Békés Megyei Hírlap, 1992. november (47. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-18 / 272. szám
BOTRÁNYKÖVEK 1992. november 18., szerda Századfordulós műszakidő a Jaminában Túlmunkáit túlmunka A két leány közül az egyik már korábban elvesztette „ártatlanságát”. A Dél-alföldi Tégla- és Cserépipari. Vállalat két békéscsabai leányvállalatát február 29-én egyetlen részvény- társaságba olvasztották, s ebben az állapotában vásárolta meg harminc nap múlva a Proton Ziegelwerke Gleinstätten Tondach. Ami az ártatlanságot illeti: a két leánynak külön- külön kollektív szerződése volt, s a vitára okot adó gyakorlat a Jamináéban rejtőzködött: egyéni módon értelmezték a túlmunkát. „A termelési kvantumok miatti többletmunka nem minősül túlmunkának” — írták le ebben. Április 13-án aztán a másik volt leány is magáévá tette e passzust. Az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség — a szakszervezet kérésére — utánajárt a túlóraügynek. Május elején a Munka Törvény- könyvének megsértése miatt a szabálytalanság megszüntetésére hívta fel az elnök-vezérigazgatót. Azt a Lehoczky Andrást, aki a kollektív szerződésről és egyebekről tárgyalni kívánó szakszervezeti vezetőt — előző mondatában elismerve a mai érdekvédelmi szervezeteket — azzal „osztotta ki”, hogy a „...munkaadónak hosszú távú és jó partnere a választások során legiti- mizált érdekvédelmi szervezet lehet”. Közölte: nem kötnek új szerződést, s csak „elvi tárgyalásokra” hajlandók. A szakszervezet azonban nem akart „hunyó” maradni: sérelmezte, hogy még a törvény által meghatározott esetekben sem kérik ki a szakszervezet véleményét. Jöttek a kvantumok Nehéz eset ez a szakszervezet... mármint a gazdasági vezetés számára. Sehogy se akarja lenyelni, hogy majd csak a még el nem készült vállalati stratégia megszületése után üljenek le tárgyalni. Egyre azt mondogatja: a Munka Törvénykönyvében leírtak alkalmazása nem függ a vállalat óhajától, ábrándjaitól. De a vállalat sem volt rest a válasszal: egyszerűen nem válaszolt. Ez már az új idők szele lehet: a nálunk bizonyára magasabb — mit ne mondjak, európaibb — kultúrájú osztrák cég sem pazarolt levélpapírt a magyar érdekvédelmi szervezetre. A Békéscsbai Városi Ügyészség viszont — többek között — megnézte, hogy a részvénytársaságnál hogyan érvényesülnek a túlmunkára vonatkozó szabályok. Kiderült, hogy a Csabai Leány- vállalat kollektív szerződése ugyan a beadáskor megszűnt, ám valamely halottfeltámasztó módszerrel az egyesülés után azt módosító előírások hatályosnak — ha nem is szabályosnak — minősülnek. Azt írja az ügyészi jelentés: „»a termelési kvantumok miatti többletmunka nem minősül túlmunkának«, de a Jamina gyáregységnél elfogadott, kollektív szerződésbe felvett, 17. pont szerinti azon előírás is, amely szerint: »a havi meghatározott termelés mennyisége érdekében történő, munkaidőn felüli munkavégzés nem minősül túlmunkának«, egyaránt jogszabályt sért.” Az ügyészség nem egyszerűen a törvénysértő szerződésrész törlésére hívta föl a munkaadót, hanem árra is, hogy a már teljesített, ám figyelembe nem vett túlmunka ellenértékét a vállalat fizesse meg dolgozóinak. A június 9-én kelt ügyészi jelzés azt indítványozta, hogy az elvégzett túlmunkát díjazással vagy szabadidő-kiadással utólag rendezze az elnökvezérigazgató. Egyre többen nevükkel is vállalják a követelésüket: talán érthető, hogy többnyire a már minden vesztenivalójuktól megszabadult munkanélküliek. (Természetesen pénzt kértek, 20 százalék késedelmi kamattal, hiszen szabad idejük bizonyára bőségesen akad.) Beletört a bicska Természetesen igyekeztünk megkérdezni az ügyről Lehoczky Andrást is. O a beszélgetés jogát „átengedte” Hideg Gábornak, a részvénytársaság gazdasági igazgatójának. — A munkaidő-alap heti 36 órára csökkentésével együtt 1990. január elsején bevezettük a 12 órás műszakot — mondta. — A dolgozók ettől kezdve fix fizetést és prémiumot kaptak. Cserébe meg kellett termelniük egy meghatározott mennyiséget. Ez a megoldás bekerült a Jamina kollektív szerződésébe is. Idén be akartuk vezetni a Jaminába beolvadt másik gyárban is. Ott más volt a munkakultúra, beletört a bicskánk. —A rágyártás miatt mennyi túlmunkát kellett végezni? — Műszakonként 2-3 órát, de volt, hogy 6-ot is. —Mit tettek az ügyész jelzése után? — Május elsejétől megszüntettük a rágyártást, a kollektív szerződésből töröltük a szabálytalan részt. Leültünk a dolgozókkal, megbeszéltük a túlmunka miatti visszamenő- leges ellenszolgáltatást. A Jaminában, ahol két évet kellett rendezni, két hete állapodtunk meg. Nyolcvan embert érintett a dolog, egy nem fogadta el az ajánlatunkat. A másik gyárban a rövidebb alkalmazási idő miatt egyszerűbb volt a kompenzáció. — Voltak-e túlmunka-megtagadások? — A két leányvállalat egyesülése utáni hetekben, a másik gyár egy-két gyenge kezű vezetője által irányított területen előfordult, hogy hazamentek az emberek. A pénz a postán — Nem tűnt fel senkinek a vezetésben, hogy jogsértő gyakorlatot folytatnak? — A Munka Törvénykönyve ismerte a munkamegszakítást. Ha betű szerint élünk vele, megfeleltünk volna a szabályoknak. A dolgozók csak azt kifogásolták, hogy a túlmunka miatti sérelmük orvoslásának módját előzetesen nem beszéltük meg velük. Kellett-e kérniük a dolgozóknak a káruk megtérítését? — Száznál több emberrel beszélgettünk. Két kivétellel elfogadták a felajánlott összeget, melyet célprémiumként fizettünk ki. —Mi lesz azokkal, akik időközben elkerültek a gyárból? — Minden érintett, eltávozott dolgozónknak automatikusan postázzuk a pénzt azzal, hogy nem kötelesek elfogadni. Harminc ilyen ember közül eddig ketten nem éltek az ajánlatunkkal. — Mi lesz, ha bíróság elé viszik az ügyet? — Bizonyára megnyerik a pert. Ezért gondoljuk, hogy egyszerűbb megegyezésre jutni. Olyanoknak azonban nem kívánunk fizetni, akik irreális követelésekkel állnak elő, illetve jogalap nélkül igényelnek. A Jamina bérezése, szociális gondoskodása vitathatatlanul figyelmet érdemel. Persze nagy a hajtás is. Ez a mindenesetre jókora kvantumnyi tanúl- sággal szolgálhat a vezetésnek. Mindenesetre nem a szakszervezet erején, a törvényesség kényszerén kellene elsősorban elgondolkodniuk, hanem azon, hogy a termelés igényei, a tulajdonosok és saját érdekeik képviseletében milyen messzire érdemes elmenniük — kockára téve a dolgozók tűrőképességét. Kiss A. János kis közjáték A Jamina nem vitatkozik, hanem fizet. Hogy eleget-e, arról már némileg megoszlanak a vélemények... FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Akik a szegénységből is hasznot húznak Karitatív ruhába bújtatott szélhámosság? Minden úgy kezdődött, mint a meseben. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer több száz munkanélküli, akik nagyon várták a királyfit, hogy végre kimentse okét nyomorúságos helyzetükből. Vagy legalábbis felkínáljon egy ici-pici munkahelyet a megélhetésükhöz. Mesénk szerint meg is érkezett a „herceg”, mégpedig a munkaügyi központok közvetítésével. Mindenki lelkesedett, amikor bajai központtal létrehoztak egy országos hálózatot Munkanélküliek Karitatív Egyesülete néven. Történetesen Békés megyeben is nyitottak több irodát. Vége a nélkülözésnek — gondolták a jelentkezők — és teljes lendülettel munkához láttak. Alig telt el néhány hónap, amikor hiba csúszott a mesébe: hiába keresték, eltűnt a királyfi, ráadásul a pénzes ládikával együtt. No de félre a tréfával, a valóság sajnos tragiku- sabb egy egyszerű mesénél. A történtekről a résztvevők nevében R. F.-né, a mezőkovácsházi kirendeltség vezetője tájékoztatott bennünket. A biztató kezdet Az országban Baja központtal alakult egy egyesület, amely megfelelő cégbejegyzéssel, adószámmal bírt és a Munka- nélküliek Karitatív Egyesülete nevet viselte. Ez a szervezet a megyei munkaügyi központok segítségével megbeszéléseket tartott a munkaügyi hivatalokban, megyénkben itt Békéscsabán — kezdi R.-né a történet legelején. — Tájékoztattak bennünket a várható feladatokról és máris dönteni kellett, hogy vállaljuk-e. Rögtön meg is kaptuk a munkaköri leírást. Az előadást Jánosik Tamás és Ulakity Lajos tartotta, mint elnök és alelnök. Ezt követően megkötötték velünk a munkaszerződést (egy formanyomtatványon nekünk kellett kitölteni!), mely szerint kirendeltségvezetőként alkalmaznak bruttó 20 ezer forint fizetéssel. — Nem volt gyanús ez a gyors intézkedés? — Sokan hozzám hasonlóan gondolkodtak és már régóta kilátástalan helyzetben voltak. Maga a „karitatív” szó is bizalmat keltett, mert a jótékonyság, a segítőkészség önmagában sem jelent rosszat — véltük többen. Nagy többségünk munkanélküli volt, de akadt köztünk olyan is, aki munkahelyet hagyott ott a tájékoztatás alapján. Értelmes tevékenységnek látszott és biztos megélhetéssel kecsegtetett. Ki gondolt volna rosszra? Egyébként tudomásom szerint Szeghalmon, Tiszafüreden, Kisújszálláson, Gyomaendrődön és Mezőko- vácsházán kötöttek ekkor szerződést, de folyamatosan szervezték augusztus 1-jétől havonta más megyékben is. — A leírás szerint mi lett volna a konkrét munkájuk? — Azt mondták, hogy olyan emberekkel kell foglalkoznunk, akik érzelmileg és anyagilag „padlóra kerültek” és nekünk megfelelő eszközeink lesznek, hogy enyhítsünk gondjaikon. Fő feladat az átképzések, oktatások szervezése. Azt azonban, hogy ezek az eszközök milyen jellegűek, nem tudták megmondani. Később tájékoztatnak a részletekről — nyugtattak meg bennünket. Eltúlzott önállóság — Felhatalmazást kaptunk, hogy minél gyorsabban béreljünk irodát és oktatótermet. Én például augusztus 10-étől a helyi áfésznél kaptam helyiséget, de az elkészített írásos bérleti szerződés a mai napig nem érkezett vissza Bajáról. Érdekessége a dolognak, hogy az irodába is mindent magunk szereztünk be, így a papírt, a tollat, az írógépet és amit kellett. Kérték, hogy a munkaügyi hivataloktól kérjünk adatokat. Ezt követően munkánk segítéseként, összesen a három hónap alatt két írásbeli tájékoztatást kaptunk. — Hogyan tartották a kapcsolatot a központtal? — Személy szerint telefonon, de más kolléga levelezett az ügyintézőkkel. Legelőször augusztus 5-én kaptunk utasítást, amelyben közölték, hogy az önkormányzatoknak tájékoztatást küldtek munkánkról és mi is vegyük fel velük a kapcsolatot. Ekkor javasolták a beiskolázások kezdetét szeptember 1-jére ütemezni, valamint, hogy keressünk adminisztratív munkára egy munkatársat. Mellékeltek egy ütemtervet is, amelyben felsorolták a kirendeltségvezető feladatait. Furcsa volt ez a nagy önállóság, mert valójában senkit sem érdekelt mit végzünk, mit dolgozunk. A berendezkedésünk után azonnal köteleztek bennünket a Nagy- Alföld című hetilap terjesztésére. -Ehhez össze kellett írnunk azokat a munkanélkülieket, akik járadékból vagy segélyből éltek, s megegyezni velük a lapterjesztésben. Me- zőkovácsházán 17 településről kellett 1-1 személyt találnom, aki a 27,5o forintos lapot eladja. Ebből 20 forint járt a kiadónak, a 7,5o-en mi osztoztunk volna. Megérkezett 600 darab újság, amelyből sok-sok utazás mellett 50-et adtunk el. Jelenleg is a lakásomon őrzök több ezer darab Nagy-Alföldet. —Mi történt ezután? — A fizetést szeptember 3- ára vártuk. A többiekkel konzultálva 10-e után telefonon megkérdeztük, hogy mikor kapunk fizetést. Azt mi is szeretnénk tudni — volt a válasz. Töbszöri telefon és levélbeni sürgetésre a mai napig sem fizették ki az esedékes munkabéreket. Valahányszor érdeklődtünk, mindig más volt a magyarázat. Általában arra hivatkoztak', hogy az államtitkár úr (a munkaügyi minisztériumban!) szabadságon van, nincs idehaza, nem tudja rendezni a dolgokat. Az az érzésünk támadt, hogy a minisztériumra hivatkozva, az államtitkár úr neve mögé bújva valamiféle szélhámosság van a dologban. Az igazgató, Jánosik Tamás arra hivatkozott, hogy számta- lan pályázatot fogadtak már el, de még nem kapták meg a pénzt. A türelem fogytával egyre többen ostromoltuk kérdéseinkkel a központot. Végre szeptember 25-én reagáltak ezekre a felvetésekre, amelynek a lényege az volt, hogy a szervezet önfenntartó, de nem profitorientált — sorolj R.-né. A tettek mezejére léptünk Eltelt október, pénz meg sehol. A munkánkról sem érdeklődött senki. Elfogyott a türelem és megbeszéltem a szeghalmi kolléganővel, P. E.-vel, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot. Felhívtam az ügyintézőt és némi szóváltás után közöltem, amennyiben nem fizetnek, egyeztetést kérek a cégtől. Levelet is küldtem. Válasz sehol, pedig állítólag elküldték. Ekkor kértem, hogy közös megegyezéssel szüntessék meg a munkaviszonyomat, valamint, hogy a munkabér elmaradása miatt bírósághoz fordulok. A munkaviszonyt megszüntető határozat gyorsan megérkezett és meglepetésre még 3 bérszámfejtő- lap-másolat, amely arról tanúskodott, mintha én felvettem volna a fizetést. Még szabadságot is elszámoltak rajta. Az egész azonban hazugság és valótlan állítás. Szeghalmi és békési kollégáimmal elindítottunk egy körlevelet, amelyet a Munkaügyi Minisztériumba Schamschula György államtitkárnak továbbítunk — mivel őt is belekeverték az ügybe —, tájékoztatva az eseményekről. Ezt az országban több helyen is (Eger, Füzesabony) aláírták. A (jpndorlato- saji kialakított irodák számát csak becsülni tudjuk, de országosan mintegy 35 személyt érint a dolog, ennyi embert szedett rá az egyesület. Munkabérünk kifizetése érdekében elküldtük a Bács-Kiskun megyei munkaügyi bíróságra is a keresetünket, valamint értesítettük és feljelentettük a szervezetet a bajai polgármesteri hivatalnál is. Beadványainkban kértük, ellenőrizzék az egyesület munkáját, pályázataikat, hogy valóban megalapozottak-e, vagy esetleg a munkanélküliek újabb vámszedőivel van dolgunk? Az utolsó beszélgetéskor az is kiderült, hogy a napokban minden irodavezető kapott 5000 forintot részmunkadíjként, amely előtt ismét értetlenül állnak az érintettek. Valamint kérik, hogy a tisztesség kedvéért feltétlen említsük meg, hogy véleményük szerint a munkaügyi hivatalok vétlenek az ügyben, hiszen őket is félrevezették. E cikk írója pedig szeretné megjegyezni, hogy az esettel kapcsolatban nem formálhatott véleményt, hisz a másik oldal véleménye is elkelne a tisztázáshoz. Reméljük, hogy a cikkben elhangzottak tanulságul és figyelmeztetőül szolgálnak. Halasi Mária
