Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-21 / 171. szám
1992. július 21., kedd HAZAI TÜKÖR m ■Si BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Békés megyéből indultak: Csődeljárástól a brókerségig egy fényképészcsalád E század elején. 1909-ben Vésztőn született Bérei László, aki nem csupán a megélhetés kényszere miatt lett fényképész, hanem azért, mert a Bérei család minden tagja szinte génjeiben hordja az ábrázolás kényszerét. Édesapja, Buzi László a nagybányai művésztelepen Ferençzy Károlynál tanult, festő és fényképész volt. Fiai nevet változtattak: Búza Barna országosan ismert szobrászművész, Bánfi Zoltán sarkadi fegyverműves kisiparos lett. Bérei László apai nyomdokon haladva szintén jól rajzolt, tőle örökölte a fo- tografálást. Szakami útját Sarkad, Békéscsaba, Hajdúböszörmény, Hódmezővásárhely, Budapest és a Balaton melléke jelzik, önálló műterme Isaszegen és Pécelen volt. „Ez a vállalkozásom nem bizonyult jövedelmezőnek, ezért Pestlőrincen helyezkedtem el egy ismert fényképészműhelyben. Itt kétszeresen is szerencsém volt: sokat fejlődtem a szakmai ismeretek terén, itt ismerkedtem meg életem párjával, Piroskával, aki a Dani Dani hétéves fiatalember. A dinoszauruszokról lenyűgöző kiselőadást tart, de a cipőfűző szoros megkötése nem mindig sikerül felnőtt segítség nélkül. A legudvariasabb fiú az osztályban a tanító néni szerint, de a nővérét mindig elveri, ha nem akar vele játszani. Imád lubickolni, pancsolni a fürdőkádban, de a szappanozással hadilábon áll. Egyszóval tipikus hétéves kisfiú. Egy hétig Budapesten nyaralt a nagy- nénjénél. Az uszoda Dani és a nagynéni elmentek az uszodába. Hol öltözzön a fád jelenlegi műtermét Piroska leárjya vezeti. Az életút összegező jellegű kiállítását az elmúlt évben Gyulán, napjainkban Baján tárták a közönség elé. A kiállítás vonzóan szép katalógusához a kecskeméti fotótörténeti múzeum igazgatója Kincses Károly írt előszót. Czine Mihály egyik — kiállított — levelében ez áll: „Amit Te cselekedtél az történelmi jelentőségű.” Balogh Ferentz férfi öltözőből felvezető lépcsőhöz. Várt, várt, Dani sehol. Tovább várt, Dani csak nem jött. Ólomlábakon jártak a percek, a gyereknek nyoma sem volt. Megkért egy férfit, nézze már meg, mi történt a szőke, hétéves, Dani nevű kisfiúval. Kisvártatva jött a férfi és közölte, hogy bár tüzetesen végignézett mindent, egyetlen kisfiút sem talált az öltözőben. A nagynéni a homlokára csapott és kirohant az előcsarnokba. Dani ott álldogált a felöltözött emberek között egy szál fürdőnadrágban, ujján pörgetve a szekrénykulcsot. — Hát te mit csinálsz itt? — fakadt ki a buta kérdés a nagynéniből. — Hát téged várlak! Bérei László kiállításán szakmában is nagyszerű társam lett.” Közben eljárt Aba-Novák festőiskolájába, amelynek legnagyobb hasznát az orosz hadifogságban „hu- dozsnyikként élvezhettem”. Igazi hírnevét a népi írókról 1939—1943 között készült portréival és az 1943-as szárszói konferencia krónikás képeivel szerezte. E képekből hatvannál több kiállítása volt az országban. Hadifogság után Baján telepedett le, ahol a csanyaral fiatalember? A medencékhez csak az öltözőkön keresztül lehet eljutni. Vajon hogy fog boldogulni Dani ismeretlen helyen a férfi öltözőben egyedül? Útközben töviről hegyire megbeszéltek mindent. — Az öltöző az alagsorban van, lemégy a lépcsőn, ott lesz a kabinos bácsi, zálogba odaadod a diákigazolványodat (—De majd visszaadja? Mi az a zálog?), kapsz érte egy kulcsot... — és így tovább. — Kulccsal a kezedben feljössz a medencéhez, ott várlak a lépcső tetején. A nagynéni gyorsan végzett a női öltözőben és odaállt a Tavaly decemberben alakult meg Orosházán a Dunahol- ding-Orosháza Kft., amely a részvénytársaság országos irodahálózatának egyik tagja. Még 18 ilyen egység létezik az országban, és ebből három megyei. Az orosházi mindössze két személyzettel dolgozik, egy ügyvezetővel, ő Fehér Lajos- né, és egy irodavezetővel, Királyné Demcsák Ágnessel. — A városi irodák mindegyike szakosodott valamilyen fajta tevékenységre — magyarázza Királyné Demcsák Ágnes —, mi brókerség- gel folgalkozunk, értékpapírforgalmazással, itt a közvetítő szerepünk a jelentős. Meglepő például, hogy a vállalatok és nagyobb gazdasági egységek éppen nem szükséges pénzüket nem értékpapírba fektetik, hanem csak úgy beviszik a bankba, sokszor kevesebb kamatért, mint amennyit egyéb módon kaphatnának. Sokszor tudnánk pedig olyan értékpapír-vásárlást javasolni, amiért az állam garanciát vállal, és a befektető'számára nem veszne el. Az orosházi kft. leginkább vidéki munkát vállal, s végez. Valahogy a helyi megbízatások száma kevesebb. Az átalakulások megszervezéséből a vagyon felértékeléséig, más gazdasági formába történő átalakulásig szinte mindent felvállalnak, ahogy mondani szokták, komplett szolgáltatást nyújtanak. — Partnereink közé tartozik a kisvállalkozó és a nagyüzem egyaránt, számunkra nincs kismunka, ugyanolyan szintvonalon szolgálunk ki mindenkit. Elvégezzük a kezdő üzleti bejegyzését, és a hitel- kérelemhez üzleti tervet készítünk. Vállalunk könyvelést, teljes ügyviteli szolgáltatást. Úgy érezzük, Orosházán — bár itt kevesebb a megrendelésünk — ismernek bennünket, megfelelő partneri kapcsolatban állunk a helyi vállalkozókkal — fejezzük be beszélgetésünket az irodavezetővel. P. J. Fotópályázat A kábítószer-fogyasztás és az AIDS megelőzésének témakörében országos fotópályázatot hirdet az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Győr-Moson-Sop- ron Megyei Intézete és az Ügyészek Országos Egyesületének megyei tagozata. A pályázaton bárki részt vehet olyan fekete-fehér, illetve színes fotókkal, sorozatokkal, amelyek az egészséges életmódot népszerűsítik, és a párkapcsolatokban felelős magatartásra motiválnak. A jeligés pályaműveket szakzsűri értékeli és a legsikeresebb munkákat pénzdíjjal jutalmazza. A pályamunkákat szeptember 30-áig lehet benyújtani az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Győr- Moson-Sopron Megyei Intézetéhez (9024 Győr, Jósika út 11.). Mariska néni és a magyar ipar A minap hintőport kerestem a város legnagyobb ábécéjében. Am csak kerestem, de nem találtam. Na, gondoltam, jól nézünk ki, ha már újból a hiánynál tartunk, s idegesen jöszmékeltem a kozmetikai szerek polcai előtt. S ahogy egyre jobban széjjelnéztem, ha hiszik, ha nem, magyar árut elvétve láttam, mintha csak tévedésből keveredett volna a méregdrága külföldiek közé. Akár a csokoládéfronton. Meg sok-sok másban is, ha egy kicsit figyel az ember, hogy a magyar áruhoz képest sokszoros jelenlétet és sokszoros árat észrevegye. Már azon morfondíroztam, hogy ugyan ki tudja ezeket megvenni, amikor eszembe jutott egy múltkori eset. A Centrum kirakatában a különböző külföldi testápoló szerek tetemes árengedménnyel. Hogy aztán az 1600forintosat megvették-e 900-ért és így tovább a többit, fogalmam sincs. Nem mentem be érdeklődni, mekkora haszonnal dolgoznak, hogy még így sem fizetnek rá, vagy a kelendő tömegcikkek árát emelik jobban a kelleténél, s azon, vagyis rajtunk, tömegeken hozzák be a drága külföldi portéka veszteségét? Na, néztek volna is rám, ha ezzel beállítok! De folytatom, mert ha már benne van az ember a gondolkozásban, nem tudja leállítani magát, pláne, hogy a hintőpormentes polcokon mégis megbújt egy kb. 3-4 dekás apróság, pár forint híján 300-ért. Ugye mondanom sem kell, hogy nem magyar volt, s rögvest a porhintés jutott az eszembe. Régen az ilyesmire is azt mondták: Vakulj magyar, ne láss tót! — amely szólás, ha jobban megforgatjuk, azt is hűen példázza, hogy a kibabrálás nem tesz különbséget többség és kisebbség között. Visszakanyarodva pedig az eredeti témához, a kérdés így szól: eláraszthatja-e egészen a kiszorításig magyar boltban a magyar árut a külföldi? Méghozzá többszörös áron. Hát bolond országban biztosan! De csak ott, az okosoknál nem. Mert azokban a képviselők és szenátorok, és más jeles közéleti személyek naphosszat szóban és írásban nem azt szavalják, hogy mi franciák, angolok vagy amerikaiak vagyunk, és nincs annál fontosabb, minthogy még franciábbak, még angolabbak, még ameri- kaiabbak legyünk, hanem cselekszenek. Tettekkel jó hazafiak, és nem porhintő szóval. Például úí>y, hogy foggal-körömmel védik a hazai termékeket, s ezáltal saját farmerjaikat és gyárosaikat, meg munkásaikat. És próbálnák meg ne ezt csinálni! Vass Márta Bónus István: Kistarcsai emlék 2. Hét óra felé már elkeseredetten gondoltunk arra, hogy mennyi fűtött szoba van a világon, mi pedig itt kínozódunk a hidegben. Háromnegyed nyolc felé megérkezett a le- ponyvázott teherkocsi. Sok falu pora tapadt a kerékre, hiszen már zsúfolva volt, alig fértünk be nagynehezen. Két rendőr leghátul ült, ahol nyitott volt a ponyva. Szerencsére, hiszen másképpen megfulladt volna a sok ember. Szerencse, hogy a nyitott rész felé a rendőrök mellett ültünk, mert oda néha friss levegőt is dobott be egy-egy eltévedt légáramlat. Bár legtöbbször a kerekek felvert porát dobta az arcunkba. Ettől olyanok lettünk, mint a küldött ördög. Mire hajnalban megérkeztünk Kistarcsára, a két rendőr is merő por volt. A bámészkodás csak pillanatokig tartott, mert ott-termett három vagy négy pufajkás és vezényszószerű kiabálásba kezdett: — Lefelé, gyorsan lefelé! Sorakozó! (1957. március, április) Azonban egészen ellágyult a hangjuk, amikor a két rendőr felé fordultak, akik mintha a szaharai homokviharban éjszakáztak volna, úgy néztek ki. — Micsoda porosak vagytok ezek miatt a szemetek miatt! Voltunk ott vagy huszonötén, és úgy el voltunk kényszeredve, hogy a szavak értelmét sem fogtuk fel. Nem is volt idő, mert rögtön egy fedett kocsiszínféle épületbe tereltek bennünket. Felszólítottak mindenkit, hogy arccal a fal felé álljon, kezét tegye hátra és homlokát érintse a vakolathoz. Valamelyik pufajkás megkérdezte: — Magukfelé bántották-e a karhatalmistákat? ! Valaki nagyon halkan megjegyezte: — Nem!... — Na, szerencséjük! Gyorsan elszedték a személyi igazolványokat tőlünk, egy-két ember hátára odasóztak a „kádárkolbásszal”, vagyis a gumibottal, volt olyan, akinek odaverték a fejét úgy a téglafalhoz, hogy eleredt az orravére. A téglafal tövében, ahol álltunk, mély gödör húzódott végig. Azt hittük, hogy ezek sorra lelövöldöznek bennünket a gödörbe. Az autóban összemelegedtünk, ott meg fáztunk a hideg hajnali levegőben és idegesség, félelem, pánik lett úrrá rajtunk. Önkéntelenül megmozdult a térdem és mintha valami zene ütemére tenné, úgy rángatózott. Próbáltam szilárdan állni, de képtelen voltam. Akaratomtól függetlenül gyors ütemben citerázott a térdem. A szomszédom felé pillantottam, és láttam, hogy az ő ina is éppen úgy citerázik. Sőt, végig az egész vonalon mindenkié. Akkor éreztem életemben először, milyen egyformák vagyunk mi emberek... Azt hiszem, negyedóráig álltunk ott, de végtelennek tűnt. Hátunk mögött ordítoztak a pufajkások, de már oda sem figyeltem. Az elhagyott otthonomra gondoltam, a szüléimre és a szeretőmre... Istenem, ha ezek főbelőnek itt, és egyszer majd aranybetű leszek valami márványtáblán, vajon ejt-e majd értem egy- egy könnyet a szép szeretőm... — Felfelé, felfelé! — csattant a vezényszó és pillanat alatt megmozdult a sor. A pufajkásoktól rendőrök vették át a szolgálatot és tereltek bennünket az emeleti folyosóra. Ott egyes cellák, magánzárkák sorakoztak olyan hosszan, hogy homályba veszett a folyosó vége, pedig égtek a villanyok. Ilyen egyszemélyes cellába terelték be tízenként az embereket. Ez a csöpp helyiség három négyzetméter lehetett talán. A végében a földön lazára tömött szalmazsák volt dobva. Mikor betuszkolt bennünket a rendőr, cseppet sem szigorúan, hanem inkább barátságosnak tűnő hangon mondta: — Na, helyezzék magukat kényelembe emberek... Ez a barátságosság azonban maró gúnyként hatott ebben a környezetben. Ugyanis, ha négy ember lepihent a szalmazsákra, akkor hatnak állnia kellett, mert mozogni sem lehetett, nemhogy leülni. Délben kiengedtek bennünket egy pillanatra és a folyosón lévő többszemélyes nyitott WC-nél elvégezhettük a dolgunkat. Később valami gyanús löttyöt hoztak be csajkákban a cellákba, de senki sem evett. Pedig álmosak, fáradtak, éhesek, szomjasak voltunk. Közben a természetes szükségünk is jelentkezett, de hiába dörömböltünk, felénk sem nézett az őr. Szorítottuk, ahogy tudtuk. Egyik embernek hólyaghurutja volt és kénytelen volt a bakancsába vizelni. Mikor végre este későn megint a WC-re tereltek bennünket, kiöntötte a bakancsából. Másnap már szinte kínozott az éhség bennünket, de azért nem mertünk enni, mert elgondoltuk, hogy mi lesz velünk, ha hirtelen ránkérik a szükség... Harmadnap a szenvedéstől elállt a szavunk, nehezünkre esett a szó is. Volt aki kétség- beesetten kifakadt: — Itt rohadunk el elevenen?... Egy békéscsabai, nagyon intelligens, halkszavú ember próbált nyugtatni bennünket: — Nem kell félni emberek! Ez nem mehet így sokáig. Hiszen ez rosszabb, mint a börtön. Én már voltam börtönben is. Ott sem bántak ilyen szigorúan velünk. Ennek enyhébbnek kell lennie a börtönnél. Majd kihelyeznek bennünket tágas szobákba, meglátjátok!... — Ugyan, dehogy! Ne várj jót ezektől — felelte valaki és az egész társaság megint reménytelenségbe süllyedt. Nappal csak valahogy pihentünk felváltva, de az éjszakák borzasztóak voltak. Azt vettük észre, hogy a fáradtságtól valahogy egymás hegyére, hátára összeroskadtunk, és reggel fáradtan, kábán nyitottuk ki a szemünket. Civilizáltabb környezetben A szenvedésnek van egy határa, amelyen túlhaladva már közönyössé, érzéketlenné válik az ember. Amikor négy vagy öt napig nyomorogtunk a szűk cellában, elhagytak bennünket a gondolataink is. Szinte olyannak látszott, mintha nem is tíz ember, hanem tíz hasábfa mozdult volna, amikor egyik délután váratlanul csörrent a kulcs a zárban és dörrent a parancs: — Sorakozó!... Egy irodába vezettek bennünket, ahol civil ruhás hivatalnokok valamiféle könyvbe beírták a holmijaink listáját, órát, pénztárcát, nadrágszíjat, cipőfűzőt, zsebkést, cigarettát, ceruzát stb. mind ott kellett hagyni. Utána egy hatalmas terembe vezettek bennünket és kiadták a parancsot, hogy mindenki keressen magának egy állandó helyet. (Folytatjuk)
