Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24-27 / 303. szám

1992. december 24-27., csütörtök-vasárnap „Nincs üresség, ahol várnak valakire. S mindenre válasz jön, ha megtanulunk várni.” Sütő András: Advent a Hargitán KARÁCSONY Ünnep művész szemmel A Gyulai Várszínház ilyenkor télen látszólag pihen. Látszóla­gos nyugalom ez, hiszen a színház vezetése már dolgozik a következő évad programján. A megye színházba járó közön­sége kivételes helyzetben van, mert egy-egy nyári játék alatt neves rendezők munkáját és országos hírű színészeket láthat a vár színpadán. Közülük kértük meg Sík Ferencet, a színház művészeti vezetőjét, valamint Götz Annát, Agárdy Gábort és Kállai Ferencet arra, meséljenek arról, mit jelent nekik a karácsony, az ünnep. val a varázslattal éltem együtt, hogy tényleg jön a Jézuska. Később már csak annyit kellett tennem, hogy elhitessem a szüleimmel, hogy hiszek ben­ne, hogy ők ezért boldogok legyenek. Ez a fajta különös érzés az, amely visszaidézi a gyerekkort. Sík Ferenc: „Nem tudom magam elképzelni az élet nélkül” volt, s reméljük még nagyon sokáig az is marad. — Igen, ezt én is nagyon szépnek tartom. Amikor an­nak idején sorozatos és szinte reménytelennek látszó tiltá­sok után végül is bemutattuk, megkésett karácsonyi aján­déknak szántam. De a siker és az az egyetemes emberi re­ménység, amely a darabból su­gárzik, elsősorban Sütő And­rás ajándéka. Olyan színdarab ez, mely teljesen egységes, egygondol- kodású csapatot tudott kialakí­tani nagyon nehéz időkben. Kállai Ferenc: „Frissességemet az esti tapsnak köszönhetem” — Számomra azok a primér karácsonyi élmények jelente­nek a legtöbbet, amelyet Gyu­la környékén, Gyomán átél­tem. Valószínű, most is ebből táplálkozom, s azt szeretném minden erőmmel visszahozni, azt a különös, furcsa érzést, amit a kis házak, a hóesés, az apámmal történt karácsonyi séta jelentett. Egy jó ideig av­— Első emlékem a karácsony­ról egész kisgyermek korom­ból származik. A nagy hóban elmentünk otthonról sétálni, természetesen azért, hogy ad­dig fel lehessen díszíteni a Jé­zuska hozta karácsonyfát. Na­gyon hideg volt, s a hóban egy kis verebet találtunk megfagy­va. Haza akartam vinni, de a nagymamám tanácsára a hó­ban megágyaztunk neki. Nagyanyám úgy vélte, hogy ott majd át fog melegedni, és életre kel. Nem nagyon értet­tem, hogyan lehet ez, amikor a hó hideg, de végül is igaznak bizonyult, mert egy darabig álltunk mellette, s lestük, hogy milyen hatása lesz, végül fel­éledt és elrepült. A legtöbb, amit a Jézuskától karácsonyra kapni leheti az élet. Nekem ez az első, kismadaras karácsony azért is maradt meghatározó. Én úgy élem át az életemet, hogy minden pillanata öröm, és rettenetesen szeretem a ba­jait, az örömeit, a szomorúsá­gait. Egyszerűen nem tudom elképzeni magam az élet nélkül. Általában nem nagyon sze­retem ezt az ajándékozósdit. Talán azért, mert soha az élet­ben nem voltak olyan vágya­im, amelyeket ajándékkal ki lehetett volna elégíteni, a ha­táridőnaplókat és a tollakat ki­véve, amelyeket imádok. Saj­nos nincs érzékem, s nem va­gyok elég figyelmes ahhoz, hogy tudjam, másoknak mi okozna igazán örömet, megle­petést. — A békéscsabai közönség az idén láthatta a Nemzeti Színház vendégjátékában, Sütő András Advent a Hargi­tán című csodálatos előadá­sát. Ez az immár hetedik éve— eredetileg karácsonyra terve­zett, de a körülmények miatt csak januárban bemutatott előadás sok színházba járó számára csodálatos ajándék „A siker és az az egyetemes emberi reménység, amely az Adventból sugárzik, elsősorban Sütő András ajándéka” —- Ajándékot kapni jó do­log, adni talán még jobb. A színész kivételes helyzetben van, hiszen minden előadáson alkalma van arra, hogy sze­repformálásával, tehetségével megajándékozza a nézőt. — Az, hogy én viszonylag frissen tudom tartani magam, azt az esti tapsnak köszönhe­tem, amely regenerál. Én min­dig úgy érzem, hogy a közön­ség többet ad vissza. Ha a köz­reműködésem az előadás vé­gén kipirult arcokat és tapsot eredményez, akkor az maga a boldogság. S akkor úgy érzem, hogy teljesen fiatal vagyok. —Változott-e az elmúlt évek során a közönség? — Igen. De hogy ennek mi az oka? A civilizáltabb és kilú- gozottabb érzelmi világú kö­zönség, az előadások sterileb- bek, amelyek nem igazán vál­tanak ki katartikus élménye­ket, érzéseket. Ha a magam színészi pályáját nézem, akkor csupán a Bánk bánt tudom pél­daként említeni, ahol az elő­adás végén sírtak a nézők. Ma a Bánk maximum három elő­adást él meg anélkül, hogy a fiatalság ne avatkozna be dest- ruktívan. Ennek lehet az előa­dás az oka. Ha túlvélemé­nyezünk egy darabot, abban a pillanatban elveszti minősé­gét, amiért íródott. — Hiányzik belőlünk a ka­tartikus élmény utáni vágy? — Az érzelmek, a kitárul­kozások ma nem arról szól­nak, hogy valaki a Rómeó és Júliában ugyanazt érzi, hogy elérhetetlen Júlia, de olyan hatalmas benne az érzésvilág, hogy ott remeg a csodától és a gyönyörűségtől, hogy azon az estén találkozik az erkélyen a szerelmével. Lefordítják a mára, ahol a szerelem le­szűkült, ahol az ifjú egyszerű­en csak azt mondja, hogy jó vagy nekem. Ha nincs kitöltve azzal a reneszánsz, mediter­rán fűtöttséggel, mint amelyet igényel ez a darab, akkor elporhanyósodik az érzés, ci­nikussá válik a dolog, kiciki­zik. — Mit tehet ez ellen a szí­nész? — Szerénységgel összefüg­gő tehetséggel megpróbálni interpretáltatni, mint rendező „Ha túlvéleményezünk egy darabot, elveszti minőségét” „...legyen erőnk, nekünk színészeknek túlélni ezt a kíméletlen harcot, amit ellenünk és a kultúra ellen folytatnak” és interpretálni, mint színész, ezt a pár klasszikus által meg­írt művet. Mert ha megpróbál­ják lefordítani a mára, amely­ben a saját betegségük jelenik meg önérvényesítés és önmeg­valósítás formájában, akkor szerintem kulturális bűnt kö­vetnek el. Ha nem azon töri magát, hogy úgy tartsa a tük­röt, ahogy azt pl. Shakespeare igényli, akkor baj van, mert lehozta a földre azt a kultúrát, amelyben felnézve tanult a né­ző, ahol találkozott a nagy szellemmel. Agárdy Gábor: „Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal” — Az én gyerekkorom nagyon szegényesen telt el. Apám nyolcéves koromban meghalt, s anyám három fiúgyermekkel özvegyen maradt. Nagyon boldog karácsonyokra nemi­gen tudok visszaemlékezni. Csak álltunk a gyönyörűen fel­díszített kirakatok előtt, és néztük, mennyi minden szépet lehetne kapni. De tudtuk, hogy anyánknak erre nem jut. Most így hetvenévesen arra gondo­lok, hogy ez az idő most mint­ha visszalopakodott volna. Egyre többen állnak a díszes karácsonyi kirakatok előtt, s felmerül bennem a kérdés: va­jon a mai gyerekeknek mennyivel lesz boldogabb a karácsonyuk, mint a miénk volt? Nem tudom. Én azokkal leszek lélekben együtt, akik­nek még fára sem jut. Nekem a karácsony ugyan­olyan nap,'mint a többi. Felesé­gemmel fel szoktuk díszíteni a karácsonyfát, rágondolunk a halottainkra, akik nincsenek velünk. Velük szoktunk kará- csonyozni. Ha nem játszom, ak­kor ilyenkor inkább festeni szoktam, gregoriánokat hallga­tok. Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal. — Mi kellene ahhoz, hogy egy kicsit boldogabbnak érez­ze magát? — Ha tele lennének a szín­házak, ami ma egyre ritkább. Egy négytagú család számára szinte megfizethetetlen. De hát ahogy Sütő András mond­ja, reméljük, hogy lesz elég mécsesünk a várakozáshoz, hogy kivárjuk azt a jobbat, amit mindenki remél. Hiszen remény nélkül élni nemigen lehet. Most karácsony előtt megyünk Erdélybe, Kolozs­várra, Nagyváradra. Izgalom­ban telik az elkövetkezendő pár nap, vajon mi lesz most Erdélyben. Tavasszal voltunk már vendégelőadáson az Ad­venttel. Csodálatos volt. Virá­gesővel köszöntettek a román színészek, ott sírtak velünk együtt a színpadon. Valamit ki kellene találni, mert az lehe­tetlenség, hogy a mai világban ne tudjon két nép úgy egymás mellett élni, hogy ne egymás gyűlölete legyen a fő cél. — Ajándékot adni az egyik legnagyobb öröm, a színész számára ez mindennapos. — Ez a pálya szépsége. S a legnagyobb fizetség a közön­ség tapsa. Régi színigazgatók fizetésnapon a pénzét keveslő színésznek a következőt mondták: Hiszen a felét, a tap­sot már megkapta. Pénzre meg ne várjon, mert nincs. — Körülbelül itt tartunk most is. — Igen. Csak akkor egy em­bert lehetett hibáztatni, hogy esetleg rossz a műsorpolitikája vagy nem jó színdarabot játszik, nem jó színészek vannak a szín­padon, de most nem egy emberé a színház, s nem is igazán tudjuk kié vagy kié nem. — Ha egy angyal szállna most közénk, mit kívánna tőle? — A színházba járó közön­ségnek azt, hogy legyen olyan az élet, hogy boldogan tudja­nak színházba járni. Nekünk színészeknek, hogy legyen erőnk ezt a kíméletlen harcot, amit most ellenünk, s egyálta­lán a kultúra ellen folytatnak, túlélni. —És Agárdy Gábornak? — Talán azt, hogy tudjam megőrizni az egészségemet, hogy még egy pár évig tudjak dolgozni. Götz Anna: „A legszebb az ünnepben a készülődés” — A karácsony a családdal, a szeretteimmel való együttlétet jelenti, bár mostanában egyre ritkábban adódik erre alkalom, mert az utóbbi időben minden karácsonykor játszottam. A leg­szebb az egész ünnepben a készülődés, amikor az ember megpróbál személyhez szóló ajándékot keresni, aminek a másik biztosan nagyon örül majd. Nyolcán vagyunk unoka- testvérek, de majdnem olyan, mintha testvérek lennénk, együtt nőttünk fel, s nagyma­mám a mai napig annyira össze­tartja a családot, hogy tulajdon­képpen alig változott gyerekko­runk óta. Mindig törekszünk, hogy karácsonykor együtt le­gyen a család mint régen. — Milyen ajándékra vágyik legjobban? — Nagyon szeretnék egy kisgyereket. Óriási öröm len­ne karácsonyra, ha azt tudnám mondani, hogy „gyermek születik a Betlehemben”. —Hogyan alakul a pályája, ha megérkezik majd a baba ? — Ügy gondolom, hogy a szakmám miatt nem szabad halogatni, ha itt lesz, akkor majd megoldjuk. Nyilván, hogy ennek ára van, s nagyon sok mindenről le kell majd mondani, de úgy érzem, hogy ez a pálya egy életre szól. Le­het, hogy egy-két szerep elfut majd mellettem, de ez benne van a pakliban. — Okoz-e nehézséget az, hogy a férje is színész? — Nem olyan nehéz, mint ahogy az kívülről látszik. Sok­kal nehezebb lenne, ha vala­melyikünk civil lenne. Aki nem él benne a színházban, annak nagyon nehéz megma­gyarázni azt, hogy ha készülünk egy darabra, akkor a próbaidőszakban más nem is nagyon érdekel. — Milyen érzés együtt ját­szani? — Nagyon jó, bár egyikünk sem akar kifejezetten együtt ját­szani a másikkal. Van egy cso­mó olyan dolog, amit nem sze­retnénk kiadni, mert az a saját titkunk, a magánéletünk. Ettől függetlenül nagyon szeretünk egymással dolgozni. Bár igazi partnerek még nem voltunk. Muzslai Katalin Fotó: Ilovszky Béla és Kovács Erzsébet „Aki nem él színházban, annak nagyon nehéz megma­gyarázni ezt a világot”

Next

/
Oldalképek
Tartalom