Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24-27 / 303. szám
àfiFKRS MEGYEI HIRMPKARÁCSONY 1992. december 24-27., csütörtök-vasárnap Aki sohasem hezitál — Göncz Árpád rögtönzött pohárköszöntője — Intim beszélgetések melegítőben — Vitéz Radeberger Lukrécia besétált — Barbara öt centivel a föld felett Nyakkendő nélkül Titkokról, valóságról Faragó Andrással, a Magyar Köztársaság elnökének szóvivőjével Évekkel ezelőtt Faragó Andrással szinte hetente összehozott a sors, a munka. A parlament sajtóirodáját vezette. Aztán jött a rendszer- váltás, Faragó András pedig ment... Legközelebb akkor üdvözölhettem, amikor Göncz Árpád köztársasági elnökkel megyénkbe látogatott. „Az elnök szóvivője” — így mutatták be Faragó Andrást a sajtó képviselőinek. — Vannak persze sokkal kötetlenebb, vidámabb programok is... — Mondjuk Békéscsabán. Nem írja elő a protokollszabály, hogy két program között az elnök ne térjen be a Márvány Cukrászdába, ne nézze meg a kirakatokat, vagy uram bocsá’, ne keresse fel a régi ismerőseit. Ilyen kitérőket be kell iktatni! Az igazából jó beszélgetések protokoll mentesek. Azokból lehet a legjobban következtetni az emberek közérzetére, amikor sok mindent el lehet mondani, meg lehet hallani, Amikor a karácsony előtti hetekben a Parlamentben rendhagyó találkozót kértem a szóvivőtől, beszélgetésünket egyetlen gondolat köré építgettük: hogyan dolgozik, él valaki, akinek a munkáját, a mindennapjait, a szabadságát, és nem túlzás: éjjelét-nappalát is az ország első emberének programjához kell igazítania. Vendégünk tehát Faragó András, aki... — ...aki közgazdász, újságíró, angolul és oroszul beszél... — ...Valaha több lapnál dolgoztam; az ősszerelmem a Közgazdász című egyetemi újság volt, az első munkahelyem 1969-től pedig a Világgazdaság Szerkesztősége. A Figyelőhöz 1978-ban kerültem. — Szóvivőként könnyebb a kollégákkal foglalkozni, mint maga az újságírás? — Nem. Nem lehet a kettőt összehasonlítani. / Ópiumnak vagy kábítószernek nevezem, ami igazán hiányzik: annak öröme, hogy az ember este megírt egy cikket, lement a nyomdába, elolvasta a lenyomatot... nos, a friss lenyomat illata, és másnap a megjelent cikk..., igen, ez volt az igazi öröm, a „kábítószer” a szakmában. —Amikor Göncz Árpáddal először beszélgettek, mit kért, mire volt kíváncsi az elnök? — Kérés nem hangzott el. Az elképzeléseimről faggatott, mit hogyan csinálnék... és egy órán keresztül jóízűen beszélgettünk. Nagyképűnek hangzik, de úgy tűnt, mintha régóta ismernénk egymást. — Ez gyakorlatilag megkönnyítette a döntését... — Az én döntésem egy pillanatig nem volt kétséges. Soha semmilyen helyzetben nem szoktam hezitálni. Ami a személyemet, a sorsomat illeti, valahogy úgy fogalmaznék: előbb vágok, utána gondolkodom. Nem úgy, mint az egyszeri szabó, aki tízszer gondolkodik, s egyszer vág, én pont fordítva. —Ezért nem lett szabó... — ...Én nem, az édesapám volt szabó. — Ön nem szereti a totojázó embereket. Ha valamibe belefog, szívvel-lélekkel csinálja, vagy sehogy. — így van. Nem tudok fél szívvel vállalni valamit, és nem tudok fél szívvel szeretni valakit. Nálam feketék és fehérek vannak. Amikor egy-egy napot este végigpörgetek magamban, sokszor keserű a szám íze. Elgondolkodom, .hogyan kerülhettem volna el a konfliktusokat. Sajnálom, ha megbántom az embereket. De akik ismernek, tudják, vállalom a konfliktusaimat. Nem szoktam megfutamodni. És van erőm beismerni a tévedésemet. —Feszültségekkel indul munkába? — Sokszor igen. — Ha belegondolunk, az elnöki szóvivőnek sok mindennel tisztában kell lennie; ismerni a protokoll, a diplomácia szabályait, a hivatalos programot, és mindezekben a saját feladatát. Egy-egy pillanat váratlan szituációkat hozhat... — Persze. De nem ezért vagyok feszült. Nem szeretek például személyi kérdésekkel foglalkozni. Nem szeretek nemet mondani. Bármennyire is furcsa, de nem szeretek interjúkérést visszautasítani. Olykor azonban meg kell tennem. Előfordul, hogy mondjuk Békés megyébe egy üzleti reggelire meghívást kap a köztársasági elnök. Kora hajnali a készülődés, amíg visszaérünk, eltelik fél nap egy másfél órás program miatt. El kell tehát dönteni, mi mennyit ér.-— Beszéljünk egy kicsit a biztonsági emberekről. — Nem szívesen teszem, talán megmosolyognák, ha hallanák, hány biztonsági ember őrködik az elnök épségéért. A válasz egyébként roppant egyszerű: éppen annyi, amennyit igényel. —Mennyit engedhetnek a protokollból? — Államközi fogadáson semmit. Nem a két elnök miatt, hanem egyszerűen azért, mert megvannak a nemzetközi előírások. Bizonyos helyzetekben azért lazíthatunk. Mondok egy példát: a német elnöknél járt Göncz Árpád. Mindkettejük számára kinyomtatott pohárköszöntő készült. Előtte azonban olyan kapcsolat alakult ki közöttük, hogy a német elnök kezdeményezte: ne az előre elkészített pohárköszöntőt mondják el. Mondjanak emberi szavakat egymásnak. A protokoll azt is előírja, hogy milyen esetekben kell zakót viselni. Nos, ez is lekerült már néhányszor, főleg a nyári forróság miatt, s olyankor ingujjban, nyakkendő nélkül folytak a tárgyalások. Ennyit lehet engedni. De visszatérve a mondandóm elejére: képzelje el, mi történne, ha a protokoll szabályait egyszerűen felrúgnák. Milyen véleménnyel lennének az országról? Nem nálunk, hanem esetleg külföldön vél- ten vagy valósan belemagyaráznák, hogy tudatosságról van szó. hallgatni. A legutóbbi 10—12 vidéki út ilyen élményekkel is gazdagodott. Ami pedig a mi két és fél éves periódusunkat illeti, változatlannak látom, hogy az elnököt tájékoztatni akarják és nem informálni. Mindig kötelességszerűen elmondják a termelési eredményeket, a statisztikákat, amelyek mögött hiányoznak az emberek. Úgy érzik, a vidék, a táj szépségét kell bemutatni és nem a valóságot. A nyáron meghívták az elnököt egy vidéki ünnepségre. A rendezvény megható és szép volt. Nem azért, mert az elnök ott volt, hanem, mert az elnököt egy magyar állampolgárnak tekintették. — Önnek van-e beleszólása az utazások előtti programösszeállításba ? — A program véglegesítése az elnök kezében van, ő adja rá az áldást. A hivatalvezetője fogja át az egész munkát. Én mint javaslattevő, három programért mindig hajlandó vagyok harcba szállni. Ragaszkodom hozzá, hogy a sajtónak—különösen a helyi sajtónak — biztosítsanak fél órát. —Előfordult-e már, hogy az elnök visszautasított volna egy találkozót a sajtóval? — Olyan nincs. Szerencsére emiatt soha sincs harc, csak egyetértés. A másik, számomra ugyancsak fontos: találkozás a helybeli fiatalokkal. Ezért sem kell megküzdeni, az elnök nagyon jól érzi magát az ifjúság körében, s ha sikerül a beszélgetés, két-három napra erőt ad. A harmadik dolog, amit szeretek a csata színterére vinni: az adott táj, vidék nevezetessége, műemléke, amitől más a hely, a környezet. Ez lehet egy festmény, egy szobor, egy csipet, amire a város, a település büszke. Ha ez éppen az általános iskola, akkor azt kell meglátogatni. — Emlékszik olyan esetre, amikor Göncz » Árpád nem érezte jól magát? — Igen. Szerencsére ez a kivétel. Ahová eljutottunk, mindenütt szeretettel várták. Ha nem jól érzi magát, azért lehet, mert borzasztóan fáradt. Megtörtént az is, hogy kényelmetlen helyzetbe akarták hozni napi aktuális politikai kérdésekkel, vagy olyasmire kérték, amivel emberileg nem ért egyet. — Mit tehet az elnök azokért az emberekért, akik végső elkeseredésükben fordulnak hozzá? — A jó szón kívül semmit. A jelenlegi helyzetben sem a hivatal, sem a saját költségvetése nem engedi meg, hogy támogassa a rászorultakat. Hangsúlyozom, mindenkinek jogos a panasza. Megdöbbentő levelek jönnek naponta; van, aki csupán annyi pénzt kér, hogy petróleumot vehessen, amivel leöntheti, s felgyújthatja magát. Mások megkérdezik: elnök úr, adjon tanácsot, mit vegyek a nyugdíjamból, gyógyszert vagy élelmet, esetleg fizessem az áramot, a lakbért. — Váltsunk témát. Ön a kívülálló számára a „láthatatlan" háttérben dolgozik. Nem így van a valóságban. Állandóan felfedezhető Göncz Árpád mögött, mellett és figyel. Mire figyel? — Most a titkaimat mondjam el? Figyelem, az elnök válaszait hogyan fogadják. Minden rezdülés fontos lehet. Ezekből szűrjük le aztán, mit tettünk rosszul, mit kell másképp csinálni. Ha az elnök igényli, egy-egy mondatot is váltunk. Mindig tudja, a stábja ott van, akár a hivatalvezetőtől, Szúnyogh Károlytól, akár mástól bármikor bármit kérhet. —Milyen az elnök stábja? — Erre milyen választ vár? Mondjam azt, hogy az országban a legjobb? Mert így van. — Amikor telefonon randevút kértem Öntől, azt mondta: könnyű az élete a köztársasági elnök mellett. Miért? — Kevés ember él ma Magyarországon, aki ugyanazt mondja reggel, mint este. Sőt, másnap, és a következő nap reggelén is. — Áruljunk el az olvasóknak még valamit: olykor a legintimebb beszélgetések melegítőben, guggolva hangzanak el. Természetesnek tartja, ha ilyen szituációban megkéri Önt az elnök: András, borzasztóan fáj a fejem, nem hoznál egy Quarelint? — Teljesen természetes. Igazából sohasem érzékeltette, a legkötöttebb hivatalos programokon sem, hogy valamilyen különleges bánásmódot igényelne. A kollégáival mélységesen emberi, bensőséges a kapcsolata. Olyannyira, hogy az említett kérés akár fordítva is elképzelhető. — Milyen mélységig tekinthetnek az ország első emberének magánéletébe? Közli-e, ha fáradt, ha nem sikerült a napja, ha beteg a kutyája? — Nincs kutyája, egy fekete macskája van. Az is csak úgy „beköltözött” hozzájuk, és a Vitéz Radeberger Lukrécia névre hallgat. Nem akarom eltúlozni, de tudunk mindenről. O is. Azt kell mondanom, sokkal mélyebb a kapcsolatunk, mint egy főnök—munkatársi viszonyban. Nincsenek tabutémák. —Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy a munkája során Ön sok ellenséget szerez. A másik oldalon pedig azok találhatók, akiket nagyon szeret. Kik ők? — Akiket a nyilvánosság előtt is vállalok: a két lányom, Barbara és Éva. Sokszor haragszanak rám; nemzedékbeli és „zsebpénzbeli” ellentéteink vannak. Az idősebbik, Barbara bölcsésztípus, időnként lebeg a föld felett úgy öt centivel. A másik viszont borzasztó gyakorlatias, világmegváltó tervei vannak. — Volt-e Önnek olyan vágya életében, amit nem érhetett el? — Legyek őszinte? Most először mondom el a nyilvánosság számára: valaha sportújságíró akartam lenni. A sportot rajongásig szerettem és most is szeretem. Aztán másként alakult. Nem bántam meg. Elégedett és boldog ember vagyok. —Köszönöm, hogy titkait megosztotta velem és az olvasókkal. László Erzsébet „Nem tudok fél szívvel vállalni valamit, és nem tudok fél szívvel szeretni valakit...”
