Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-31 / 205. szám
a 1992. augusztus 31., hétfő SZÜLŐFÖLD MÉS MEGYEI HÍRLAP Szarvasról indultam... A színész, aki a vitézségi érmére büszke Beszélgetés Farkas Antal színművésszel Amikor a Budapest-térképen megkerestem a Széchényi u. 1. számot, csettintettem egyet: micsoda „előkelő” helyen lakik. Aztán amikor behajtottunk a szűk utcába, s egy talpalatnyi helyet sem találtunk parkolásra, felsóhajtottam: de jó, hogy nem itt kell laknom! Amikor pedig keresni kezdtem a bejáratok közül a megfelelőt, és a sötét lépcsőházban hunyorogva böngésztem Farkas Antal nevét, borzongva kérdeztem magamtól: hogyan lehet itt élni? Végül, amikor beléptem a lakásba, ámulva láttam, hogy ezekben a nagy, ronda skatulyákban is lehet kellemes, lakájos helyet teremteni. Mert Farkas Antal lakása ilyen. A keskeny előszobában jobbra és balra harmonikus színkombinációjú fürdőszoba és mellékhelyiség, szemben egy tágas nappali — feltehetőleg két szobából egybe nyitva — s ebből nyílik a háló. Stílbútorok, festmények, könyvek, szőnyegek levegősen elhelyezve: az ember az első pillanatban otthon érzi magát. Ehhez persze hozzájárul a házigazda is. Az első perctől kezdve régi ismerősként kezel, főtt virslivel, kávéval, teával kínál. Belémkarol, kivisz az erkélyre: — Nézd meg! Én naponta ezt látom, ha kinézek az ablakon. Világ- örökség! Büszkén, mint magáét mutatja a panorámát: a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral, a várat, a Dunát, a hidakat. — Mikor ideköltöztünk, még nem volt ekkora zaj és bűz, itt lent bokrok voltak, de kivágták, mert kellett a hely a parkolóknak. De azért jó hely ez. Szemben a vár, jobbra az adóhivatal — mondja nevetve. — Itt élek én a bájos nejemmel, csak ne kérdezd hányadikkal! Itt élünk ketten békésen, harmóniában már 25 éve. — Feleséged civil? —- Teljesen civil, még munkaviszonya sincs. —Gyerek soha nem volt? — Nem tudok róla — harsan fel a televízióból is jól ismert nevetés. A bűnügyi osztály vezetője lettem — Ennek a beszélgetésnek az lesz a felcíme: Szarvasról indultam... Farkas Antal szülőfaluja viszont Öcsöd. — Úgy bizony! 1922. január elsején születtem Öcsödön. ’32-ben apám megvette a mai Szabadság utca végén épült vendéglőt Weisner Gáspártól. Ez már a bulldózer áldozata lett. Ott volt a vasúttal szemben, a régi vásártér sarkán. Szarvason jártam iskolába. Leérettségiztem, apámnál levizsgáztam, mint vendéglős. 1940-ben bevonultam katonának. Öt évet töltöttem a magyar királyi hadseregben, abból huszon-egy- néhány hónapot a legelső vonalban. Hat hónapot töltöttem orosz hadifogságban. Megmaradtam. ’45-ben hazajöttem Szarvasra. A hadkiegészítőkhöz hívtak be, aztán átkértek a rendőrségre. Varjas Pali volt a rendőrkapitány, Breihner Pista a politikai osztály vezetője. Én a bűnügyi osztály vezetője lettem egy évre. Egy nyomozás hozzám is fűződik. Meghalt szívszélhüdésben egy tanyai tanító. Albérletet vett ki egy öregasszonynál. Ott találtuk gatyában a sezlonon. Utána pedig kifogtak a Körösből egy hálóinges hölgyet, és a kettő összefüggésbe került: ott volt a nő a tanítónál. Amikor meghalt, megijedt és beugrott a Körösbe. Aztán jött az átszervezés. Otthagytam a rendőrséget, pedig még az is eszembe jutott, hogy rendőrtiszti iskolába megyek. Még két évig éltem Szarvason, ’46-tól ’48-ig. Műsoros esteket szerveztünk az Öregdiákok Szövetségében. Valami eszméletlen sikerünk volt! Praznóczy — ma dr. Perényi Béla —, aki velem volt rendőrtiszt, meg Breitner — később Ba- ráth Pista — szervezett be bennünket. ’48-ban jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Egy Villon-balladát mondtam el. Rögtön fölvettek. / Az Árpádban játszottunk... — Akkor el is érkeztünk a színészethez, ami a legfontosabb az életedben. Mi azonban elsősorban a szarvasi emlékekre vagyunk kíváncsiak. — Azt a gyerekkort éltem meg, amit a többi szarvasi gyerek. Eljártunk a szabadstrandra, ami gróf Bolza Géza kastélyán túl volt. Átúsztunk a Körösön, és lestük a csőszt, loptuk az almát. Beleraktuk a klott-gatyába. Jött a csősz, mi meg zutty, fejest a vízbe. Mögöttünk meg maradtak el az almák. Mire átúsztunk, egy sem volt a gatyában. Mikor elment a csősz, visszaúsztunk, és eszegettük az almát. Abban a csőszházban van most a Ruzicskay-alkotóház. Apámnak volt a Nyúlzug- ban.egy kertje, épp a nagy kanyarban. Vele szemben építettek egy rizstelepet. Valamiből élni kellett, hát odajártam rizst gyomlálni. Jártunk a műkedvelőkhöz. Előadásokat csináltunk, Perényi Bélával, Placskó Samuval, Fux Öcsivel, Hadadi Lacival. Volt időnk, hát csináltuk. Perényi Béla írta át a darabokat. Könnyű bohózatokat, egyfelvonásosokat: „írta: Kőváry Cinci”. Miklya Pali jól tudott harmonikázni, Melis Gyurka meg remekül énekeitekkor még diák volt, később került a Zeneakadémiára. Az Árpádban játszottunk, persze ingyen. Még Endrődre is átjártunk, meg Gyomára. Pettendi Béla volt a fő szervezője az egésznek. Aztán ’48-ban elkezdték firtatni, hogy ez milyen egyesület, politikai egyesület-e, mit akarunk felrobbantani. Akkor mindenki megpattant. El kellett menni Szarvasról. Ezekkel a régiekkel ma is találkozom. Van ez a baráti kör, vagyunk vagy négyszázan. Néha összejövünk, vacsorázunk, hülyéskedünk. Én vagyok a Lupus, így hívnak engem. ■—Gimnáziumi emlékek? — Hát, az régen volt, a fene sem emlékszik. Ezek voltak az igazi emlékek! Aztán kis gondolkodás után hozzáteszi: — Lang tanár úr volt az osztályfőnök, Nádor Jenő az igazgató. Nagyon, nagyon rossz tanuló voltam a gimnáziumban, a Színművészeti Főiskolán meg kiváló. Láthatóan nem szívesen beszél az iskoláról, így hát visszatérünk a színészethez. / En nem játszhatom Hamletet... —A műkedvelő előadások vezettek a színművészetihez ? — Egggész biztos! Egggész biztos! A feltételezett tehetség mellé rutint szereztem. Mindenáron operettkomikus szerettem volna lenni, aztán az akkori markáns, hosszú arccal, szúrós szemmel intrikus szerepeket kaptam. ’52-ben a Néphadsereg Színházba — ma Vígszínház — szerződtem. Azóta ott vagyok tag 8 hónap kivételével, amikor is Pécsen voltam. — Melyek voltak színészi pályád főbb állomásai? — Nem tudok ilyeneket mondani. Több mint száz filmben játszottam kisebb-nagyobb szerepet, a színházban évente 4-5 bemutatóm volt a múltban is, ma is. Mindegyik fontos. Egy ilyen nagy színháznál az alkattól is függ, milyen szerepeket kaphatok. Én nem játszhatom a Hamletet. És nem is hiszek abban, hogy van olyan színész, aki mindent el tud játszani. —Azt hiszem, legismertebb a Ten- kes kapitányában lettél. Jelentett ez neked valamit? — Nem. Akkor én már sínen voltam. Én nem robbantam be a színházi világ élvonalába. Apró befutásokon keresztül lettem befutó. Soha nem izgatott a főszerep. Mindig tudtam, hogy amit rámbíztak, az a biztos. Nem rágódtam azon, miért nem én játszottam ezt vagy azt. Talán ezért menekültem meg a szívbajtól és a gyomorbajtól. Nekem semmiféle művészeti kitüntetésem nincs. Van viszont vitézségi érmem. Az egyik színésznek sincs. Ezt nem lehetett párttagsággal, dörgölőzéssel, nyalással megszerezni. Ezért keményen meg kellett harcolni a szó szoros értelmében. Gyere, megmutatom neked! Perényi Béla barátom megőrizte nekem egy régi újság lapját. Az a címe: „Honvédeink dicsősége”. Ott vagyok rajta. Behívtak katonának, én becsülettel teljesítettem a kötelességem. Volt idő amikor ezt el kellett tagadni. A falon bekeretezve ott az újságlap: csupa-csupa katonafénykép. Köztük Farkas Antal szakaszvezető. Keskeny arcú fiatalember, aki szigorúan néz a világba. Mellette — szintén bekeretezve — kinagyítva ugyanez a kép. — Visszatérve szerepeidre: nem zavart soha ez a, skatulya" ? — Nem. Az azonos típusú szerepeket ugyanazok a színészek játsszák mindenütt a világon. De azt aztán kitűnően! Ha őket nem zavarja?! A színészethez szerencse is kell: az igazgató, a főrendező és más egyéb. De aki tud, az tud! Azokat előbb-utóbb utoléri a szerencse. Csak ki kell várni. Én például 20 évvel ezelőtt egy 27 részes nyugatnémet filmnek játszottam el a főszerepét. Bejöttek megnézni egy előadás^ a németek. Rámböktek: Ő kell nekünk! Három évig nyaranta forgattam: Árpád, a cigány — ez volt a címe. Ebből lett ez a lakás. 50 éves voltam, olyan, mint most: 105 kilós, nagyhasú, röhögős, teleszájú, víg kedélyű. Ez kellett nekik. —Ilyen vagy az életben is? — Ilyen! Mindig ilyen! Nem foglalkozom mások ügyeivel. így ismernek Szarvason is: víg kedélyű, röhögős. Szenvedélyem nincs: gyűlölöm a dohányfüstöt. Csak a fehér bort szeretem. Ha félévente a társasággal összejövök, bbbe szoktam rrrúgni a fehér bortól! De munka előtt, alatt sohasem! Másnap aztán fáj a fejem, nagyon-nagyon beteg vagyok. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy többet egy kortyot sem. Nem is iszom a következő alkalomig. Van egy ócska Volkswagenem, nyáron mindig Badacsonyban nyaralok két-három hétig. Újabban Balfra kell mennem, mert köszvényes a kezem: Látod? — mutatja görcsös ujjait. —Fáj? — Még nem. De azt mondták, nagyon fájdalmas lesz. Na, legfeljebb lecsapjuk — harsan fel ismét a jóízű nevetés. — Hogyan telik el egy átlagos napod? — Minden reggel 6-7 körül kelek. Rosszul alszom. Hajnalban felébredek, és olvasnom kell, hogy újra el tudjak aludni. Délelőtt próbálok a színházban, az ,,Óz”-ban játszom egy kis szerepet. Ha van időm, nézem a tévét. Most, hogy jönnek a műholdas adások, azokat nézem. Különösen a régi filmeket. A magyar adásból csak a Tv-híradót. 5500 ember van a televízióban. Ennyi ember! Ilyen rossz műsort! Nyugaton 5-600 ember csinál sokkal jobbat. Néha szinkronizálni szoktam, járok a rádióba. Filmezni is szoktam. Most a nyáron három filmben játszottam. Hát ilyenek a napjaim. De van olyan is, hogy egész nap nincs dolgom. Ilyenkor itthon vagyok. —Most már jó férj vagy? — Mindig is az voltam. Kitartottam egy mellett. Én nem voltam olyan, hogy van egy feleség otthon és mellette 50 kurva. Nem! Egynél tartok ki. Ha nincs meg az összhang, elválok. Két koffer, ingek, gatyák, így költözik egy magyar úr. Öreg-szerep, apró szerep mindig van... —Említetted már a baráti kört. Ez az egyetlen kapcsolatod Szarvassal? — Háát, ez! Van egy féltestvérem talán Öcsödön, Farkas Józsefnek hívják, de nem tartjuk a kapcsolatot. Azt sem tudom, mit csinál, hol lakik. —Régi barátok? — Dr. Perényi Béla a legjobb barátom. A választások előtt voltam Szarvason egy vacsorán. Sokan jöttek oda hozzám, hogy emlékszem-e rájuk. Mondtam, hogy persze, de azt sem tudtam, kik azok. Ők ismernek, mert reflektorfényben vagyok, de én 40 éve nem láttam őket. Ha mondjuk egy brigád vezető lennék, a kutya sem emlékezne rám. — Pihenés? — Egyelőre nem vagyok nyugdíjas. Hetvenéves vagyok, még nem küldtek el. Öreg-szerep mindig van, apró szerep mindig van. Talán az tartja bennem is az életet, hogy jönni- menni kell. Amíg tudja az ember, csinálja. Kutas Ferenc
