Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-28 / 254. szám
1992. október 28., szerda TÉNY-KÉPEK MÉS MEGYEI HÍRLAP „Az embernek a saját borén kell tapasztalnia a szegénységet...” Magyar gyerekből német jezsuita pap A közelmúltban érdekes vendége volt a szeghalmi katolikus plébániának. Itt járt, misézett páter Mustó Péter jezsuita atya, a szegedi jezsuita rendház feje. A nem mindennapi egyéniséggel sok témáról beszélgettünk: Az első kérdés szinte magától adódik: —Hogyan lesz valaki jezsuita pap Bogotában? — Én Magyarországon születtem, de már Németországban nőttem fel, ott lettem tagja a jezsuita rendnek. Tanultam Franciaországban is, majd évekig munkáspap voltam az akkori Nyugat-Berlinnek azon a részén, ahol bevándorolt vendégmunkások éltek. Én magam is köztük dolgoztam például tányérmosogatóként. 1977-ben elindultam Mexikó északi részéből és busszal, gyalog és mindenféle helybeli közlekedési eszközzel elmentem Bolívia fővárosába, a 4000 méter magasan fekvő La Pazba. Egy ideig itt dolgoztam, majd visszajöttem Európába. —Mikor került vissza Latin- Amer ikába? — Már 1979-ben egy olasz atyával visszamentem Dél- Amerikába, ezúttal Kolumbia fővárosába, Bogotába. Ebben a hatmilliós városban az utcagyerekekkel kezdtem foglalkozni. Együtt éltem velük, segítettem őket és szüleiket, elsősorban az anyákat. Abból indultam ki, hogy sokkal fontosabb megelőzni egy család felbomlását, ezért az egyedülálló anyákat próbáltam keresethez juttatni, pénzt előteremteni számukra, hogy ne forduljon elő, hogy az anya küldi hatnyolc éves gyermekét az utcára ennivalót szerezni. Segíteni kellett az anyákon kívül a pedagógusokat, akik nehéz körülmények között próbálták a bűnözéstől visszatartani a kisgyerekeket, váltakozó sikerrel. — Hogyan tudta mindezt finanszírozni, miből élt tulajdonképp? — A legnagyobb anyagi támaszom korábbi tevékenységem által megismert német barátaim voltak, akik, miután levélben beszámoltam nekik a munkámról, rendszeres adományokkal segítettek. Hat évig neveltem a gyerekeket egy általam alapított intézményben, akik később sokféle tevékenységgel foglalkoztak, volt napközi, pékség stb. Mindez már egy alapítvány formájában történt, melynek két évig én voltam az elnöke. Az alapítvány ma nélkülem, de barátaim támogatásával működik. — Mi vezette erre a nem mindennapi cselekedetre? — Talán egy adag kalandvágy is volt bennem, de a legfontosabb elvem pap létemre is az, hogy csak akkor beszéljek az embereknek Istenről, ha valamit tettem értük. Az embernek a saját húsán kell megtapasztalni a szegénységet, hogy igazán érezze azt. Én éveket töltöttem a legszegényebbek között, éltem életüket. Talán meglepő, de ott ismeretlen az öngyilkosság. Az emberek sokszor végtelen nyomorban tengődnek és mégis élvezik az életet, nem érzik értelmetlennek. — Mióta él Magyarországon, hosszabb távra rendezkedett-e be itthon? — Másfél éve élek itthon, a szegedi jezsuita közösségnek vagyok a vezetője. Kapcsolatom a dél-amerikai testvéreimmel nem szakadt meg, rendszeresen beszámolnak nekem az ott folyó munkájukról. Ha minden rendben lesz, az év végén ismét meglátogatom őket. Magyarországon nem jelentős a jezsuita rend, most kezdünk megerősödni. Háromgenerációs a rendünk itthon: néhányan, akik az egykori régi rendünknek voltak tagjai, ma már 70—80 évesek és még ma is tevékenykednek. Körülbelül tízen vagyunk, akik idegenben lettünk jezsuitává és hazajöttünk az újjászervezést segíteni és vannak fiatalok, az újoncok itthonról, de például Erdélyből is, akik most kezdték meg tanulmányaikat. Ok lehetnek a jövő. GrLA Károly Mustó páter (bal oldalt) és vendéglátója, Nagy József szeghalmi plébános a harangláb előtt A Time is lép! Avagy az előnyünkre fordítható változás Belül mi magyarok is A mi kis sajátos médiaháborúnk közepette már-már időnk sem jut arra, hogy felfedezzük: rövid néhány év alatt szinte egyidejűségig gyorsult az amúgy addig sem mackómozgású elektronikus sajtó. Gondoljunk csak bele, alig tucat éve még „jó kérdésnek” számított, amikor közönségtalálkozón Washingtonban dolgozó rádiós kollegánkat megkérdezték: ,,Es tessék mondani, hogy van az, hogy ön ott belebeszél valamibe, mi pedig itt egyenesben halljuk...?’’ Mostanság? Még ott lángol a riporter mögött Brüsszel külvárosában a Boeing roncsa, ő pedig nem is mikrofonba, hanem egy kopasz kagylóba válaszol — a sok ezer kilométerre lévő tévéstúdióban érdeklődő műsorvezető kérdéseire. Az információk földrészek közti száguldása — és persze a kommunista rendszer európai összeomlása — megváltoztatta a legnagyobb világmédiumok üzleti politikáját is. Nem is olyan régen még alighanem megmosolyogták volna a világlapok marketingesei, ha egy magyar cég hirdetési ajánlattal áll elő (persze közölték volna, a pénznek nincs szaga). Nem kell hozzá különösebb bölcsesség, hogy megállapítsuk, azóta sok minden megváltozott. Itt van például a Time, amelynek egyik legutóbbi számában honi vállalatok hirdetnek. A még frissebb hír pedig, hogy a lap Magyarországról szóló mellékletet közöl! Szóval, miközben Bush és Clinton néz farkasszemet egymással a természetesen sokatmondó címlapon, belül a Matáv már 1993. évi telefonos rendszerét ecseteli, a Kontrax arról győzködi olvasóit, hogy egész Kelet- Európában komplett szolgáltatásokra képes, Kupa Mihály pedig hihető jövőkurzust hirdet egy vele készült ko- lumnás interjúban. (Amit aligha vitat épelméjű ember: arra a kérdésre, hogy nekünk mi a legfontosabb kérdés nemzetközi szinten, miniszterünk ezt mondja: „Piacok, piacok, piacok. Mindenekfelett erre van szükségünk.”) Az „áttörés” alkalmából M- cholas Robinson, a Time Magazin európai igazgatója a pesti Hotel Kempinskiben beszélt arról, hogy mire alapozzák az „idefordulást”. Természetesen az üzleti szemszög a döntő. Hogy jelenleg hazánk a legjobb partner a térségben, akár a befektetéseket, akár a kereskedelmet, akár a turizmust tekintjük. Segítségül hívták nyugat-európai olvasóikat is. A tavaly ősszel rendezett közvéleménykutatás tanulsága szerint a Time olvasóinak komoly hányada szeretne több és rendszeres információt kapni az új kelet-európai demokráciáról. Ha pedig így van, akkor ideje ezt a magyar befektetők tudtára is adni. A Time szakemberei úgy vélik, hogy mindenek előtt a vállalatok juttathatnak el megfelelő üzeneteket a nyugati emberekhez — termékeik útján. A hét hónapos, hét országra kiterjedő reklámkampány magyar részesei ma még nem tudnak megbízható válaszokat adni a „visszajelzésekről”, de a tavaly hasonlóan „megcélzott” Tajvan imázsa a válaszadók 58 százaléka szerint határozottan javult. (Vigyázat, ezt maguk a hirdetők állítják.) A képlet mindkét üzleti fél részéről pofonegyszerűnek látszik. „Mindig egy perccel előbb menj, ahová készülsz!” „Az előnyünkre fordítható változás” — nem győzték hangsúlyozni vendéglátóink, s ha ebből le is vonjuk a kötelező udvariasságot, mégsem ártana ezt a mondatot többször megrágni. Aztán pedig nem megszabadulni tőle, hanem beépíteni imázsjavító stratégiánkba. Miként azt a szintén „timeses” meglátást sem árt megszívlelni, miszerint mindig kialakul egy kép rólunk, de nem mindegy, ki alakítja ki. Mi vagy mások... Fábián István A világ egyik legnagyobb újságját 1923-ban alapították, úgymond az „elfoglalt értelmiségiek” számára. Akkor csak a 25 amerikai napilap egyike volt, 1991-re azonban 60 országba eljutó, 6 milliós példányú magazin vált a New York-i Rockefeller Centerből irányított lapból. A kiadó, a Time Warner a legnagyobb kommunikációs céggé nőtte ki magát a világon. Huszonöt százalékos tulajdonosai a CNN hírtelevíziónak. A Hím, a zene, a video mellett immár vidámparkok is fémjelzik a mamutcéget, de a szintén hozzájuk tartozó Life most például csak Amerikában jelenik meg. Napjainkban évente 80 millió dollárt szednek be a hirdetőktől és általában nyolc és fél évig járatják előfizetői. A Time Magazin európai száma 1,7 millió emberhez jut el, akinek azonban 85 százaléka nem amerikai olvasó. Lyuk az életrajzon / Ozon, a csodák csodája Nagy jót tettek a gyulai őszi egyetem szervezői, amikor programjukba iktatták a Földet körülölelő ózonpajzs — utóbbi időkben — hányatott sorsának szemügyre vételét. S ha igényesen akartak a közvélemény számára riasztó tényekről beszélni, keresve sem találhattak volna avatottabb szakértőt dr. Marx Györgynél, a filozofálásra is hajlamos fizikusnál, a Budapesti Eötvös Loránd Tudomány- egyetem professzoránál. Reméljük, hogy előadásának vázlatos ismertetésével egyaránt felhívhatjuk a figyelmet a probléma valós voltára és a lehetséges cselekvés — ma még megtehető — módozataira is. Jóval a Föld keletkezését követően, úgy egymilliárd éve alakult ki a bolygónk életét óvó ózonpajzs. Megjelenésével az élet „kimerészkedett” a szárazföldre is. Addig ugyanis meg kellett húzódnia a tengermély ultraibolya-sugárzást elnyelő biztonságában. Az ózon persze ok-okozati összefüggések alapján, s nem emberbaráti szeretet- ből teszi amif tesz. Például az autómotorokban végbemenő égési folyamat során is keletkezik ózon, melyet „tettestársával”, a nitrogén-oxiddal együtt arról vehetünk észre a nagy közlekedési csomópontokban, hogy „valami bántja a szemünket”. Tőlünk nyugatra folyamatosan mérik és ismertetik e csomópontok levegőjének ózontartalmát. A bonyolult légköri folyamatokba pillantva azt láthatjuk, hogy a Napból kilépő ultraibolya-sugárzás molekulabontó hatásával a magasban ózont „gyárt”, létrehozza és fenntartja az ionoszférát. A sugárzás egy része azonban túljut a sztratoszférában maga állította ózonakadályon, s eléri a Föld felszínét. Ha a légkör minden ózonját szétterítenénk a Föld felszíne fölött, három milliméter vastag réteget képezne. Ha viszont eltűnne az ózonpajzs, akkor a Földet érő ultraibolya-sugárzás a jelenleginek harmincszorosára nőne. Egy Thomas Midley nevű úriember, a General Motors mérnöke 1928-ban rájött a freongáz előnyös felhasználhatóságára. (Másik találmánya: a benzin ólmozása...) Azóta a freont többek között aerosolos palackokban, légkondicionáló berendezésekben, hűtőgépekben, tűzoltókészülékekben, a kemény poliuretán habok (például a hungarocell) gyártásában használják fel. F. S. Rowlandról mesélik, aznap, amikor 1974-ben kutató- csoportjával rájött, hogy egyetlen freonmolekula 50—100 éves élete során milliónyi ózonmolekula „halálát” képes siettetni, felesége „Na, mi volt ma?” kérdésére csak annyit válaszolt: „Rájöttünk, hogy közelebb a világvége.” A NASA, az Amerikai Űrhajózási Hivatal munkatársai- 1975-ben döbbentek rá: az ózonlyuk máris kialakult. Tíz év múlva Joseph Farman angol kutató már azt mutathatta ki, hogy az ózonkészletben 40 százalékos csökkenés állt be. Az amerikaiak kételkedtek ebben, mivel Nimbus nevű műholdjuk nem jelezte ezt a robbanásszerű változást. Amikor utánajártak a Nimbus „viselt dolgainak”, kiderült: a műholdba olyan programot tápláltak, hogy bizonyos határon túl a nagy változásokat mérési hibának kellett tekintenie. Az idei télen az Antarktisz felett felére csökken az ózonréteg vastagsága. Pedig valami védekezésféle már megindult. 1976-ban megrendezték az első freon-konferenciát. 1987-ben Magyarország és még 30 állam aláírta a freoncsökkentő program jegyzőkönyvét. Megsértését azonban nem szankcionálják: pedig ma már évenként 1 milliárd kilogramm freont állítanak elő. A freonutánpótlásra nem panaszkodhatunk: Kínában a következő évtizedben 300 millió hűtőgép kerül a háztartásokba. De mivel is jár a káros ultraibolya-sugárzás? Röviden: bőrrákot, a szemen szürkehályogot okozhat, immunzavarokat idézhet elő. Amerikai kutatók szerint egy százalékos ózoncsökkenés a bőrrákosok számának 3—8 százalékos növekedését idézi elő. Ez 1 millió ember esetén 2000 bőrrákos megbetegedést jelent, amelyet ötvenen nem is élnek túl. Ausztráliában, amely felett igen nagy az ózonlyuk, s rengeteg a szőke, vörös ember, minden ötvenedik polgár bőrrákban hal meg. Az US A-ban tíz év alatt megduplázódott a bőrrákosok száma. Magyarországon 1980-ban 200 bőrrákos halált jegyeztek fel, tíz év múlva már 500-at. A Földön évente 300 ezren halnak meg e daganatos megbetegedésben. A betegség jellemzője, hogy tíz év lappangás után tör elő: netán egy tíz évvel korábbi napozásért kell ily módon bűnhődnünk. (A televízióban minden hétfőn 22.20 órakor ismertetik az ózonréteg Magyarország feletti — húszéves átlaghoz viszonyított — vastagságát.) Persze a bőrrák kialakulásában más — így kémiai — tényezők is elmarasztalhatok. Mindez meglehetősen riasztóan hangzik. A környezetért valamennyiünknek felelősséget kellene vállalnunk, ha más mód nincs is rá, legalább tiltakozással. A hétvégén Bősnél egy amerikai és öt itthon- élő magyar tüntetett a súlyos környezeti károkkal fenyegető bősi építkezés ellen. Mi többiek még töprengünk vala_• o
