Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-08 / 160. szám
a 1992. július 8., szerda TENY-KEPEK „Ha meg is vernek, te nem lehetsz vesztes!” Beszélgetés Saint Pierre-rel, az idegenlégióssal Első ránézésre nem is gondolná az ember. Alacsony termet, átlagosnak látszó megjelenés, semmi „különös” nincs rajta. A második, mélyebb szemrevételezés már többet elárul: kemény arcélek, határozott, szúrós tekintet... A harmadik vizslatásnál már határozott vagyok. Igen, ő az: Szentpéteri N. Csaba, aki csak néhány hónapja jött haza a francia idegenlégióból, ahol valamivel több, mint egy esztendőt töltött el 1991 márciusátóí, ’92 áprilisáig. Gyulán a Harlem Dis- cotheque-ben találkoztam a hódmezővásárhelyi fiatalemberrel —, aki kidobóemberként dolgozik a nemrég nyílt szórakoztató komplexumban. Saint Pierre, ahogy a légióban nevezték őt, csak szabadságra jött haza. A retúrjegye megvolt Párizsig... „Csodálatos volt a légióban, fantasztikus társak között lehettem, de most már itthon vagyok, nem vágyom vissza...” —Hogy kerültél az idegenlégióba? —A családban történt egy tragédia, két út állt előttem: vagy alkoholista leszek, vagy belépek az idegenlégióba. S egy szép napon elindultam — ennyi végül is az egész. —Hol lehetett jelentkezni ? — Nagyon sok helyen. Én Marseilles-ben jelentkeztem. Amikor beléptem, azonnal elvették az útlevelemet, átöltöztettek, kaptam egy rossz melegítőt, fölvették az adataimat, intelligencia-tesztet kellett kitöltenem. Másnap pedig videón egy áttekintést nyújtottak a légiós életről. Elmondták, hogy mennyi pénzt kapnak, akik belépnek, mennyi a szabadság... Aztán később kiderült, hogy ez nem így van. „A második ejtőernyős idegen ezred a világ elitaiakulatai közül is a legelső'’ Mindent tudnak A rosszabbik oldalt mutatták be, eltúlozva a negatívumokat. Marseilles-ből elkerültünk Aubagne-ba, itt van a légiónak az első ezrede. Dokumentációval foglalkoznak, itt van a toborzóközpont. Jó három hétig voltunk itt: orvosi vizsgálatokon, kihallgatásokon kellett részt vennünk.-—Mire voltak kíváncsiak a kihallgatásokon ? — Mindenre. Egyébként jóformán mindent tudtak rólad — nem tudom, hogy hogy lehet, de így volt. Éppen ezért őszintén el kell mondani mindent. Gyilkosokat, vagy akiket például körözött az Interpol, azokat nem vették fel. A három hét letelte után beöltöztettek bennünket, lenyírták a hajunkat, s adtak egy piros csillagot. Ez már azt jelentette, hogy fölvettek, de még nem voltunk légiósok. Ezután átvittek minket Castelnaudaryba, egy a Pireneusok alján fekvő kisvárosba. Itt van a 4. ezred, a kiképzőközpont. Ötvenegynéhányan voltunk egy szakaszban — kitettek bennünket egy farmra, pontosabban egy hangárba. Egyáltalán nem volt oldala, csak Idegenlégió: nagyrészt idegen állampolgárokból toborzott katonai alakulat (főleg Franciaországban). Tagjait bármely nemzethez tartozó férfiakból toborozzák, sokszor erőszakos vagy csalárd módszerekkel. A szerződők előéletét semmisnek tekintik, s így a bűnözők és kalandorok gyűjtőhelyévé válik. A francia idegenlégiót 1831-ben létesítették az észak-afrikai gyarmati háborúk folytatására, de 1871-ben a párizsi kommün leverésére is felhasználták, s az 1920-as évektől Indokínában (főleg Vietnámban) is bevetették. 1946-ban gépesített és ejtőernyős alakulatokkal kiegészítve újjászervezték. Az idegenlégiót egyaránt hírhedtté tette mind a katonáival szemben alkalmazott embertelen bánásmód, mind az alakulatai által elkövetett kegyetlenkedések. (Új Magyar Lexikon) tető a fejünk fölött. Egy hónapos alapkiképzésen vettünk itt részt. Megtanultunk a fegyverekkel bánni, rengeteget sportoltunk, franciaórákon vettünk részt. Egyébként emellett még mindenkinek volt egy már franciául jól tudó párja, az segített mindig. —Éjszakák? — Hálózsákban, egy szál gatyában — lehetett vagy 5 fok. —Kaja? — Nemcsak itt, hanem az egész légióban nagyon jó volt. Rengeteg zöldségfélét ettünk. Húst nem sokat, de ha néha volt, akkor marhahúst és szárnyasokat. Gyümölcs, sajt, saláta, tejtermékek mindig voltak bőségesen. — Embertelenül bántak veletek? — Ez felfogás kérdése. Keménynek kemény, persze... Mondjuk függ attól is, hogy ki milyen alapokkal érkezett. —Te milyennel? — Négyéves korom óta sportolok... —A kiképzés csak egy hónapos volt? — Négy. A farmon voltunk egy hónapig, utána visszahoztak bennünket Castelbe. Ekkor megkaptuk a fehér kalapot, a képi blanc-t, valamint az ezred jelvényét. „Ha sírva is...” —Milyen a légió felszereltsége? — A legrosszabb fegyvereket kapja meg a légió. Ez a művészet az egészben: szarból várat építeni... Használt, zsákmányolt fegyverekkel lőttünk. Viszont a ruha, a surranó nagyon jó volt. — Legszebb álmaidban nem hiszem, hogy a menet gyakorlatokról álmodsz... — De nem ám. Mondjuk a keményebbek, azok csak később jöttek. A négy hónap lezárásaként egy 150 kilométeresre „neveztünk be” — végül is ez zárta le az egész alapkiképzést. — Volt, aki nem bírta? — Persze. Azok teherautóval jöttek tovább. Vitték őket egy darabig, aztán ugyanúgy be kellett állniuk a sorba. Ha sírva is, de menni kellett! — Mi történt azokkal, akik nem akarták tovább csinálni? — Az első hat hónapban bárkit, bármikor leszereltek. —Gondolom, a kiképzés alatt se ital, se nő... — Nincs bizony. Utána azért pótoltuk a kimaradt időszakot... —További sorsod hogy alakult? — Két magyar sráccal átkerültünk a második ejtőernyős idegen ezredbe, Korzika szigetére, egy Calvi nevű helyre. Ez az egység a világ elit alakulatai közül is a legelső. Mindent tudnak, amit a harcászatról tudni lehet! Átképeztek ejtőernyőssé bennünket, ez három hétig tartott. Ekkor ugrottunk először, de úgy, hogy az első napon mindjárt négyet. A Óriási az összetartás —Sok hazánkfia van a légióban ? — Rengeteg. A mintegy 8500 légiósból úgy 600 magyar. Szeretnek is bennünket—jó katonának számítunk. — Mi igaz abból, hogy állandóan teljes menetfelszerelésben kellett futnotok? — Csak teszteknél. Áz 1500 métert 9 perc alatt kell lefutni, a nyolc kilométert pedig 45 perc alatt. Legalábbis az ejtőernyősöknél. A háromhetes kiképzés után lekerültünk a századunkhoz, megkaptuk az ejtőernyős jelvényünket, a vállszalagot. —Neked milyen rangig sikerült eljutnod? — Én első osztályú katona voltam, ez a magyar őrvezetőnek felel meg talán. Csak a színvonal jóval magasabb... Ott nem a „szívatás” megy — óriási az összetartás. Egymás között összeverekszenek, de ha valakinek gondja van, lehet hogy az segít neki a legjobban, akivel az előbb még balhézott. —Hogy telt egy átlagos napotok? — Hatkor felkeltünk, fél nyolckor jött a 8— 10 kilométeres futás — nagyon szép helyeken. A hegyek lábánál mentünk, s a tengerparti homokon jöttünk vissza. Ezután a sportolás következett. Fekvőtámaszok, kötélmászások, akadályok fölötti átugrások... Lezuhanyoztunk, ettünk, söröztünk, utána rendszerint elméleti foglalkozásokat, tartottak, gyakran az ebédet követően is. Ez azokon a napokon volt, amikor bent voltunk a laktanyában. Sokszor mentünk ki többnapos lövészgyakorlatokra, illetve hadgyakorlatra. Egyébként az itteni, korzikai igénybevételünk sokkal keményebb volt, itt már egy progresszív fejlesztésnek vetettek alá. Volt bizonyos alapunk, ráadásul másként is gondolkodtunk, mint még Castelban. Ráadásul este 6-tól reggel 6-ig bármikor kimehettünk a városba, hétvégén pedig szombat déltől hétfő reggelig. Pia, nők, diszkó... Egyszerűen ragadtak ránk csajok, díjazták az idegenlégiósokat. ’91 novemberéig voltam Korzikán, akkor kerültem ki Djibutiba, ez egy picike délkeletafrikai ország, de nagyon picike. Stratégiai szempontból nagyon fontos helyen van: a Vörös tenger és az Éden-öböl bejáratánál. November volt, de kegyetlen forróságban érkeztünk. —Mi volt itt a feladatotok? — Díszőrséget adtunk a generális házában, a fehér kisiskolásokat kísérgettük. Állandóan tanfolyamokon vettünk részt. Itt tanultuk a robbantásokat, szabotázsakciók végrehajtását... Voltak összevont hadgyakorlatok is a francia hadsereggel, az amerikai tengerészgyalogosokkal. Itt Afrikában aztán beindult a kurvázás. Szépek, egzotikusak a néger lányok... De hát annyian voltak, hogy sokszor már rosszul voltunk tőlük... Nagyon nagy Djibutiban a nyomor, ők ezzel keresték a kenyerüket. A kiskölkök meg állandóan jöttek koldulni. Kősivatag az egész, kegyetlen ott a világ. A hozzánk eljutott újságokban meg olvastuk, hogy olyanokat nyilatkoztak név nélkül) !) egykori „idegenlégiósok”, hogy Djibutiban dzsungelharcban vettek részt. Mi meg örültünk, ha láttunk egy bokrot vagy egy fát... —Komoly harcban, csatában vettél részt? — Csak egyetlen egyszer, de nincs jelentősége... Ezekről a dolgokról nem nagyon szeretünk beszélni. Márciusban visszamentünk Korzikára, utána kaptuk meg a szabadságot, három hetet. Kövekkel a hátizsákban —Ha idegenlégiósnak szerződsz, mennyi időre írod alá a papírt? — Öt év a minimum. Fél évig leléphetsz, utána katonaszökevénynek számítasz. Nem keresnek, de Franciaországba nem mehetsz be. Ha mégis vissza akarnál menni, kapnál 40 nap fogdát, utána civilbörtönt. —Te voltál fogdában? — Csak egy napot, de bőven elég volt. Ne„Itt csak az számít, hogy hogyan teljesítesz!” Kemény arcélek, határozott, szúrós tekintet FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET kém Afrikában volt „szerencsém”. Megpakolták kővel a hátizsákom, s 2 óráh át kellett futnom a köröket. Aki 30 napot kap, annak 30 napon át kell ezt csinálnia. Azonkívül takarítania a budit, szemetet hordania... —Milyenek a fogdák? — Afrikában egy olyan lyukba zártak be, amiben nem lehetett felegyenesedni. Két méter széles, négy méter hosszú és 150 centiméter magas volt. Elöl egy rács, különben meg a betonfal és a föld. Kaptunk egy hálózsákot és „jóccakát”. Ez nem is gond, inkább a szúnyogok. Ha vannak jó haverjaid, akkor bedobnak neked egy füstölőt, amivel elriasztod a rovarokat, s akkor tudsz is szunyálni. Ha nincsenek haverjaid, nem alszol. — Mennyire van valóságalapja a Rejtő- könyveknek? — Annyi, hogy Rejtő három-négy hetet töltött a légióban, viszont ragyogó író volt, óriási fantáziával. —Mi a különbség egy civil és egy idegenlégiós között? — Erre a Panorámában volt egy nagyon jó válasz. A légiós azt mondta: „Nekem van egy negyedliter vizem három napra, magának meg három liter sem elég ugyanennyi időre a sivatagban.” —Az idegenlégiósok egy szerű átlagemberek. Honnan keverednek a légióba? — Amikor bekerülnek, akkor még átlagemberek... Jönnek a világ minden tájáról. De itt nem az számít, hogy ki vagy, honnan jöttél, hanem hogy hogyan teljesítesz!-—Nem kérdeztelek még a zsoldról. — Az alapkiképzés ideje alatt 1500 frankot kerestünk, Calviban ötezret, Djibutiban pedig 8500-at. — Az egy év alatt mennyi pénzt sikerült megspórolnod? — Úgy 30-40 ezer francia frankot, de csak nagyon keveset hoztam haza belőle. Körülnéztünk a haverokkal egy kicsit Párizsban, rengeteget hagytunk ott. De hát én nem is a pénzért csináltam. —Ki a gazdája az idegenlégiónak? — A francia állam. De francia légiósok nincsenek, legfeljebb a tisztek. Ha valaki mégis francia, annak megváltoztatják a nemzetiségét belgára, kanadaira... Még nem nyertek csatát — „Nagyvezérekkel” találkoztatok? — A légiósünnepeken mindig. Volt köztük, amelyik magyarul is tudott. Igaz, hogy csak káromkodni, de legalább mondott néhány szót... Az egyik legnagyobb légiós ünnep az április 30-a. 1863-ban a mexikói polgárháborúban 63 légiós harcolt 2000 mexikói ellen. Végül ketten maradtak a légiósok közül, s a mexikói parancsnok azt lőtte le, aki meg akarta ölni őket. Azt mondta: „Akik így tudnak harcolni, ilyen bátrak, azoknak élniük kell!” Egyébként a légió még soha nem nyert csatát. Az ő feladatuk a rendfenntartás. —Mi a különleges az idegenlégióban? — Az, hogy az emberek saját magukat vetik alá a fegyelemnek. Nagyon kemény dolog—de emberséges. Akaraterő, önuralom, önfegyelem az alapja. Az idegenlégióban nem azt nevelik beléd, hogy agresszív légy, hogy ölj, hanem hogy büszkeség töltsön el, mert légiós vagy! Ha valahol meg is vernek, te, a légiós nem lehetsz vesztes! Ezt sulykolták örökké belénk. Szigeti Csaba
