Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12-13 / 216. szám
1992. szeptember 12-13., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM írékés megyei hírlap Szorító Márványsirató Aradi román muzeológus kollégák hívták fel a figyelmemet a soborsini katolikus templom domborműveire. A ruszkicai márványból faragott táblák az orgona alatt, a főbejárat két oldalán, a falba illesztve helyezkednek el, s a vidék hajdani birtokosa, a Forray család: apa és leánya tragédiájának emlékét őrzik. Forray Zefiz 1810-ben született, s rejtélyes vízbefúlásának (öngyilkosság?) okára máig sem derült fény. A húszéves, s láthatóan gyönyörű lány halálát édesapja nem volt képes túlélni: soborsini báró Forray András ugyanabban az esztendőben, 1830-ban követte leányát a túlvilágra. A vesztes, Forray Andrásné Brunsvik Julianna — aki egyébként a további emléktáblák tanúsága szerint fia halálát is megérte — minden bizonnyal egyszerre rendelte meg a két márványtáblát, egyszerre panaszolta világgá, hogy leánya, soborsini Forray Zefiz „szomorú vágyót hagya annya kebelébe”, férje halála pedig „örökre szorít”. Noha aláírás nem bizonyítja, feltevés szerint azonban az arcmással, illetve családi címerrel ékített gyászkövek Ferenczy István, az első magyar szobrász kezétől származnak. A feltételezéshez illő meg- illetődéssel álltam meg a kis soborsini templom faragványai előtt, s azok klasszicista áhítatukkal, részletfinomságaikkal engem teljességgel meggyőztek valódiságukról. Annál is inkább, mivel tudjuk, hogy bécsi és római tanulóévei után, s a Kölcsey-emlék- mű meg a Pásztorleányka (azaz A Szép Mesterségek kezdete, 1822) sikerén felbuzdulva Ferenczy 1824-ben visszatért hazájába, s noha a remélt országos felpártolás elmarad, a harmincas években egy egész sor síremléket készít, így például éppen a Brunsvik családét, 1838-ban. Az idén februárban 200 éve született, lakatosinasból lett szobrász, művelődéstörténeti hivatástudatára (hogy tudniillik megteremtse a magyar szobrászatot) mi sem jellemzőbb, minthogy a megfelelő anyagot is felkutatta hozzá. Canova és Thorwaldsen tanítványa nem is álmodhatott kevesebbről, másról, minthogy megtalálja a carrarai márvány minőségének megfelelő magyar márványt. Kincskereső módjára indul útnak; előbb a felvidéki Csetneken, aztán Ti- szolcon kutat, mígnem egy sugallatra átjön a Bánátba, majd Krassó-Szörény megye bebarangolásába kezd. Karánse- besről Ruszkica felé, e kis po- jana-ruszkai bányásztelep felé tér le, „...a hegyet megnéztem, jónak találtam... a segítőmet, szerszámomat kocsimba veszem s elkezdtem; az első nap vagy négy büsztének (mellszobor) valót már nyertünk... Ez az a kő, amely talán életemben kezemben sohasem volt. Fehér, egészen tiszta, kellemetes munkájú: csak az elefántcsonttal hasonlíthatnám!” — kiált fel diadalmasan, miután kezében tarthatja az első darabokat. Ferenczy minden nyáron lejárt Ruszkicára anyagért, de mire a magyar állam hozzákezdhetne a rendszeres és módszeres, iparszerű kitermeléshez, összes erdélyi alta: laji kincsünkkel együtt ez a forrás is Romániába szakad. így aztán az elmúlt hetven évben az erdélyi magyar szobrászok még csak hozzá-hoz- zájuthattak olykor a művészi képzeletet felvillanyozó ruszkicai márvány egy-egy darabjához, a magyarországiak azonban nem, vagy esetleg véletlenül, kerülőúton. (Szer- vátiusz Jenő is sokszor faragta szobrait ruszkicai márványba.) Az utóbbi időben azonban már az erdélyiek, vagy akár a román szobrászok sem, hiszen a babiloni toronyként több mint egy évtizede épülő— lebontott—újraépülő bukaresti közigazgatási palota, a kondukátorék megalomániás épületkolosszusának kívül- belül ruszkicai márványlapokkal burkolt falai az egész kitermelést felemésztették, sőt, szakemberek szerint az egész teliért örökre kimerítették... Banner Zoltán „ ÁTSZENDEREDVE SZOMORÚ VÄ6T0T HACYA ANNYA KEBELEBE A húszéves Forray Zefiz síremléke GRÓF BRI JULIANNA F: íborsíní BÁRÓ FORRAY AND CS. K.KAMARÁS ÉS FŐ ISPÁNYNA SZÜLETETT J178JI MEG HÓL.TÁ8 Forray András ugyanabban az évben követte leányát a túlvilágra fotó: florin hornoiu Képeivel vigaszt nyújtott Az ünnepet az jelentette, ha fotografálhatott A Munkácsy Mihály Múzeumban október 11 -ig látogatható az a kiállítás, amellyel Berekméri Zoltán emlékéért adózunk. Itt élt, csabai járdáinkat koptatta, számos kitűnő művét itt készítette. 1923-ban született. Negyvenöt év munkájának, szenvedéseinek és örömeinek lehetünk tanúi művei láttán. Megtanulta a szakmát. Ve- rítékes, nagyon nehéz évek lehettek, amikor éjszakánként fotótörténeti jelentőségű képeit nagyítatta egy labornak aligha nevezhető 4X2 méteres sufniban, azzal a tudattal, hogy reggel mennie kell a postára — stemplizni. Mert postatisztviselő volt. Ellátta a napi robotot becsülettel, szorgalommal, pontosan, de az ünnepet az jelentette, ha fotografál- hatott. Alkotó éveinek fénykora az ötvenes évekre tehető, épp azokra az évekre, amikor padlást söpörtek, kuláklistáztak, lelkeket nyomorítottak, de ő akkor is fel tudott mutatni szépséget, harmóniát, képeivel vigaszt nyújtott, együtt érzett mindazokkal, akik szenvedtek. Számos nemzetközi és hazai díj birtokosa, a Magyar Fotóművészek Szövetségének egyik alapító tagja. 1953-ban, 30 évesen költözött el városunkból és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum fotográfusa lett. Jót tett művészetének az ottani miliő, nagyon sokat olvasott, főleg verseket, s talán csodálatos képcímeit is a versek ihlették. Szükség volt kiváló szakmai ismereteire, munkájára, de őrá már nem. Jó néhány pályatársától eltérően Berekméri nem lakkozta a valóságot, az igazat mondta műveivel mindig. A mellőzések miatt is, az egykor sikeres művész befele fordult, éteri magányban élt Pomázon. Sokat fotózott, igényes múzeumi fotós feladatainak is eleget tett, amikor megtörtént a csoda. Néhány pályatársa életmű-kiállítást rendezett neki az Emst Múzeumban 1985- ben, majd a magyar fotográfia történetét feldolgozó Leletek című albumban számos képe megjelent. Boldog volt, sok új képet készített, díjakat is nyert újra. Sajnos a betegség legyőzte. 1988 májusában hunytéi. Berekméri Zoltán postatisztviselő, fotóművész, szeretett szakmánk titkainak kiváló ismerője a csabai Ligeti temetőben nyugszik. Megtért városunkba, ahonnan indult. Ha későn, s csupán néhány hétre, de egykori városa múzeumának falai közé megtértek a művei is. Úgy gondolom, így van ez rendjén. Váradi Zoltán Jó reggelt, napsütés! (1958) Parádé(1954) Őszi szél (1940)
