Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04-05 / 157. szám
ïÉm MEGYEI HÍRLAP MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1992. július 4-5., szombat-vasárnap Országos turnéra készül Az újra felfedezett Margitai Ági A tévében nemrég látott Füst Milán-darab, a Máli néni frenetikus siker, kritikusok-né- zők ritkán megegyező tetszését és elismerését vívta ki a produkció, legkivált a címszerepet alakító Margitai Ági. Ót is mindig-újra felfedezik, bármennyire foglalkoztatott, ismert, elismert. Ritka áldás, ha egy művész a képességei teljében mutatkozhat meg. Margitai Ági mégsem csak a tévéjáték-keltette visszhangnak örül, hiszen a felvétel rég volt, a szerepet 1985—89-ig tartotta műsorán a budapesti Játékszín. Ide-oda röppent a főváros és Miskolc között. Vajon egy helyben nem érvényesíthetné tálentuma színeit? — Sosem ragadtam le sehol, a megszokás és a kényelemszeretet nem az én stílusom, addig maradok egy színháznál, amíg szeretnek, és amíg szeretek ott lenni, aztán továbbállok. A lecövekelés egészségtelen, nem tesz jót senkinek, hát még egy színésznek. Életelemem, hogy másmás társulatokat, felfogást, kollégákat ismerjek meg. Ezért nem esik nehezemre az utazás, még vonaton sem, abban az a jó, hogy elnézelődhetek, eltűnődhetek erről-arról, de annak is megvannak az előnyei, ha a magam kocsijával megyek, vagy négyen összeál- lunk, és valamelyikünk autójával közlekedünk. Tíz esztendeig a Mafilmhez kötött a státuszom, harmadik éve pedig a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem, évi egy szerepre. Remekül érzem magam ebben a közösségben. A jövő évadban Erzsébet királynőt játszom a Stuart Mária című darabban. Hogy a Játékszínben mi vár rám, még nem tudhatom. A Játékszín befogadó színház, változó tagokból állítja össze mindig azt a társulatot, amely a bemutatandó darabot a lehető legjobb színvonalon jelenítheti meg. Mindig imádtam ezt a színházat, a műsorpolitikáját, szelle„Addig maradok, amíg szeretnek” miségét, a frissességét. Pompás darabok, kitűnő szerepek; nekem ezt jelenti a Játékszín, ahol az idei szezonban a Mandragorában játszottam. Most aggódva várom, hogyan alakul a sorsa. A léte bizonytalanná vált, pedig nagyon kell legalább egy ilyen felállású színház. (Azóta megoldódott, önálló marad a színház — a szerk.) Vajon kit érdekel a színészek, a közönség véleménye?! Láttam Margitai Ágit a budapesti Dominó Játékszín aprócska színpadán, a Shirley Valentine című monodrámában; három évadon átívelő, nagy siker ez a szinte cselek- ménytelen, zenétien, mégis feszült, érdekes darab. Ehhez persze feltétlenül szükséges, hogy az az egyetlen színész a kétfelvonásnyi időt, a színpad- nyi teret egyesegyedül betöltse, ébren tartsa a nézők érdeklődését, együttérzését. Margitai Áginak sikerült. Sok derű, csendes humor szövi át a darabot, olyan téma, olyan életforma kerül reflektorfénybe a Shirley Valentine-ben, amely közel áll az emberekhez. Bizonyára szívesen látnák másutt is, nemcsak a fővárosban. — Magam is azt tervezem, hogy ősztől bejárom az országot a Shirley Valentine-nel, tudom, hogy a mondandó, a történet sok mindenkihez szól, s hogy az abban felvetődő kételyek, vágyak, álmok sok-sok fiatal — és kevésbé ifjú — asszonyban felmerülnek. Remélem, sikerül ez a tervem. Mostanában is volt néhány tévéfelvételem, remek karakterszerepet bíztak rám a Nevető bíróság című sorozatban, kedves kis szerepet játszom az Anna napja című, és Eszter- házy Péter könyvéből készült tévéfilmben. Péreli Gabriella (MTI-Press) Ez a kép nem létezik! Járok körben a Hidegkúti Galéria egyetlen termében, nézelődöm, borzongok, meglepődöm és sajnálkozom. Az indulatokat a képek, Szkukálek Lajos cseh-komáromi festőművész művei váltják ki belőlem, a sajnálkozást pedig az, hogy hiába vette észre ezt az izgalmas, gazdag mondandójú festőt egy kisgaléria jószemű vezetője, ez az alapítványból támogatott kiállítás aligha indíthat el nálunk egy festőt a hírnév felé. Pedig most még nem vagyunk elkésve. Harmincöt éves a festő, de képein az emberi és a művészi érettség jegyeit viselik. A hangvétel groteszk, de a történetben — mert szinte apró novellák ezek az olajképek — ott az érzelem is. „A képek színeit is mintha egy másik világból hozta volna magával a festő: talán az álomból, talán egy másik várkastély görbe tükreiből, a gyerekként bámult kaleidoszkópok valamelyikéből, egy színes üvegcserép-gyűjteményből” — írja a katalógusban Oláh János. S a színek valóban melegebbé, varázslatosabbá teszik a valóság sivárságát, kegyetlen küzdelmeit, melyek Szkukálek képeiről szinte „ránk kiabálnak”. Majdnem szó szerint, hiszen a festő nem csak vizuális eszközeivel szólít meg, hanem címeivel is. „Mi olyan nevetséges?” — kérdezi, vagy éppen így szól: „Ez a kép nem létezik.” „Előttünk az élet” — ironizál, vagy így forgatja ki Gulácsy képének címét: „Nagyonxi- pank”. Talán ha már nem olyan kuriózum, hogy egy-egy városrészben, kisvárosban eldugott kisgalériák terjesztik a kultúrát, majd kézről kézre adogatják, s másnak is megmutatják például Szkukálek Lajost, a festőt. (MTI-Press) Molnár Az igazi József Attila? Június 18-ától 20-áig a pécsi Művészetek Háza adott otthont a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Tanári Tagozata József Attila-konferenciájának. A legnevesebb József Attila-kuta- tók néhányan a most megjelent kötet (Balassi Kiadó, Bp., 1992.) szerzői közül egy új József Attila-képet körvonalaztak a hallgatóság előtt. Minden eddiginél pontosabb diagnózist kaphattunk például a költő betegségéről. Nem állítható, hogy József Attila skizofrén lett volna. Betegsége: az ún. határeseti neurózis (borderline case) ma már gyógyítható. Ez merőben más megvilágításba helyezi a költő halálát is. Ugyanezek a szövegek azonban rendkívül értékesek, nélkülözhetetlenek a versek keletkezés- történetének vizsgálatához, a műalkotások megértéséhez. József Attila és a párt, József Attila és a kommunizmus — lezáratlan kérdések voltak ezek is sokáig a József Attila-szak- irodalomban. Mára egész világosan látszik, hogy a költő 1934-re kiábrándul az eszméből, és bírálja is azt. Hogy kizár- ták-e valóban a pártból, nincs rá semmi elfogadható bizonyíték, valószínűbbnek látszik az elvi ellentétek miatti kilépés. És ami még ennél is valószínűbb: betegségéhez, halálának okához mindennek semmi köze. Azok a magyartanárok, akik részt vettek ezen a konferencián, az 1992/93-as tanévtől már . maguk is árnyaltabb, pontosabb képet fognak felvázolni a negyedikes gimnazistáknak József Attiláról. Az oktatás szempontjából ez ennek a konferenciának a legnagyobb eredménye és haszna. Somi Éva Hullámtenger Dél-Békésben Ötven éve történt Orosházánál Ennek, a kereken 50 évvel ezeló'tt készült „árvízi csendéletnek” közzétételét joggal nevezhetnék térségünk aszály sújtotta vidékének lakói a krónikás ízléstelen vicceló'désének. Kérem ne tekintsék annak, mert ez távolról sem állt szándékomban. A véletlen műve, hogy Pusztaföldvár falutörténeti fotóarchívumának rendezgetése közben ez a régi felvétel kezembe került, hátlapján a felirattal, hogy: „Árvíz az orosházi kövesút mentén 1942-ben.” Mint látjuk tehát, a természet véletlenszerű, különös fintoráról van szó, midőn az emlékezetes 1942-es nagy árvíz ötvenéves évfordulóján szárazság miatt éli végnapjait a növényzet ott, ahol fél évszázaddal ezelőtt vízen járt a teherautó és csónakkal közlekedett a tanyák népe a vetésçk fölött. Nemkevésbé a véletlen műve talán az is, hogy egy orosházi tanulmánykötet lapjait forgatva (dr. Forman István szerkesztő jóvoltából) egy olyan kiváló író tolmácsolásában jelenik meg előttünk a drámai árvízi kép, akire vélhetően senki sem mert volna gondolni. Kovái Lőrinc kiváló regényírónkról van szó, aki a néhány kiragadott részletet idézek, remélve azonban azt, hogy még így is sikerül megidézni a fél évszázaddal ezelőtti drámai képet, amely Orosházán és a környékbeli falvak vidékén látható volt. „A helyi érdekű vasút kormos, vízözön előtti kocsijai recsegve billegnek a láthatatlan síneken. A kormos üléseken emberek szorongnak. Hosszúszoknyás asszonyok nagy ga- rabolyokban viszik Orosházára a tanyavilág termékeit a rokonoknak. Kint a piszkos, kicsiny ablaküvegeken túl, ott, ahol valamikor végtelen vetések zöldelltek, egészen a látóhatárig nyúlik a vadvizek tengere. A falu szélén álló kicsiny gyülemlett vizek nem folyhattak le természetes útjukon. Az Orosháza környéki vizeknek mindig két természetes lefolyások volt, mégpedig a Hajdúvölgy és az Aranyad. Ezek részben a Tiszába, részben a Szárazérbe vezették le a vizet. Most a Hajdúvölgyet elzárták, mert hiszen az árpádhalmi uradalom olyan gátat épített, hogy két ökrösszekér is elfér rajta. Viszont a Szárazeret gáttal vették körül úgy, hogy az Aranyadnak nem volt lefolyása. Hozzájárult a helyzet súlyosbításához az, hogy Orosháza környékén a mocsaras területet, természetesen, hasznosítani akarták és felszántották...” Ennyit Kovái Lőrinc bennünket érintő korabeli tanulmányából, amely vélhetően nemcsak arról győzte meg az olvasót, hogy milyen színesen képes megjeleníteni az író egy alapjában véve komor témát, hanem arról is, hogy milyen szakszerűséggel magyarázza meg a tulajdonképpen hidrogeológiai okokra visszavezethető hajdani katasztrofális árvizet. Ennél számunkra már csak A felvétel 1942-ben készült Népszava 1942. május 13-ai számában „Hónapok óta tartja ostrom alatt az árvíz az ország legnagyobb faluját” címmel írja le a megrázó korabeli természeti katasztrófát. Az viszont már nem véletlen, hogy a kiváló író, aki idén töltené be 80. életévét, a velünk szomszédos Tatársánci Népiskola tanítójának (Kovái Andrásnak) nevelt fiaként, a kérdéses időpontban is lent járhatott szüleinél és személyesen élhette át a riport élményanyagát. írásából terjedelmi okok miatt ezúttal csak vályogházak mintha mingyárt egy tenger közepén épültek volna. A templomtorony furcsán, díszletszerűen- emelkedik ki az ártengerből fölszálló ködök mögül... Az alattomos ellenség már harmadik hónapja irgalmatlan ostrom alatt tartja Orosházát és a legutóbbi idők esőzései csak rontották a helyzetet... — Mi az oka a dolgozók véleménye szerint az árvízveszedelemnek? — Valószínűleg az, hogy a természetes lefolyásokat mindenütt elzárták és így a felaz lehet meglepőbb, hogy az író által 50 évvel ezelőtt megálmodott csatornázási és mesterséges víztározó létesítési program némi késéssel ugyan (20, illetve 40 év múltán), de szinte szó szerinti azonos módon megvalósult községünk határában. Az 1960-as, illetve az 1980-as évek eleje táján (két lépcsőben) több száz milliós állami és téeszberuházás- sal elkészült a Harangos-ér vidékének csatornázása és két hatalmas víztározó medencéje. id. Pleskonics András Nevető elődeink A kasszírozó táblabírák Hertelendy Györgyöt, több nemes vármegye táblabíráját bosszantotta, hogy Nikola Adám lett Zala megye táhlabí- rája. Az újdonsült táblabíró a kaszinóban büszke fejtartással fogadta barátai gratulációit. Utolsóként Hertelendy köszöntötte őt: — No, Adi öcsém, most, hogy táblabíró lettél, tedd le utólag a vizsgát. Tudod-e, hány feje van a táblabírának? Nikola zavartan néz körbe, majd megszólal: — Annyi, mint más embernek. Csak tudomány van benne több. —-Megbuktál, öcsém. Öt feje van. Két kézfeje, két lábfeje, meg egy tökfeje! * ¥* A sümegi kolostor refektóriu- mi vígságának fénykorát—az ott vendégeskedő táblabírák jóvoltából — a múlt század harmincas éveiben élte. Ekkor volt a kolostor pincemestere Fakundus atya. Hatalmas étvágyú féifi, s az italozás dolgában is első legény. Ó fogalmazta meg az azóta is érvényes franciskánusi mondást: — Pálinkát három ok miatt nem iszom. Tiltja a fogadalmam, árt az egészségemnek, harmadszor pedig: ma már négy kupával ittam. ¥ * ¥ Az 1860-as években, a balatonfüredi kaszinóban agglegényekből és házasemberekből álló társaság azon vitatkozott, hogy ki derekabb ember. Az-e, aki megházasodik, vagy aki nem? Deák Ferenc is Füreden nyaralt akkor. A vitatkozók küldöttséget menesztettek hozzá, döntse ő el a nagy kérdést. Deák a kérdés hallatán elnevette magát, és így szólt: — A kérdés félig komoly, félig tréfás. Én is így felelek rá! A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem! Gyűjtötte: Kiss György Mihály
