. A német déli arc vonalszakasz széthúzásának folytatása érde­kében a szovjet vezérkar úgy döndött, hogy most a magyar és az olasz csapatokra kíván megsemmisítő csapást mérni. A 2. magyar hadsereg elleni támadást legelőször 1942. no­vember második felére tervez­ték, de végül elnapolták a had­műveletet. Majd Zsukov had- seregtábomok dolgozta ki a té­li támadás irányelveit, s ezeket 1942. december 20-án Sztálin személyesen hagyta jóvá. A szovjetek elképzelése az volt, hogy a kétszázötven kilométer széles arcvonalon az ellensé­ges csoportosítás két szárnyá­ra és közepén mérik a fő csa­pást. Az áttörési szakaszt há­rom helyen jelölték ki: a 2. magyar hadsereg arcvonalán az urivi, illetve a scsucsjei híd­fők képezték a kiindulási kör­zeteket, míg a 8. olasz hadse­reg ellen Katyemirovka volt a kiindulási pont. Horthy Miklós 1942 kará­csonyának szentestéjén rá­dióüzenetet intézett a keleti hadszíntéren tartózkodó ma­gyar honvédekhez. Ennek szö- végből kitűnik, hogy a kor­mányzó is ráérzett a katonák nehéz helyzetére, ám azt is tudta, Magyarország számára a háború elől nincs visszaút, ezért a honvédekkel való lelki azonosuláson kívül nem sokat ígérhetett: „Honvédek! Kedves Fiaim! Karácsony estéjén, a Meg­váltó születésének és a család­nak ünnepén, szeretettel és elismeréssel gondolok reátok. Ti ma a messzi orosz tél hide­gében ünnepeltek, de idehaza minden magyar tudja, hogy a templomokban csak azért zenghet a karácsonyi ének, mert ti áldozatos, küzdő lélek­kel biztosítjátok az otthon nyugalmát. A ti itthonmaradt, családotok körében is kigyúl ma a fenyőkön a szeretet mele­gítő fénye és a magyar társada­lom minden telhetőt elkövet, hogy karácsony estéjén egy kis öröm költözzék a ti otthono­tokba. Valamennyien értetek imádkozunk és hazánknak, a kereszténység ezeréves védő­bástyájának igaz ügyéért. Lélekben veletek vagyok, és Isten áldását kérem harcoló honvédségünk minden tagjá­ra!” (Új Magyarság, 1942. de­cember 25., péntek, IX. évfo­lyam, 292. szám, 1. oldal.) A Vörös Hadsereg vezérka­rának a csapatok teljes beérke­zéséig többször is el kellett halasztania a támadás idő­pontját. Erős szovjet tűzcsapás után, végül 1943. január 12-én a reggeli órákban az urivi híd­főből indultak meg a támadók; az ott védő IV. magyar hadtest parancsnoka Heszlényi József altábornagy volt. A szovjetek­nek csak nagy veszteségek árán sikerült a magyar vonala­kat öt kilométer szélességben és hat kilométer mélységben benyomniuk, de az első napon döntő áttörést nem értek el. Vitéz Jány Gusztáv vezérezre­des, a 2. magyar hadsereg pa­rancsnoka a Cramer-hadtest bevetését kérte a németektől, de a B hadseregcsoport pa­rancsnoka, Weichs megtagad­ta ezt, s csupán az 1938-as cseh zsákmányból Származó, ela­vult páncélosokkal rendelkező 700. páncélosköteléket küldte a magyarok segítségére. A kö­vetkező nap a szovjetek tíz ki­lométer szélességében telje­sen áttörték a IV. hadtest arc­vonalát. A scsucsjei magyar állások ellen január 14-én kezdődött meg a szovjet támadás. Ezen a napon végleg teret nyert a Vo­ronyezsi Front két hídfőből in­dított támadása, sőt a magya­rokhoz délről csatlakozó olasz arcvonal ellen is offenzívát in­dított à Vörös Hadsereg. A kö­vetkező nap reggelére a 2. ma­gyár hadsereg arcvonala több helyen reménytelenül át volt szakítva. Néhány hadosztály teljesen megsemmisült, több seregtest pedig olyan érzékeny veszteséget szenvedett, hogy harci értéke már alig volt. Kiéhezve és megviselve A már korábban kért Cramer- hadtest január 16-án kapta meg a bevetési parancsot. Az I. magyar páncéloshadosztály Scsucsje irányában támadott, a Potudan folyónál és Temo- vojénél pedig a németek pró­báltak helytállni. Ám minde- nik kísérlet kudarccal végző­dött, a szovjet túlerőt már nem lehetett megállítani. A 2. rnagyar hadsereg ekkor már több részre szakadt, és a kilátástalannak ítélt helyzet­ből kénytelen volt visszavo­nulni. A fegyelem fellazult, a fegyvereket eldobálták; ugyanakkor sok honvédnak azért nem volt fegyvere, mert az otthonról érkezett utánpót­lás nem hozott fegyvert magá­val, hanem a felváltott kato­náktól vették át, viszont idő­közben a felváltottak sem tud­tak hazajutni Magyarországra. Jány vezérezredes hivatalosan csak január 17-én adta ki visszavonulási parancsát, de a csapatok visszavonulása ha­marább megkezdődött, így ja­nuár 18-ára, a III. hadtest kivé­telével, már nem voltak ma­gyar állások a Donnál. A parancsnokság az Oszkol folyócska völgyét jelölte ki a 2. magyar hadsereg vissza- özönlő honvédéinek gyüleke­zési helyszínéül. A kiéhezett, lerongyolódott és lelkileg megviselt katonák alig min­den negyedikénél volt fegy­ver; a többi ott maradt a Don­nál vagy a nagy visszavonulás közben vesződött el. Az első- sikeres szovjet áttörést követő tizedik napon, 1943. január 24-én a 2. magyar hadsereg elvesztette fronthadsereg jel­legét. Jány Gusztáv ezen a na­pon adta ki joggal hírhedtté vált hadseregparancsát, mely csak napok múlva lett ismere­tes, ám osztatlan felháboro­dást keltett mindenütt, hisz sértő volt mind a katonákra, mind a magyarságra nézve, s pszichológiailag is a lehető legrosszabbkor hangzott el. íme néhány mondat ebből az ominózus hadseregparancs­ból: „...Vegye tudomásul min­denki, hogy innen sem beteg­séggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek sen­kit. Azon a területen, hol a gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végre­hajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul vagy el nem pusztul. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli hon­véd, aki parancsomnak nem en­gedelmeskedik, nem érdemli meg, hogy nyomorult életét to­vább tengesse, és nem enge­dem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa...” (Goszto- nyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban — Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992—105. oldal.) Hothy Miklós személyes utasítására Vitéz Jány Gusz­távnak 1943. március 12-én, majd április 4-én két újabb hadseregparanccsal kellett jó- vátennie ezt a baljóslatú januá­ri parancsot. 1943. január 24-e után csak a 2. német hadseregnek aláren­delt 111. magyar hadtest maradt harci érintkezésbe a szovje­tekkel, ám a január 27—28-án Kasztomoje közelében folyta­tott harcokban ez az alakulat is vereséget szenvedett. Ezt kö­vetően, Stomm Marcell vezér­őrnagy irányításával a III. had­test is megkezdte a visszavo­nulást, hisz a kiéhezett, össze­fagyott katonáktól komoly harci eredményeket nem lehe­tett várni. Stomm vezérőrnagy a németektől azt az utasítást kapta, hogy a magyar hadtest Tyim felé északi irányban tör­jön ki a szovjet katlanból. A vezérőrnagy humanitárius okokból szokatlan lépésre szánta el magát: megtagadta a parancsot, és feloszlatta a had­testét. A feloszlatott III. ma­gyar hadtest megmaradt kato­náinak egy része, tisztjei veze­tésével ki tudott jutni a szovjet gyűrűből, Stomm Marcell vi­szont huszonnégy társával — február 2-án — szovjet fog­ságba került. Haditudósítások a frontról Most pedig pillantsunk bele néhány korabeli haditudósí­tásba. Az Új Magyarság egyik 1943. j anuári számában ezt ol- vashatjuk: „A honvédvezérkar főnöke a következő 40-es számú hadi­jelentést közli: az elmúlt hét folyamán csapataink tovább folytatták a mozgó háború ke­retén belül tervszerű hadmű­veleteiket. A szovjet súlyos veszteségeket szenvedett.” (Új Magyarság, 1943. január 23., vasárnap, X. évfolyam, 19. szám, 3. oldal.) Három hét elmúltával szin­tén hősies magyar harci cse­lekményekről számol be a honvédvezérkar főnöke, ugyanakkor ebben a 43-as ha­dijelentésben már több mint tizenötezer magyar sebesült­ről is említést tesz: „A kurszki térségban, a né­met csapatokkal szoros együttműködésben harcoló csapataink tovább folytatják hősies és elszánt mozgó had­műveleteiket. A magyar hadsereg zömé­nél nincs említésre méltó ese­mény. A veszteségekről teljes átte­kintés még nincs. A sebesültek zöme már az anyaországba ér­kezett, s ezek száma 15 550 fő. (Új Magyarság, 1943. február 14., vasárnap, X. évfolyam, 36. szám, 3. oldal.) A következő heti hadijelen­tésből sem egészen, a valós helyzet tükröződik vissza: „A magyar hadsereg az utóbbi na­pok és hetekben lefolyt mozgó hadműveletek alatt különösen a páncélos és gépkocsizó ala­kulatok tüntették ki magukat hősies és önfeláldozó maga­tartásukkal. A hadsereg műkö­dési területén különben az el­múlt, héten nem történt emlí­tésre méltó esemény.” (Friss Újság, 1943. február 21., va­sárnap, 48. évfolyam, 42. szám, 2. oldal.) Ugyanakkor ehhez a 44-es hadijelentéshez a honvédség részéről még egy tájékoztatót mellékeltek, mely bár szelíd változatban, de elismeri a szovjetek térnyerését: „...szá­molni kell azzal, hogy a szov­jet hadvezetés még az olvadás beállta előtt igyekszik eddigi sikereit továbbmenően kiak­názni, és evégből minden még rendelkezésére álló erőt be­vet... Katonai körökben nyo­matékosan utalnak egyébiránt arra a körülményre, hogy a szovjet eddigi térnyerését nem annyira támadási sikerességé­nek köszönheti, mint inkább annak a tervszerű területkiürí­tésnek, amelyet az arcvonal megrövidítése és tömörebbé tétele végett határozott el a német hadvezetőség.” (Friss Újság, 1943. február 21., va­sárnap, 48. évfolyam, 42. szám, 2. oldal.) A hadijelentések szövegé­ben újabb négy hét után (im­már márciusban) sem követ­kezett be jelentős tartalmi vál­tozás; a 48-as sorszámú igen­csak szűkszavú, és így hang­zik: „A magyar hadseregtes­tek területén — kisebb méretű tisztogató műveletektől elte­kintve — nyugalom volt.” (Friss Újság, 1943. március 21., vasárnap, 48. évfolyam, 65. szám, 2. oldal.) Viszont az ehhez a hadijelentéshez mellé­kelt kiegészítő tájékoztató, a hősies küzdelem mellett, már a magyar csapatok komoly megpróbáltatásairól és veszte­ségeiről is említést tesz. „...A nagy téli csata kezdő napjainak küzdelméről beér­kezett jelentésekből mind szé­lesebb keretek között bonta­kozik ki a Don menti arcvona­lon állott honvéd seregtestek hősiessége. Büszkén állapít­hatjuk meg, hogy a Donról a magyar honvéd vált le utolsó­nak, és az egyik magyar sereg­test csapatai csak január hó 26-án hagyták el állásaikat, hogy mint a szomszédos szö­vetséges erőcsoport utóvédjé­nek utóvédjei vonuljanak a számukra kijelölt védelmi területre. Különben egyes du­nántúli seregtestek, s ezeknek főként a Zala és Komárom vármegyék területéről szár­mazó ezredei érdemelnek di­cséretet. Ezek a csapatok né­met kötelékekkel együtt 13 napon át egyre súlyosabb helyzetben küzdöttek párat­lan szívóssággal, s ezzel lehe­tővé tették a voronyezsi hídfő­rendszer tervszerű kiürítését. 13 napi hősi harc után felsőbb parancsra kezdték meg visszavonulásukat, és ekkor, valamint utóbb is, több ízben csak kemény áttörő harcokkal tudták magukat kivágni az el­lenség gyűrűjéből. Teljesít­ményeik valóban emberfelet­tiek voltak, hiszen nemcsak az aránytalanul túlerőben lévő ellenséggel, hanem a 40 fok körüli hideggel, dermesztő hófúvásokkal, nélkülözések­kel, s nem egy esetben lőszer­hiánnyal is küzdve kellett végrehajtaniok hadművelete­iket, amelyek természetesen súlyos áldozatokat követeltek tőlük. E harcok hevességét mutatja, hogy a zalai csapa­tokból alakult seregtest pa­rancsnoka maga is kétszer se­besült meg az elkeseredett kö­zelharcokban...” (Friss Újság, 1943. március 21., vasárnap, 48. évfolyam, 65. szám, 2. ol­dal.) A hadművelet vége A történészek becslései szerint a 2. magyar hadsereg teljes embervesztesége (a halottak­kal, sebesültekkel, eltűntekkel és fogságba esettekkel együtt) százhúszezer fő, s ebből mint­egy százezer honvéd az 1943- as doni csatában esett el. Az anyagi pusztulás szintén hatal­mas: a hadfelszerelésnek körülbelül háromnegyede ve­szett oda. Horthy Miklós többször sürgette a 2. magyar hadsereg maradványainak mielőbbi ha­zaszállítását, végül 1943. már­cius 31-én a Legfelső Honvé­delmi Tanács is hasonló dön­tést hozott. A hazaszállítandó csapatokból két hadosztálynyi erőt (1943. július 1-jéig, az Ukrajnába kiküldött VIII. had­testparancsnokság megérke­zéséig) az ukrajnai magyar megszálló hadosztályok meg­erősítésére használtak fel. A megmaradt többi csapatok 1943 áprilisában tértek vissza Magyarországra. Jány Gusz­táv vezérezredes — közvetlen munkatársaival — 1943. má­jus 1-jén érkezett meg a buda­pesti Keleti pályaudvarra. A hazatért hadseregparancsnok a 2. magyar hadsereg téli har­cairól a következőket nyilat­kozta: „A legfontosabb az orosz téli tömegtámadás során ví­vott harcunk volt. Ezekben a küzdelmekben nemcsak óriási túlerő állott velünk szemben, hanem a természet is ellenünk fordult, hiszen az egész télen csupán akkor volt 45 fokos hi­deg. S ezekben a harcokban a honvéd hadsereg, ha nem is tudta feltartóztatni' az óriási túlerőt, a végsőkig kitartva 15 hadosztályt és 4-5 páncélos­dandárt morzsolt fel. Ránk nézve voltaképpen a délen át­tört és a hátunkba került ellen­séges erő volt veszélyes.” (Friss Újság, 1943. május 2., vasárnap, 48. évfolyam, 98. szám, 3. oldal.) Arra a kérdésre pedig, hogy a 2. magyar hadsereg harci cselekményei vajon lezárult­nak tekinthetők-e, Vitéz Jány Gusztáv így válaszolta: „En­nek a hadműveleti szakasznak vége.” Magyari Barna A 2. magyar hadsereg honvédéi a Don menti visszavonulás egyik pihenőhelyénél (1943. január)

Next

/
Oldalképek
Tartalom