Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-01 / 154. szám
Embermesék 2. Jer velem, Hercegem! í. A Közművelődés Megsegítésére fedőnevű nagy offenzíva — El kell mondanom aztat, hogy egy aknavető...—kezdte a tanácskozást Egyik, de a többiek lehurrogták. Másik ugyanis azon a véleményen volt, hogy elég megkavarni az ügyet poshadásig, és a nagy bűztől úgy elszalad mindenki, még az orrukat is elhagynák, ha tudnák. — Azt kellene elérni, hogy legatyásodjanak! —javasolta ezek mellé még Harmadik. — Fázva, éhezve, rongyos alsóneműben mégis jobban csípi őket a büdös is! — kacsintott Másikra. Bólintottak. Az Önkéntes Súgóegyletnek mindenképpen a legkényelmesebb és a legtöbb sikerrel kecsegtető javaslattal kellett kirukkolnia! „Csökkenteni a támogatást, megnövelni a bevételt” — ez került a vérszerződésbe mint legbiztosabbnak, legolcsóbbnak tűnő megoldás. És valóban! Kisujjukat sem kellett mozdítaniuk, az eredmények önmaguktól jöttek. Mit: jöttek?! Száguldottak! Elsőként a végek estek el. Mert mindegy, hol is vannak a végek, kultúrában vagy a történelemben, a végek azok mindig végek maradnak az idő végezetéig... A külterületi könyvtárat úgy elsöpörte a villanyszámla, a felújítás, a karbantartás megnövekedett gondja, mint pöndörödött avart a szél. Az olvasóközönség inkább otthon va- koskodott dideregve az eset után, mintsem, hogy megtegyen a vacogásért még két kilométert is... A Legfőbb Súgók Mégtitko- sabb soros összejövetelén már volt két pofa bor is az asztalon, bár a fő fősúgó legalább harminc éve nem ivott alkoholt. Dehát meg kellett ünnepelni a sólyomszámyú eredményeket! — Én csak aztat mondom, hogy egy aknavető... — mondta megint Egyik —, mert ha mégsem jutnánk be a Nagy Döntéshozóba, akkor megeshet, hogy süket fülekbe súgunk... — Meg kell puhítanunk egy-két szószólót! — mélázta el magát Másik. — Úgy kell beterjeszteni az anyagot, mintha segíteni akarnánk nekik. Ezt mindenki meg szokta enni! —játszotta ki az adút Harmadik. Erre koccintottak. Hatterem valamivel később esett el. Persze, harc ott sem volt, de nem is kalkulálták azt be. Elég volt csak beüzenni hozzájuk, hogy ugyan, néznének csak fel egy röpke pillantás erejéig a mennyezetükre, aztán próbáljanak hetykén legény kedni! A következő mi- nutumban már menekült is ki onnan mindenki, mert kiderült, hogy már a ránézéstől is leomlik a vakolat... Az meg csak később jutott el a lakosság fülébe, hogy gyermekzsivajjal feltöltötten két petákot sem adnának érte — hihihi!— nemhogy milliókat, de addigra üresen állott, s mál- lott már ott minden. Csuda érdekes módon az ostrom csak ezután indult meg, de az sem a vásárlók részéről, mert azoknak nemhogy hamvuk, hírük sincs azóta sem, hanem az őrizetlenné vált kerítés lett az áldozat. Most Enyészet óv ott minden vagyont, és igazán szerencsés még ez a helyzet, mert megtörténhet még majd az is, hogy az eladó fizet azért, hogy vegye már meg valaki... A gyerekeket megmentették azért jó emberek, nem maradtak tető nélkül a fejük felett, persze, hogy nem. — A piszkosok! — sziszegte Egyik. — Megmondtam én aztat, hogy egy aknavető... —És nem gondol arra, hogy szokott járni nagyritkán ott a nagyfőnök veje is?! — szakította félbe Másik. — Maga szerint van olyan akna, ami megválogatja, kit kell széttépni, meg kit nem?! r—Akkor adjunk nekik bocit legalább! — mormogta erre Egyik. A többiek értetlenül néztek rá. Leghamarabb Harmadik hajolt le a tantuszért. — Nem ad hoc bizottságot akart mondani maga? — kérdezte kissé leereszkedő hang- súlyozással. — Éntőlem aztán maguk úgy mondhassák, ahogy akarják, ha már annyira az aknavető ellen vannak... Sorrendben a Mozi következett, de azon már nem is lepődött meg senki. Olyan sokszor elmondták, hogy így nincsen rá pénz, meg úgy nincsen rá pénz, hogy az emberek már csak azért imádkoztak, hogy a nagy pénzhiányban legalább a legnagyobb fejeseknek jusson tizenharmadik havira, meg rendkívüli jutalomra, mert még megállana talán a világnak forgása, és mi lesz akkor?! Legalább a kormányozásra jusson, akkor csak nem lehet olyan nagy baj, a létminimumon reszketőknek meg úgysem a mozizás már a legnagyobb gondjuk. Ha meg mégis akarnának valami érdekeset is látni, hát bekéredze- nek majd egy nagydöntéshozói ülésre, mert mindegyik tán csak nem lesz zártkörű... Ám a legfőbb célpont még állt. Pedig Egyik szinte naponta körbejárta, s izgatottan vitte a híreket. Nagy titokban már telepítette kedvenc harci eszközét is, ám a tűzparancsot csak nem sikerült kierőszakolnia. — Siessünk, uraim, mert meglássák, ezek alattomosan túlélnek itt még bennünket is. Hiába parancsoltak rájuk, hogy délelőtt halastóként, déltől birkalegelőként, éjjel pedig alpesi lesiklópálya- ként működjenek, ezek még azt is kicsinálják valahogy. Megmondtam én, hogy egy akna... Ekkor lépett be Frissen Kinevezett Régenvárt Szakértő, a tárca legújabb felelőse, és tekintete azonnal megállapodott az offenzívát kezdeményező irat első során. — Uraim! Betűzzék csak ki valamivel figyelmesebben ezt a szót, ni! Itt mintha az állana leírva, hogy: „megsegítésére”. Nemdebár, ennek a szónak más az értelme, mint a „megsemmisítése” kifejezésnek... Az én nagyapám bizony ritkán vette szájára Isten nevét. Legalábbis úgy, hogy más meghallhatta volna. Gyanítom persze, magában fohászkodhatott ő többször is, ám az rajta kívül nem tartozott másra. Egyik mondását megjegyeztem nagyon, mind a mai napig tudom idézni, minthogy nem is örököltem tőle szinte semmi mást, nem lehetett túl nagy dolgom ezzel az emlékezetbe véséssel. „Nem a ruhát kísérti meg a sátán, te gyerek, mindegy annak, mit is rejt a pendely, vagy akár a reverenda. A Jóisten meg senkit nem kért meg még arra, ugyan segítene már neki valaki kormányozni az O mindenhatóságát. De azzal sem bízott meg senkit, hogy a min- dent-tudást bárki is gyakorolhassa itt miközülünk lent a földön. Ezért, ha nagyon tolakodna azt kimutatni valaki, hogy per tu-ban van a Jóistennel, nos gyanús dolog az, fölöttébb gyanús. Abban már az ördög keze is benne van, elhiheted nékem.” Honnan vette vajon ezen gondolatokat, nem vágytam én kideríteni azt sosem, mert ha mondta gyakran, biztosan oka volt arra, hogy nem mondta el soha, kitől is hallotta. De mivel abban a szerencsében részesülhetett, hogy módja nyílott sokat tartózkodni Biszkup és Fabók tiszteletes urak környezetében, vannak sejtéseim. Hiszen onnan származik az én túlontúl is megtépázgatott makacs hitem arról, hogy van bizony egy elhivatottság a földön, melynek gyakorlóinál különb emberek köztünk nem is voltak soha, de nem is lehetnének ezután sem... Megeshet persze az is, hogy a borbély-székben ülve mesélhette ezt valamelyik kuncsaftja, de hogy az sem mondhatta félrevezetési szándékkal, az biztos. Kinek élesre fent beret- vával matatnak a gigája körül, meggondolja az százszor is, mint beszéljen... Mostanában egyre gyakrabban csengenek vissza fülembe régen mormolt szavai. Amikor azt kell tapasztalnom, hogy akad bizony, aki mindig a más portáján seperne, pedig nálánál több szemét nincs is talán sehol, és amikor azt, hogy van, aki mindig úgy igyekszik önmagát láttatni, nála többet bizony nem tud senki. Amikor legfőképpen pont ahhoz is ért, amit még sosem próbált... Amikor át kell élnem, hogy a vétlent büntetik a vétkes bűnéért. Amikor az önkéntes hűbér- esküttevő nyilvánosan pártol máshoz át, ám nagy titokban — körbe-körbe pillantgatva, jaj, csak senki meg ne lássa! — bekopogtat az ajtón, hogy „bocsátana meg mégis, nagyon kérem, hiszen oly esendők vagyunk mindnyájan, de legyen ön mégis kegyes!”... Amikor frissen felkenődött hősökről kiderül, hogy legmegrázóbb hőstettük az volt, hogy stratégiailag rendkívül fontos gödörben sunyítottak mindaddig, míg a harc el nem dőlt, amikor képtelenség megakadályozni, hogy a szorgos kezek verejtékkel épített eredményeinek tégláit éppen azok penderítik le a sárba, kik az értékteremtésből részüket nem vették ki, amikor... Nos én el nem hiszem, hogy mindez istennek tetsző cselekedet lenne. ...Este, ha végigpereg életemnek aznapra lefuttatott filmje, amikor csukott szemhéjam mögött kimerevedik a kép mindezekről, hajnalban, amikor felriadva, a képzelet előre száll az időben, hogy megóvni próbálja a sérülékeny létet a várható szituációk kifürkészésével, és nappal... ...amikor elűzik azt, kit marasztalni leginkább kellene, s amikor azzal akarnak jót nekem, hogy ne akarjak önmagámnak rosszat, s meglátom: ha úgy teszek, mint ahogy ők várják el, hosszabb életű leszek... Újabban nagyon gyakran idéződnek fel bennem nagyapámnak szavai. O, nagyon jól tudta O, nem sátán-mentes a mi világunk! És kötözni való bolond vagyok? Mert inkább irigykednem kellene már talán? Hogy nincs ugyan hozzá közöm, de minden jó úton halad? Hogy felvállalva van már a szegények minden gondja, és ügyük jó kezekbe került? És a messze múlt ködébe vész már, hogy történnek azért szinte dolgok naponta, hogy pirulhatunk érte hetedíziglen? Hogy az szóljon már ezentúl csupán, ki megválasztatott, s legyen csendben az, ki megválasztatni sohasem kívánt? Hogy minden döntés előtt ki van már kérve sokunk véleménye, s a kontaktus köztünk oly élő, mint sosem volt talán? Mert tömegében vesz részt népünk saját ügyének intézéseiben? És régen nem önös érdekek, pártharcok csatája dúl, és nincs is senki már, ki úgy választott, hogy nem is szavazott? És nincsen senki, ki megbánta már, hogy szavazott? Igen, bolondnak is kötözni való vagyok. Mert én még mindig kérlek, hercegem, ragassz bajuszt, ál- szakállt. Vágasd hajad feljebb, ím itt egy edzőcipő, ott a farmer. Ma bújj ebbe bele. Nadrágod úgy lesz jó, ha nagyon szakadt. A jogart, s a palástot hagyd hátra mára. Azzal még felismernének. így pont jó. Most majd nem ismernek rád, ha elvegyülsz alattvalóid között. Hidd el, megnyílnak majd előtted a szájak, s kitárulkoznak rád a szívek. Meglásd, nagy titkok tudója leszel. Ugye, nem félsz az igazságtól túlságosan? Mondd, uram, tényleg kíváncsi vagy? Hát akkor: rajta! Induljunk, hercegem. TóthCsaba Az iskola és a szülő közlései Az iskola és a szülő közlései Korrajz Hát... Hát ez is egy vélemény a korról FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER
