Békés Megyei Hírlap, 1992. november (47. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-11 / 266. szám

1992. november 11., szerda

TÉNY-KÉPEK

mi

Egy kislány, aki gyógyulni akar

„A betegágyban is a szeretet adott erőt!”

„Hit, remény és szeretet!” Talán ezzel a kereszténységtől kölcsönzött három szóval jellemezhetjük leginkább Kardos Barbara, magyarbánhegyesi, 14 éves kislány önnön hitvallását és a jövőről formált képét. A hit és a remény tölti be mindennapjait, miközben embert próbáló bátorsággal és akaraterővel küzd a testében hirtelen feltámadt súlyos betegség ellen. A felgyógyuláshoz pedig hihetetlen energiát nyújt az ismerősök és ismeretlenektől feléje irányuló, s a naponta megnyilvánuló szeretet. A hétköznapok híreiből ismerjük, hogyan küzdöttek az orvosok, a szülők hónapok óta Barbara egészségéért, és miként válhat gyógyírrá sok-sok őszinte szó. Kardos Barbarát két hétre hazaengedték a budapesti Korányi Kórházból, így otthon, családi körben beszélgethettünk.

Barbara egyik hobbija a kötés fotó: kovács Erzsébet

/

„Édesanyám a barátnőm”

Amikor felkerestem Kardos Barbaráékat először is a lakás rendezettsége és a mindenütt uralkodó patyolattisztaság lepett meg. Ki gondolná, hogy ebben a kifogástalan környezetben a mindennapok megpróbáltatásait élik. Nem vagyok egyedül a gondolattal — nyugtatnak meg a háziak —, mert bizony sokan tévesen úgy hiszik, ha beteg van a háznál, akkor ott a berendezés is kórházias. Barbarához éppen hat iskolatárs érkezik látogatóba, hogy ne zavarjunk. Kardos Im- rénével a másik szobában ülünk le beszélgetni.

— Házasságkötésem után két évre, 1978-ban született a kislányunk Barbara. Én az általános iskolában tanítok 22 éve, s eközben vásároltunk egy kis házat. Kölcsönök felvételével belefogtunk a házépítésbe. A férjem 1983-ban meghalt. Nem kis anyagi terhekkel és egy félkész házzal maradtunk egyedül. Nem könnyen, de mindent befejeztem és tavaly kifizettem az OTP-adósságot is. Már azt hittem, rendeződnek a dolgaink, a kislányomat felvették Békéscsabára, a Rózsa Ferenc gimnáziumba, amikor hirtelen megváltozott az életünk — komorul el az arca. Pontosan emlékszem a dátumra, hogy június 27-én Barbi megfázott és tüdőgyulladásra gyanakodtak. Békéscsabára került a kórházba, ahonnan két hét múlva gyógyultan hazaadták. Két és fél hétig járt iskolába, majd vissza kellett mennie vérképellenőrzésre. Egyszer csak váratlanul hívattak a kollégiumba, hogy rosszul lett és bevitték a kórházba. Békéscsabáról Szegedre utalták át. Ekkor már olyan erős fulladása

volt, hogy műtétre is előkészítették. A vizsgálatokból azonban kiderült, hogy veszélyesebb a helyzet, mint gondolták. A doktor úr közölte, hogy egyetlen kiút látszik: meg kell lézerezni a hörgőket. Ezt azonban az országban csak egy helyen, a Korányiban lehet — áll meg szomorúan egy pillanatra, hogy új erőt gyűjtsön.

— Attól a pillanattól kezdve, hogy felszálltunk a helikopterre ragaszkodtam hozzá, hogy mellette legyek. A kórházban, a betegágynál mindent együtt éltünk át, végig kísérhettem minden pillanatot — amiért nagy hálával tartozom az egészségügyi dolgozóknak. Azt hiszem, nem is tudom megköszönni azoknak, aki segítettek itthon, akik gyűjtést szerveztek, a sok ismeretlennek és azt a sok jót, amit a kislányom megmentéséért tettek.

— Egyébként a mindennapok elviseléséhez Barbi jósága, a belőle sugárzó akarat, szeretet adott erőt nekünk — jegyzi meg az időközben megérkező nagymama. Mert tudni kell Barbaráról, hogy templomjáró, mély érzésű, vallásos gyermek, akiben — szerénytelenség nélkül állítható — a tehetség és a jóság egymásra lelt.

— A mi családunkban és rokonságunkban nagy az összetartás, soha nem hagyjuk egymást egyedül. Nekem az anyukám egyben a legjobb barátnőm is — szól közbe Barbara, miután az iskolatársak elköszöntek és kézimunkájával együtt átjön hozzánk.

„Fontosabb, hogy gondolnak rám”

Miközben fáradhatatlanul jár Barbara kezében a kötőtű — bár titkon fürkészem őt—nem

találok semmi szokatlant. Velem szemben egy életvidám, mosolygós, bájos szöszke kamaszlány ül, aki úgy mesél a betegségéről, mint egy erőt próbáló túráról vagy egy múló emlékről.

— Az általánost itt végeztem Magyarbánhegyesen, és mivel elég jól tanultam, meg sok minden érdekelt, kicsit különcnek tartottak. Anyukámmal közösen nagy szenvedélyünk a könyv. De az olvasáson kívül is rengeteg dologgal foglalkozom. Jártam irodalmi színpadra, külön tornára, díszítőművészeti szakkörre, szeretem a nyelveket, és kedvenc tantárgyam a kémia, fizika — sorolja lelkesen. Vegyész szerettem volna lenni, de ezek után nem lehet, ezért esetleg gyógyszerész vagy kémiatanár leszek. A kórházi idő alatt sokat olvastam és a kézimunkával foglalom le magam. Szeretem az embereket, sok barátom van, és még többet ismertem meg a kórházban. Elfogadom az embereket olyannak, amilyenek, így másoknak sem nehéz elfogadni engem. Számomra nem is annyira a pénz értéke a fontos, hanem az, hogy mennyien gondolnak rám!

„Azért is meggyógyulok!”

— Azt mondták egyszer, hogy bennem hatalmas a kapcsolatteremtési vágy, hát nem tagadom szeretek mindenkit megismerni, legyen az 2 éves vagy 92, gyorsan szót értünk. A kórházban hallottam azt a kifejezést, hogy „nekem életkedvem van”. Nem tudom ez mit jelent valójában, de lehet benne valami.

A vizsgálatoktól nem féltem, egyedül csak a bronhosz- kópiától. Száznál is több szurit kaptam, nem érdekelt, meg akartam gyógyulni. A sok szeretet, a betegágyon is erőt adott, és hozzásegített a gyógyuláshoz. Ezt csak megköszönni, de visszafizetni nem tudom — gondolkodik el egy pillanatra.

Miközben szinte ömlik a szó, a sok élmény felém, megismerkedhetek Barbara féltett kincseivel is. A kabalamaci, a nemrég kapott csörgősipkás bohóc, az imakönyv, a maga készítette gipszszobor, a sókukac, a levél, a plakát- és szentképgyűjtemény, mind-mind kis gazdájáról árulkodik. Megismerhetem a körmönfo- nás, a gyöngyfűzés mesterségét is, valamint azt a hosszú listát, amely tartalmazza, kinek mit készít karácsonyra. Végül az is kiderül, hogy a zene és a költészet sem áll távol egyéniségétől.

— Hogyan tovább? — kérdezi szinte önmagát. — Egy hét múlva vissza kell utaznom kontrollra. A vérképem jó, az orvosok szerint a gyógyulásom megfelelő. Hat hónapig tart még a kezelés. Az eredménytől függ, hogy mi lesz tovább. Egyetlen gond, hogy vonaton nem utazhatok, és bár járóbeteg vagyok, közösségbe sem mehetek. Hiszek abban, hogy minden jóra fordul, és ígérem, hogy csak azért is meggyógyulok!

Halasi Mária

Horthy Miklós a nemzetmentó magyar?

Hetvenhárom esztendeje lesz november 16-án, hogy fehér lován bevonult Budapestre egy magyar tengernagy, aki megpróbálta az akkori káoszból kivezetni nemzetünket. A korabeli sajtótermékek alapján összeállítást készítettünk az akkori időkről, amelyből nyomon követhető a kormányzó személyiségének, szerepének egykori megítélése.

Horthy a budapesti bevonulást, a magyarságra jellemző lovagias józansággal készítette elő, s az önkényes, értelmetlen atrocitások megelőzése végett a következő hadseregparancsot adta ki:

„Felelősséget vállaltam a magyar kormánnyal és az antant hatalmakkal szemben, hogy a nemzeti hadsereg Budapest megszállása alkalmával tartózkodni fog mindennemű önkényes, törvényellenes fellépéstől, pogromtól, mindennemű kihívó magatartástól és minden eljárástól, amely túllépné a hadsereg részére megállapított hatáskört. Megkövetelem, hogy ezen általam vállalt kötelezettségnek a nemzeti hadsereg legteljesebben eleget tegyen. Tudatában annak, hogy a bűnösök bűnhődni fognak, számítok minden tiszt és minden ember odaadó támogatására, annál is inkább, mert fenti ígéretem beváltása menti meg hazánkat a nyomorúságtól és az ország jövőjére nézve a legnagyobb fontossággal bír.

Ezen parancs a nemzeti hadsereg minden tagjának a tudomására hozandó.

A fővezérletnek ezen rendelkezése a karhatalomra, amely a nemzeti hadsereg kiegészítő részét képezi, teljes mértékben kötelező.” (Nemzeti Újság, 1919. november 14., pénteki, évfolyam 41. szám, 5. oldal.)

A fővárosba Horthy Miklós 1919. november 16-án vonult be. A korabeli filmhíradók vibráló képein valósággal ugrál a fehér ló és lovasa. Am a látszat csalóka, Budapestre egy elszánt, tettekre kész fővezér érkezett, akinek szilárd elhatározása volt a nemzet társadalmi fegyelmének megteremtésé és mgőrzése: „...Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezer éves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, ki üldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsájtani. Megbocsájtunk akkor, hogyha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szívéből, leikéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek és hatványozott erővel segítenek egy nemzeti erényekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett

véreinket, meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.” (Részlet Horhy Miklós fővezér 1919. november 16-ai budapesti beszédéből, Nemzeti Újság, 1919. november 18., kedd, I. évfolyam, 44. szám, 4. oldal.)

Horthy mindnekit kemény és kitartó munkára szólított. Tudta, a haza sebét csak a nemzeti összefogással lehetett borogatni, ezért a keresztén morál jegyében ezt hirdette meg. S kimondta azt is: a magyarság sorsának jobbrafordu- lására, csak önmaga cselekvésétől remélhet eredményeket. Beszédeiben mindenütt ezek mellett agitált:

...Hazafi csak jellemes, önzetlen ember lehet. Aki bűnösen él, önmagának és hazájának is ellensége. Ne essünk megint abba a bűnbe, amely ezer éven át rontotta meg ezt a hazát. A turáni átok az, amely ránk örökös széthúzást hozott. Ez a nép ezer féle jelszóval agyon van agitálva és érzi mindenki, hogy ebből ki keli jutni. Ne gondolják ezért, hogy megtisztelő lelkesedésüket magamra veszem, természetes, hogy kitör most a népből végre a becsületes, egyenes, önzetlen útratérés reménye fölötti öröm. Ezekben a rettenetes időkben mindenki az ég felé néz és onnan reméli, hogy manna fog hullani. Nagyon nehéz időknek megyünk elébe, melyekből sohasem fogunk tudni kilábalni, ha csüggedünk. Itt össze kell tartanunk, egymást kell erősítenünk és segítenünk, hogy ezeken a nehéz időkön minél könnyebben átjuthassunk. Szent meggyőződésem azonban, hogy rövid időn belül mi leszünk itt a leghatalmasabb fajAz 1920. március 1-én kormányzóvá választott Horthy erényeit nem csupán a magyar sajtó ismerte el, hanem személyisége a külföldi újságírókra is nagy hatással volt, akiket mindig készségesen fogadott, s akik elő! sohasem rejtette el a nemzet sajgó fájdalmát:

„A kormányzó—írja a New York-i (az Universal Service laptól—A szerző. ) újságíró— a királyi palota királyi lakosztályában fogadott engem, a kék Duna magas partján. Á folyosón szabályos közökben testőrök állottak. A kormányzó fogadószobájának küszöbén a régi vörösarany egyenruhás testőr állott sisakkal és ala- bárddal. Horthy Miklós tipikus egyéniségére a régi tengerész jellemző vonásai vésték a próbajegyet. Borotvált arcának legjellemzőbb része a harcos és erős akaratú szögletes álkapocs. Szokatlanul élestekintetű szemei vannak. Állandóan tengemagyi ruháját viseli. Aki csak egyszer is látta, könnyen megértheti, hogy a budapesti szövetséges missziók körében miért olyan kedvelt a személye, és, hogy a magyar nép szívében miért jutott oly erős népszerűségre...

...A kormányzó sajnálattal említette meg azokat a károkat, amiket Magyarországnak a fehér terrorról szóló mesék terjesztésével okoztak. Ezeket

A kormányzó 73 éve vonult be Budapestre

a meséket, ahogy egész ünnepélyes formában jelentette ki, a bécsi és egyéb külföldi bolsevikek gondolták ki, és ők is terjesztik, valamint azok a magyar alattvalók, akik valamilyen bűncselekmény miatt nem térhetnek vissza hazájukba. A jelenlegi kormány egyedül a jogrendért működik, mert ez fogja meghozni a végleges konszolidációt. A kormányzó az interjút azzal fejezte be, hogy egyetlen háborús ország sem szenvedett annyit a háborúban, mint éppen Magyarország, és a békeszerződések oly kiáltó igazságtalanságokkal egy országot sem sújtottak ilyen érzékenyen, csak Magyarországot.” (Magyarság, 1921 .április 6., szerda, II. évfolyam 72J86. szám, 2. oldal.)

Horthy a viszály helyett mindig a nemes verseny mellett érvelt, hisz ellenségeskedéssel nem hatványozódnak a szétosztható javak, nem nő a nemzet ereje. Több mint hét évtizeddel ezelőtt, Győrben elhangzott beszéde — elmúlt időkön és letűnt rendszereken átütve — talán intelmül szolgálhat a mai Magyarország politikusai számára is:

„...Csak nagyon gazdag és nagyon hatalmas nemzetek engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy pártjaik viszálykodással foglalkoztassák a közvéleményt. Mi pedig, ha az elmúlt nagy megpróbáltatás után már valamennyire talpra- álltunk is, még szegények vagyunk, és még messze vagyunk a magyar erő és a magyar nagyság régi ragyogásától. Nekünk zárt sorokban egymás mellett kell állnunk. Nekünk egységes közvéleményre, egyetértésre van szükségünk, és azért minden becsületes magyar embernek egy táborban van a helye. Nemes versenyben, de sohasem viszály kodva, nehéz sorsunk tudatában, de sohasem csüggedve, bizakodással a jobb jövőben, de egyúttal mindig dolgozva érte, kövessenek engem továbbra is utamon, amely az erős, a művelt, gazdag Magyar- ország felé vezet. (Magyarság, 1921 .július 1., péntek, 11. évfolyam, 142J156. szám, 4. olMagyari Barna