Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-02 / 207. szám
1992. szeptember 2., szerda A SAJTÓ VILÁGA ijlÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szolgálat mikrofonnal, tollal A közelmúltban a Kovászna megyei Kézdivásárhelyen futottam össze a romániai magyar nyelvű újságírás két képviselőjével: Tomcsányi Máriával és Dévai Iochom Istvánnal. Tomcsányi Mária beteg férjét kísérte el Bukarestből a kovásznai szívkórházba. D. Iochom István helybeli. Találkozásunkat a perkői Szent István-napi búcsúnak köszönhetem. Azt hiszem nem árt, ha az itthon dúló médiaháború közepette emlékezetünkbe idézzük: a határainkon kívül is létezik magyar nyelvű újságírás, rádiózás, televíziózás. S be kell látnunk: a kisebbségi sorban élő kollégáknak sem irigylésre méltó a helyzetük. A filozófiával kezdődött Tomcsányi Mária a Román Televízió magyar adásának szerkesztő-riportere. Kolozsvárott a Babes—Bolyai Tudomány- egyetemen filozófia szakot végzett. A felvétel az idei Szent István-napi búcsún készült. A képen a kézdiszentléleki keresztalja látható Vissza a Bodor Pál-i hagyományokhoz! — 1968 és 1972 között voltam egyetemista a „kincses városban” — mondja. — Nekem még szerencsém volt, mert kifogtam a lazító periódusnak a végét, illetve a szorításnak a kezdetét. Minket ott még magyar tanárok magyarul tanítottak. Négyen voltunk a csoportban, egyik társunkat Tamás Gáspár Miklósnak hívták. — Hoppá! — csúszik ki a számon. Tomcsányi Mária felkacag. — Önnek ez a pikantéria, nekem meg Gazsikénak a magyarországi politikai karrierje. Gazsira mint kollégára szeretettel emlékezem, politikusi megnyilvánulásaival azonban nem nagyon tudok mit kezdeni. — Hol helyezkedett el az egyetem után? — Négy évig rádióztam Bukarestben, utána kerültem a tévé magyar adásához. Akkor Bodor Pál volt ott a főszerkesztő. Sajnos túl hamar vált meg tőlünk, nem sokat inas- kodhattam a keze alatt. Meghatározó személyiség volt, hatása a mai napig érezhető. Egyébként mára hárman maradtunk abból a régi gárdából, ez a jelenlegi létszámnak éppen egytizede. Tehát: a magyar adást harmincán csináltuk. Az újraindításkor, 1989 decemberében négyen voltunk. Két kollégánk már a lövöldözések közepette elkezdte a szervezést. En otthon maradtam, nem mertem bemenni, rendkívüli módon féltem. Miután elcsitultak a harcok, közösen láttunk munkához. A magyar szerkesztőséget öt évvel korábban szüntették meg, a nulláról kellett kezdenünk mindent. Lelkesek voltunk, mert akkor még őszintén hittük, hogy ami történt, az valódi forradalom volt. Visszanyúltunk a Bodor Pál-i hagyományokhoz, ugyanakkor figyelemmel voltunk a változásokra is: mi még a 16 mm-es film időszakában hagytuk abba a televíziózást, újrakezdenünk pedig a videotechnikával kellett. Ez a technika könnyebbé, gyorsabbá tette a munkánkat, szédületes iramot diktált. Ott voltunk a marosvásárhelyi eseményeknél és mindenütt, ahol valami lényeges történt. Rengeteg dokumentumot sikerült összegyűjtenünk, ezt mások is tudják, és jó, hogy tudják. Erős ellenszélben — Csak sejtem, kiket ért „mások” alatt. — Romániában eléggé hamar megkezdődött a visszarendeződés. Gyorsan le kellett vonnunk a következtetést: túl nagy változásokra itt nem számíthatunk. De mégis: volt magyar televíziózás csaknem heti öt órában! A folytatást ismerjük. Mára az egyes csatornán a három és fél óra adásidő másfélre zsugorodott. A kettes a magyarlakta területeken nem fogható. így másfél órában kell cáfolnunk a 168 órás ellenpropagandát. A román nézők érdeklődésére is számítunk, ezért a magyar adás jelentős részét románul feliratozzuk. — Ez teljesen világos. Azt viszont nem értem, hogy miért marad el a magyar nyelvű feliratozás akkor, ha a riportalany románul beszél. — Ennek rendkívül egyszerű a magyarázata. Gyorsan, hitelesen akarunk tájékoztatni, s olykor vagy létszámhiány, vagy időhiány miatt valóban nem készül el a magyar fordítás. Ezek az anyagok rendszerint napi aktualitások, az utolsó pillanatban futnak be. Bízunk benne, hogy így is megértik a hazai nézők, bár tudjuk, hogy a Székelyföldön sokan alig beszélik a román nyelvet. Sajnos, teszem hozzá, mert a nyelvismeret hiányának hátrányos következményei vannak. „A mi dolgunk a tisztázás” — A közelmúltban bekövetkezett változások hatására a romániai magyarság egyre jobban differenciálódik, rétegződik. Meg tudnak önök felelni a különböző (érdek)csoportok igényeinek? — Heti másfél órában természetesen képtelenség kielégíteni minden jogos igényt. Ami nyilvánvalóvá vált a számunkra az az, hogy van az itteni magyarságnak egy olyan rétege, amely elvárná tőlünk a sokkal radikálisabb hangot. Megítélésem szerint ez rendkívül káros lenne valamennyiünk számára. Mi nem versenyezhetünk azokkal a román híradósokkal, akik olykor-olykor bedobnak egy „radikális”, azaz egy teljesen fals hírt. A válasz vagy a cáfolat sohasem válthat ki olyan robbanásszerű hatást, mint a téves információ. Márpedig a mi dolgunk nagyon sokszor éppen a helyreigazítás, a tisztázás. — Jó néhány emberrel beszélgettem a magyar nyelvű tévéadásról. Többségük a magyarországi műholdas adásokat várja. — Nézze, én tudom, hogy sokan elégedetlenek a munkánkkal. Ha lesz műholdas magyar adás, a romániai magyarság jelentős része rövid időn belül ki fog ábrándulni belőle. Az emberek rá fognak jönni: mégsem ez az, ami nekünk kell. Miért? Elsősorban azért, mert azt a sok amerikai bóvlit megnézhetik a román tévében is. Ennek ellenére én is nagyon várom a műholdas adást, szakmailag egészen bizonyosan jelentős állomás lesz az életünkben, tudjuk jnajd mihez mérni magunkat. Nehéz körülmények között —És technikailag? — Technikailag igen rosszul állunk, de ez az egész romániai televíziózásról elmondható. Ha új, korszerű műszaki eszközök érkeznek, azokat természetesen nem mi kapjuk. Ennek ellenére elmondható: a magyar tévések helyzete nem rosszabb és nem jobb, mint a román kollégáké. — Csakhogy önöknek sokkal bonyolultabb feladatokat kellene megoldaniuk. A műsorszerkezetre gondolok. — Mi ebben a heti másfél órában csinálunk híradót, szórakoztató, művészeti és dokumentumműsorokat, egyszóval mindent. Nyilván sokkal több eszközre lenne szükségünk ahhoz, hogy jól elvégezzünk minden olyan feladatot, amire egyébként képesek volnánk. Személyi vonatkozásban sincs minden rendben: elsősorban magyar rendezőkből és magyar operatőrökből szenvedünk hiányt. „Az itteniek körében is elkezdődött” —Még sohasem fordult meg a fejében, hogy esetleg föladja? — Valamennyiünknek voltak, vannak ilyen rossz pillanatai. Mikor azt halljuk, hogy „gyávák vagytok, rátok sem lehet számítani!”, akkor bizony nagyon nekikeseredünk. Vagyis az a legfájóbb, ha nem értenek meg bennünket azok, akiknek és akikért szólunk. Az itteni magyarság körében is elkezdődött a „ki volt a hős?” és „ki volt a gyáva?” elnevezésű társasjáték. Szerencsére mi még nem jutottunk el odáig, hogy úgy istenigazából egymás torkának ugorjunk. Bennünket ugyanis még mindig meg-megszorongatnak. Az egymásra mutogatás azonban már itt is megkezdődött, Dévai Iochom István 1980-tól él a székelyföldi Kézdivásárhelyen. 1989 decemberéig tanárként dolgozott, a forradalom kitörésekor változtatott pályát: több társával együtt városi lapot indított Székely Újság címmel. Bár a „független demokrata lap” időközben megszűnt, D. Iochom István hű maradt az újságíráshoz. Jelenleg Kovászna megye Háromszék című lapját tudósítja a kézdivásárhelyi eseményekről. Tiszavirág-életű lapok — A Székely Újság 1989. december 23-án jelent meg először — mondja. — Negyvenöt szám után szűnt meg, 1991. március 12-én. Huszonötezer példánnyal indultunk, ez a szám fokozatosan csökkent. Megdrágult a papír, emelkedtek a nyomdaköltségek, s mi is rákényszerültünk az áremelésre. Számottevő anyagi támogatást nem kaptunk, teljesen önerőből kellett volna léteznünk. így az egylejesnek induló újságunk végül már öt lejbe került. — A meginduláshoz is pénz kellett. — Igen, magánszemélyek és intézmények adományaiból teremtettük elő az anyagiakat. De a fennmaradáshoz lényegesen több és rendszeresebb támogatásra lett volna szükségünk.-— Hány főből állott a szerkesztőség? főleg a Székelyföldön sikerült megzavarni az emberek gondolkodását. Ugyanakkor a gazdasági élet talpraállításá- ban, a tulajdonviszonyok rendezésében jóvátehetetlen mu— Kezdetben heten írtuk a lapot, a végére ketten maradtunk Ambrus Ágnessel. A Székely Újság megszűnése után lettem a Háromszék kézdivásárhelyi tudósítója. Munkámat főállásban végzem. __ —Maradjunk még a Székely Újságnál. Hol nyomták a lapot? — Egy ideig itt, Kézdivásárhelyen, később Sepsiszent- györgyön. A helyi nyomda annyira korszerűtlen, hogy rákényszerültünk a vidéken való nyomtatásra. Ez is növelte a költségeket, ráadásul a posta nem vállalta a terjesztést, és azt hiszem, hogy ma sem vállalná. Reményünk sincs az újraindításra. —Más helyi újságok is erre a sorsra jutottak? — A ’89-es államcsíny után nagyon sok magyar nyelvű lap látott napvilágot, de ezek mind tiszavirág-életűnek bizonyultak. A ma létező megyei napilapok kivétel nélkül a volt pártlapok jogutódai, a Háromszék elődje például a Megyei Tükör volt. Ezeknek a lapoknak volt, illetve van elegendő pénzük, így talpon tudtak maradni. — Kovásznában a Háromszék az egyetlen magyar nyelvű sajtóorgánum ? — Van egy kisebbségvédelmi lapunk, az Európai Idő. Ez korábban hetente jelent meg, újabban azonban csak kéthetente. Tudok még két időszaki kiadványról, a Csemátoni Füzetekről és a Kovásznai Igéről. „Rajtunk a rendőrség szeme” — Kérem, ha úgy látja jónak, ne válaszoljon a következő kérdésre. Igaz, hogy önt még ma is zaklatja a rendőrség? — Nézze, a szekut átkeresztelték, most hírszerző szolgálat a neve. Ugyanaz a struktúra, ugyanazok az emberek, ugyanazok a régi beidegződések. Hát miért is ne tartanák rajta a szemüket egy magyar újságírón!? Nem változott itt lényegében semmi. Látszatra szabadabbak vagyunk, jártat- hatjuk a szánkat, énekelhetjük lasztások történtek. A mező- gazdaság és falvaink helyzete katasztrofális... Abbahagyni? Föladni? Ilyen sorsfordító időben ezt nem gondolhatja komolyan senki. a székely és a magyar himnuszt, lengethetjük a piros- fehér-zöld zászlót. Közben megfigyelnek, lehallgatnak bennünket, ellenőrzik a levelezésünket. Idő kérdése, hogy mikor kerül sor újabb elhurcolásokra, újabb letartóztatásokra. — Azt is hallottam, hogy még mindig nyomoznak az itt meglincselt rendőrtiszt ügyében. —Az államcsíny előtt a leg- szadistább rendőröket helyezték a Székelyföldre. Nem csoda, ha volt olyan, aki ’89 decemberében áldozatul esett a népharagnak. Itt a gazdasági rendőrség parancsnokára, Agache Aurel őrnagyra várt ez a sors. Valóban jelenleg is folyik a nyomozás. Letartóztattak három személyt, majd kiengedték őket. Az őrnagyot gyakorlatilag 150-200 ember ütötte, nem tartom valószínűnek, hogy rá tudják húzni a vizes lepedőt erre a három gyanúsítottra. Egyikőjük, egy tanárnő, már át is menekült Magyarországra, Budapest mellett él, információink szerint politikai menedékjogot kapott. — Ön mivel érdemelte ki a rendőrség megkülönböztetett figyelmét? — ’89 decemberében a tömeg földúlta a szeku épületét, az iratokat kidobálták az utcára. A hónom alá csaptam egy köteget, ez tartalmazta például a helyi besúgók anyagait is. Amikor elkezdtem közölni a Székely Újságban ezeket a dokumentumokat, beverték a harmadik emeleti lakásom ablakát. A közelmúltban egy parlamenti bizottság fölszólított arra, hogy adjam át az aktákat, mivel államtitkokat tartalmaznak. Tudja mivel indokolják a felszólítás jogosságát? Egy 1971-es törvénnyel. Zaklatnak? Nap mint nap kapok névtelen telefonhívásokat, igen gyakran beidéznek a rendőrségre. Meg kell mondanom, ilyenkor általában nem ugrok az első szóra. A rendőrség várhat, de az olvasó nem. Ménesi György Az oldalon közölt rajz Orbán Balázs A Székelyföld leírása című könyvéből való. A fotókat Ménesi György készítette Kézdivásárhely piaca régen... ...és ma SZÉKE£9 ÚJSÁS FÜGGETLEN DEMOKRATA LAP KttZOVASARHELY 1B90. augusztus aO II. évfolyam *4. s*«m ARA 2 LEJ Az időközben megszűnt Székely Újság fejléce Tanárból lett lapszerkesztő
