Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-10-11 / 240. szám
1992. október 10-11., szombat-vasárnap e KÉP KíNáLó „■— Mindaddig adósai vagyunk a város nagy fiának és a nfagyar zenekultúrának is, amíg a Gyulai Várszínház az Erkel-életművet nem dolgozza fel, nem mutatja be jelentőségéhez méltóan. Ezen adósságunkat kell letudni...” Andódy Tibor kérdésére, hogy tudniillik merre visz a Gyulai Várszínház útja, a választ a következő oldalon találhatja az Olvasó. A beszélgetés címe: Várszínházi visszatekintés. S hogy kivel beszélget Andódy Tibor? Tessék egyet lapozni! *** „Bihari vagyok, szüléimét korán elvesztettem, mostohaapám rákospalotai kőműves volt Tizenegy évesen már napszámot kerestem, majd inasként Kiérnék cúnfestó' műhelyében dolgoztam. A tanonciskolában Nemes Mi- hálytól, a Tolnai Világtörténelem egyik illusztrátorától és Szamosi Soós Vilmos szobrászművésztől tanultam anatómiát..” Ha szeretnék közelebbről is megismerni a szobrászművészt, aki bihari születésű, akkor olvassák el a 7. oldalt *** „Nézzük meg tehát, hogy mit jelez a horoszkóp Lady Diana számára erre az évre...” Ön is kíváncsi rá? Akkor üsse fel a 8. oldalt. Szólásmondások nyomában Hogy kerül a csizma az asztalra? Mondták... Az volt egyébként a módszere, mint utóbb kiderült a hitelezőkkel történt beszélgetések kapcsán, hogy beetette az áldozatait. Azt mondta, adjál kétmilliót, visszaadok négyet. És vissza is adta. Majd azt mondta, adjál négymilliót, visszaadok nyolcat. Boldogan adtak, mert visszaadta ezt is. Azt mondta ezután, adjál nyolcmilliót, visszaadok tizenhatot. A hitelezők szinte rohantak, mert Zemplényi ezt a kölcsönt is időben viszonozta. Aztán eljutott oda, hogy tizenhatmilliót kért, meg negyvenet, meg hatvanat, meg nyolcvanat, és korábbi módszerével beígérte ennek a dupláját viszonzásul, de ezeket már nem tudta visszaadni, s elutazott... (Tasnádi Péter, a Maccabi testőrség főnöke Zemplényi György ről, a nyugatra távozott úszómenedzserről) Én a farmert, a tornacipőt, a lezser öltözéket szeretem. Akkor miért nem azt veszed fel?— kérdezik a barátaink. A farmer, a tornacipő azt jelenti, most sportolok, kertészkedem. A Parlament az ország háza, ahol fontos, sok ember sorsát meghatározó döntések születnek. Ott rendezetten illik megjelenni. A helyhez méltó öltözékem még figyelmeztet is erre. Ami a divatot illeti... Nem vagyok magas. Két évig nem tudtam megfelelő kabátot venni, mert a nagy váll- tömős, hosszú ruhadarabban úgy néztem ki, mint a kerti törpe. A legfrissebb divatot nem követem. Az a fontos, érezzem, amit viselek, illik hozzám. (Dr. Pusztai Erzsébet, a Népjóléti Minisztérium államtitkára) Békési tallózó Békéscsabán csak a román televíziójön be, a pozsonyi adást nem tudjuk fogni. Többször tárgyaltam Meciar és Camo- goursky urakkal, s e megbeszéléseken mindig felmerült e téma, s erről csak a két kormány tud megállapodni. Az nyilvánvaló, hogy nem filléres problémáról van szó, de a kérdést meg kell oldani, hiszen enyhén szólva nevetséges, hogy ma akárki foghatja a francia, német vagy angol adásokat, de a békéscsabai szlovák nem nézheti a pozsonyi tévét. (Jakab Róbertné, a Magyarországi Szlovákok Szövetségének elnöke, Heti Kis Újság) Fürkésző Than Mórnak, történelmi festészetünk kimagasló alakjának egy képe Körösladányhoz kötődik. A Budapesti Történelmi Múzeum tulajdonában lévő 17,6x25 centiméteres kép címe: Körösladányi sörház és sziget. Hogy került Than Mór Ladányba? A megfejtést öccse életrajza adja. Than Károly, aki később elismert kémikus lett, a szabadságharc leverése után egy ideig Körösladány- ban volt patikussegéd. Nála járhatott Than Mór, amikor a Körösladányi sörházat és szigetet festményén megörökítette. Itt van az ősz... Ha tetszik, ha nem, bele kell mélyedni a szekrénybe: van mit felvennünk a hűvös napokon? Halló, Sál Mária Gyuláról? A Békés Megyei Hírlap munkatársa vagyok, Szőke Margit. Beszélgetne velem az öltözködésről? —- Szívesen! Szerencsés helyzetben vagyok, mert tavaly ősszel újítottam fel ruhatáramat. Természetesen részben. —Van kedvenc ruhája ? — Nincs különösebben... Szeretem az olyan öltözékeket, amelyek szinte minden helyzetben megfelelnek: a nadrágot vagy a szoknyát blúzzal és blézerrel. Számomra az esernyő jelenti az őszt. Csak a vidám színűt szeretem, mert kell egy színfolt a szomorú, esős időben! Ruhaszínekben a barnát, a sárgát, a zöldet, a lUát és a fekete-fehéret kedvelem. Bár ez utóbbiért néha megrónak barátaim, mert gyakran hordom... —Szeret öltözködni? — Igen, de nem központi gondolatom. Vásárolni is szeretek, nqha ez számomra harmadrangú kérdés. —A nőkről mondják, ha valami bánat éri őket, egy új ruha által megvigasztalódnak. — Ez rám nem jellemző! Viszonylag kiegyensúlyozott vagyok, és különben sem hiszem, hogy őrült vásárlásokkal lehetne elütni a bajt. Kinek is van erre pénze? Néha meglátok egy ruhát és beleszeretek. Akkor, ha lehet, mindenképpen magamévá teszem. Az utóbbi időben butikokban vásárolok, elsősorban Gyulán, de néha Budapesten is. Éveken át — ez sajnos már a múlté — édesanyám és nagynéném készítették ruháimat, terveim szerint. Nem volt könnyű dolguk... Igyekszem összhangba hozni meglévő és új darabjaimat. Sok mindenen hosszan gondolkodom, megvegyeme? Megtehetem, aranyos keresztanyám a mai napig ellát szebbnél szebb kötött blúzokkal, pulóverekkel. ,—Követi a divatot? — Nem, de megbarátkozom az új stílussal és kiszűröm az egyéniségemhez illőt. így vagyok az alkalmi ruhákkal is: szeretem a sima, egyszerű vonalakat. Úgy gondolom, alkalmi ruhákra mindig szükség lesz, hisz vannak helyek, amelyek megkövetelik, és saját magától is megköveteli ezt az ember. Nekem évek óta a legnagyobb gondot a Gyulai Várszínház okozza: alkalmazkodni kell az időjáráshoz, ugyanakkor e színház szerelmese vagyok! A kérdést, hogyan kerül a csizma az asztalra, annak szokás föltenni, aki olyasmit mond, tesz, kérdez, aminek jószerével semmi köze az éppen szóban forgó témához vagy tevékenységhez. Az átvitt értelmű szólásmondásnak azonban eredetileg nagyon is konkrét tartalma volt — sokakat érdekelt és érintett, hogy hogyan, kinek és hány csizmája kerülhet az asztalra. A tengereket, óceánokat járó hajdani vitorlások fedélzetén és gyomrában — már csak az akkori méreteknél fogva is —gondosan ki kellett porciózni a helyét a rakománynak, a felszereléseknek, az utasoknak és a tengerészeknek. Utóbbiaknak a szolgálat, az őrség végeztével nem mindig jutott hely fáradt tagjaik ki- nyújtóztatására, főként nem az asztalok mellett, ahol társaik múlatták az időt. A régi tengerészregula szerint azonban megkülönböztetett szakmai rangot vívott ki magának az, aki körülvitorlázta Afrika csücskénél a Jóreménység-fokot vagy Dél- Amerika alatt a Hom-fokot. Aki legalább az egyik nagy utat végighajózta, megszerezte a kiváltságot, hogy ha asztal melletti pihenésre vágyott, föltehette — igaz, csak egyik — csizmás lábát az asztalra. Aki pedig mindkét kemény tengeri próbatételnek részese volt, jussa volt arra, hogy mindkét csizmás lábát az asztalon pihentesse. A tapasztalatot, a szakmai múltat elismerő hagyomány később a szárazföldön is meghonosodott, elsőként a tengeri medvék látogatta törzshelyeken, a kikötők kocsmáiban és vendéglőiben. S ezzel a sajátos tradíció utóélete nem ért véget. Az Egyesült Államokban és Anglia egyes vidékein baráti összejöveteleken — de szigorúan csak férfitársaságban — napjainkban is engedélyezett a kényelmes pozitúra. Ott tehát, némi módosítással ugyan, de eredeti értelmében is feltehető a régi kérdés: hogy kerül a cipő az asztalra. —szó—FEB ,,Ne légy szeles, Bár munkádon más keres — dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” ,Ahol a szabadság a rend. mindig érzem a végtelent Én Költő vagyok de nem kell dicsőség ne ünnepelje bennem senki hősét, ily ünneplést én Istenre hagyok. O az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb Versem azé, ki szívem versbe kérte, és nekem elég a barátság érte. József Attila Bort, búzát, Békességet! Az Embernek emberséget! Szeretettel kívánja József Etelka”. E bejegyzést tette József Etelka, József Attila nővére fehéren A hősi satu A magyar kormány „fejét” bedugták a bősi satuba. Ha ugyan nem maga tette oda, önként. A szomorú a dologban, hogy miközben a szlovákok mindjobban csavarják ezt a satut, mi egyre nyugodtabban mondjuk: lazul a pofák szorítása. Pedig a helyzet tényleg tragikus. A dráma azzal kezdődött, hogy a magyar és az osztrák kormányfői találkozón Vranitzky kancellár enyhén szólva kitért a bősi kérdés elől. Hogyne tette volna, amikor az osztrákok népszavazással a hátuk mögött építik Bécsnél kilencedik dunai vízlépcsőjüket. De a k. o.-ot, a kiütést Pozsonyban kaptuk, ahol a Bősről tárgyalni érkezett magyar parlamenti küldöttséggel közölték: nincs miről tárgyalni, a Dunát két hét múlva elterelik, vagyis megvalósul az úgynevezett „C” variáns. Aki valamennyire is ismeri a bősi vitát, tudja: a „C” variáns a legrosszabb. Bármit, csak azt ne! De akkor mit? Az elterelés előtt két héttel, közös vizsgáló- bizottságot? Késő! Azonnali panaszt a hágai nemzetközi bíróságnál? Késő! Különben is rajtunk kívül ki hisz a hágai bíróság rendteremtő erejében. Döntéseikkel hol oldottak meg eddig bármit is a talárba öltözött hágaiak? Sehol. Úgy tűnik, mintha naivul hinnénk a semmiben. Közben az ukránok széles nyomtávú vasútvonalat akarnak építeni Pozsonyba, közben a dunakíliti duzzasztó és a nagymarosi gát fenntartása tízmilliókba, elbontásuk milliárdokba kerül, közben az osztrákoknak fizetendő kértérítés százmilliárdra, a szlovákoknak fizetendő pedig ki tudja mennyire rúg majd, közben a vízügyi „lobby” megfélemlítve hallgat. Nem szól az a Mosonyi Emil sem, aki a szentandrási duzzasztó egyik tervezője és a Duna—Majna—Rajna vizi út építésének egyik szakértője volt. A bős—nagymarosi ötlet a Németh Miklós előtti kormányok felelőssége. A mostani bősi trauma vajákos kezelése viszont a mostani kormányé. Vigyázat, satuban a fejünk, a pofákat nem lazítják, hanem szorítják! Árpási Zoltán Halló! Beszélgessünk!
