Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24-27 / 303. szám
KARÁCSONY 1992. december 24-27., csütörtök-vasárnap á > Laci „kirándulni” ment... Jött a távirat a színházból: megkapta a Légy jó... főszerepét Sánta László Vl.a: Most kicsit rá kell kapcsolni a tanulásra Nyilas Mihály III. b: a vádlott bírái előtt Gyermekeik jövője érdekében vállalták az újrakezdést A Jókai Színház éppen az ötödik állomás, ahol Móricz — Miklós — Kocsák musicalje, a Légy jó mindhalálig valódi nagy siker, ahol az előadáson együtt sír és nevet felnőtt és gyermek. Nyilas Misi szerepére a békéscsabai 9-es Számú Általános Iskola hatodikos tanulója, Sánta Laci telitalálat — ezt nem kell külön bizonygatni. Elég Lacira, törékeny alkatára, bájos arcára, tiszta tekintetére, fitos orrára ránézni. December elején, iskola után otthonában látogattuk meg, hogy a színházról és a tanulásról, életéről, családjáról, hogy Misiről, de főleg Laciról beszélgessünk. S a kép, ami találkozásunk végére kirajzolódott, már nem csak alkati hasonlóságot mutatott a két kisfiú között... — Nagyváradon születtem 1980. november 29-én — kezdte Laci olyan izgatottan, mintha még nem szokott volna hozzá a szerepléshez. — Hogy mire emlékszem legszívesebben? Nem is tudom... Nem szeretek arra gondolni, ami régen volt. Inkább a mostani dolgokról beszéljünk, jó? Az unokatestvérem kivitt a múltkor a reptérre, és én beleszerettem a repülésbe. Repültem, és erre igazán szívesen emlékszem. Kicsi koromra nem nagyon... Egyszer a születésnapomra kaptam egy autót, amivel homokot lehetett hordani, azzal játszottam, belefértem a hátuljába, húztak vagy toltak, ez valahogy megmaradt bennem. Meg sokat jártunk a dédima- mámhoz, aki Békéscsabán született, és kinn lakott nem messze Váradtól. — Óvodába, majd két és fél évet magyar iskolába Váradon jártam. Arra emlékszem, hogy télen, amikor mentünk haza az iskolából, az utcán egy öreg néni mindig sült gesztenyét árult. Jaj, az nagyon finom volt! Aztán a Réti Attilára emlékszem még, aki velem együtt elég rossz gyerek volt... Tessék elképzelni, egyszer felmásztunk valami áramfejlesztőre, és onnan hógolyóval dobáltuk a gyerekeket. — Voltál-e Nagyváradon színházban? — Nem voltam, csak bábszínházban. — A régi fényképeken látom, hogy szerepeltél, szavaltál. — Igen, az óvodában, Télapó-ünnepségen, de nem olyan sokszor. — Goiuloltál-e arra, hogy egyszer majd színházban fogsz játszani? — Soha. Álmomban sem. A megbeszélt időpontban nem csak Laci várt bennünket, hazajött a munkából édesapja és édesanyja is, begyújtottak a kályhába, hogy kellemes meleg legyen az utcai szobában, ahol leültünk beszélgetni. Csak Gergőt hiányoltuk, akiért később mentek az óvodába. Igazán nem akartam sebeket feltépni, fájdalmas emlékeket felidézni, de Lacihoz hozzá tartozik a múltja is. — Hogyan került a család Békéscsabára? Édesapja válaszol: — Laci úgy tudta, hogy kirándulni megyünk. A feleségem a kisebb gyerekkel otthon maradt, mi nekivágtunk. Ez 1989. október 2-án történt. így beszéltük meg otthon. Útlevelet nem kaptunk, nem volt más választásunk. Több mint két napot bújkáltunk, nagyon hosszú voít és nehéz az út. Vezetővel jöttünk, pénzért hoztak. Laci kilencéves volt. 48 órán át egy padláson húzódtunk meg. Lacinak ki kellett bírnia szó nélkül! Egy teljes éjszakát végig gyalogoltunk, aztán Vésztőn ültünk fel a vonatra. Egyenesen Csabára jöttünk, ismerősökhöz. Lacit rögtön beírattuk az iskolába, hogy ne mulasszon sokat. —1 Igen, tőlem megkérdezték apuék egyik este: jösz velünk kirándulni? Kérdeztem: hova megyünk? Azt mondták: gyere velünk, majd meglátod! Ápa beült egy régi Moszkvics csomagtartójába, én egy néni ölébe hajtottam a fejemet, hogy ne vegyen észre a határőr... — meséli Laci. A kalandos út során még csőre töltött puskás határőrrel is akadt dolguk. Csoda, hogy egy kilenc éves gyerek nem bírta ki mocorgás nélkül ott fenn, a padláson? De megúszták, mindhárman: Laci, apukája és a bácsi, aki jött velük. Azaz, hogy négyen, mert egy hűséges kutyus szegődött hozzájuk, követte, sokszor jól meg is ijesztette őket. Itt, Csabán egy postás segített megtalálni a keresett címet. Az ismerős család szeretettel fogadta őket, Lacinak nagyon jól esett a kifli, a párizsi, a vajkrém, amit Dóri néni hozott. A harmadik napon már itt járt iskolába, és az osztályban is szeretettel fogadták új társukat. A család egyik fele tehát szerencsésen megérkezett, de hogyan tovább? Az édesanyának mintha a szívét hasították volna ketté. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány nap, mire Váradra végre megérkezett a hír, hogy apa és fia biztonságban vannak. Anyának és a két és fél éves Gergőnek még várnia kellett. De nem sokáig... — Decemberben kitört a forradalom, és a következő év elején mi már útlevéllel jöhettünk — mondja Marika. Érthető, hogy nem szívesen idézi fel ezeket a szomorú eseményeket, amelyekről azóta sem esett szó a családban. Ideje, hogy témát váltsunk. Váradi karácsony ’83 Amikor a színház új bemutatójához, a Légy jó...-hoz gyermekszereplőket keresett, Marika bukkant rá a hirdetésre. Gondolta, Laci is próbálkozhat. ‘— Csak éppen hogy megemlítettem a felhívást. Kérdeztem Lacit, lenne-e kedve hozzá. De valójában nem vettük komolyan az egész dolgot... Tudod, Lacika mindig örökmozgó gyermek volt: úszni jár, motoros szakkörre, irodalmi színpados volt. Arra is gondoltam, hogy ez a színházi elfoglaltság csak tetőzné a gondjait, ezért nem is erőltettem. Aztán az iskolából többen jelentkeztek, és ő is elment a meghallgatásra, teljesen egyedül. Nem tudtuk, hogyan zajlik le egy ilyen meghallgatás, meg azt sem, mi is rejlik ebben a gyerekben. Nagyon meglepődtünk, amikor jött a távirat, hogy megkapta a főszerepet... Kemény munka várt Lacira. Akkor ötödikes volt, és az nem könnyű osztály, hozzájött a főszerep, ami önmagában is teljes embert kíván. —Hogyan sikerült Laciként és Misiként egyformán helytállni? — Nagyon nehezen. A végén alig jártam iskolába, annyira „nyomtuk” a próbákat. S ahogy közeledett a premier, egyre jobban izgultunk. Azt tanácsolták nekünk, hogy ne féljünk a közönségtől, azok csak „káposztafejek”. —Laci, Te mit tudtál Nyilas Misiről korábban? — Én ezt a regényt nem is ismertem, még nem vettük, hetedikes anyag. Semmit nem tudtam Misiről. A szövegkönyvvel kaptam a kezembe... — Az elején akadtak problémák, Laci bátortalan volt — veszi át a szót édesanyja. — Új és idegen volt a számára minden a színházban, de amikor megértette a feladatát, és látta, hogy elfogadják, amit csinál, akkor már nagyon szívesen járt. Itthon is gyakoroltunk, én olvastam a szövegkönyvet, a saját részét ő már tudta. Aztán kezdte itthon hagyogatni a szövegkönyvet. Először kétségbeestem, hogy jaj, itthon felejtette, nem fog tudni dolgozni; de aztán rájöttem, nem csak a saját szerepét tudja kívülről, hanem a másokét is, — Nagyon keveset tanultam... —... az iskolában ? — Hát, ott is. A szövegkönyvet csak ritkán vettem elő... A családi segítség és az iskola elnéző hozzáállása nélkül nagyon nehéz lett volna. De sikerült: Laciból sztár lett. Megismerte és megszerette a közönség. S mindez egyelőre nem ment a tanulás rovására — vagy legalábbis nem nagyon. Amilyen szeretettel fogadták a váradi kisdiákot, olyan megértéssel nyugtázták a színházi megbízatását is az iskolában. Laci négyes-ötös tanuló volt tavaly, talán most, hatodikban kicsit rontott. Érződik az, amit kihagyott. Édesanyja bízik benne, hogy összeszedi magát. Nem titok, hogy Nyilas Misiért Laci szép gázsit kapott, de alaposan megdolgozott érte. Keresetéből kerékpárt vett — es ellopták! Micsoda világ! Érzékeny lelkének ez külön iskola volt. Fontos, hogy a siker nem rontotta el; ugyanolyan kedves, bájos, szerény kisfiú, amilyen azelőtt volt. — Laci, mi lesz, ha lemegy az utolsó előadás, és nem jön több távirat a színházból? Hiányozni fog? — Jaj, nagyon! Mostanában néha belegondolok, mi is lesz, ha egyszer azt mondják: nincs több előadás, vége, sziasztok... Ebbe én nem tudok belenyugodni. Egyszer vége lesz biztos, de hogy mi lesz akkor? —A színházban nem mondták, hogy majd később, más szerepeknél is számítanak rátok? — Valami ilyesmi elhangzott, de én nem tudok semmi közelebbiről. —Mi leszel, ha nagy leszel? Nem szeretnél színész lenni? —■' Ezen sok vita volt. Most beleszerettem a repülésbe, és úgy érzem, csakis pilóta lehetek. Sokan azt mondják, gyere színésznek, mert ügyes vagy. A kettőt összekapcsolni, az lenne jó... — Elsősorban tanulni kell becsülettel — szól közbe anyu bölcsen —, aztán majd meglátjuk. Még egy nyolcadikos gyermek sem tudja pontosan eldönteni, hova menjen. A szülőnek is sok fejtörést okoz a továbbtanulás. Az a legjobb, ha Laci igyekszik és gimnáziumba megy, aztán ő maga döntse el, milyen pályát választ. A szülőnek persze vannak vágyai, elképzelései, de hát az ő szorgalmától függ, hogy végül mi lesz belőle. Igen, innentől kezdve Lacin múlik. Elvégre érte — és kis- öccséért — történt az egész. Szülei felmérték, hogy odaát a magyar kisfiúknak nincs sok esélyük. Ezért vállalták, hogy 14 évi házasság után újrakezdenek mindent, a nulláról. Három év telt el azóta, és az idei karácsonyt már saját házukban ünnepük. Persze, a szülő azt szeretné, hogy gyermekének álmai valóra válhassanak, hogy az ő sorsa könnyebb jobb, szebb legyen. — Mit jelent Neked a karácsony, Laci? — Nagyon sokat. A karácsony nagyon szép, mert egy gyönyörű fenyőfa kerül ide, és imádom feldíszíteni. Kicsit kínos, ha nekimegyünk, összetörik a dísz, ha már száraz, és lepereg a levél. Szeretjük lelopkodni a szaloncukrot. A karácsony nekem nagyon sokat jelent, mert akkor együtt a család, akkor nagymama is itt van velünk. * * ¥ Hazafelé indulok. A sétálóutcán sült gesztenyét árulnak. Miközben sorban állok, Laci jut eszembe, a váradi kisdiák. Meg Misi, a debreceni kollégista. A „kirándulás”, a romániai karácsonyi forradalom és a közelgő ünnep. Milyen jó lesz egy kis nyugalom, pihenés mindenkinek. Apunak, aki vasesztergályos és hetek óta tizenkétórázik, anyunak, aki egy osztrák—magyar kft.-nél varrónő — és Misinek, azaz Lacinak is, a zsúfolt évad után. A harmadik csabai karácsony, amikor együtt lehet a család. Niedzielsky Katalin A Légy jó...-s fiúk csapata, jelenet az előadásból FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET
