Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-06-07 / 133. szám
O 1992. június 6-7., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM Obérés megyei hIrup A művészet Hamupipőkéi Magyari Barna versei: Az erdélyi magyarok levelei Gróf Széchenyi Istvánhoz I. Kelt: Erdélyben, 1989 őszén immár törvények határozzák meg hogy naponta hány percig lehetünk magyar ám még szabadon választhatunk tachtikát mellyel vasárnap délelőttönként átejtjük a templomajtóig követő,,szekust” a melegvíz letiltva az áram is a paptól kapott gyertya fölött melegítünk egy teát kijárási tilalom nincs álmunkban akár 200 méterre is megközelíthetjük a Himnuszt hallgatásunkat cenzúrázzák mellesleg leveleinket is aki nem tudta bizonyítani román származását azt a történelemkönyvekből mind kihajtották az őszi betakarításra de azért a tanórákon egy-egy óvatlan gyerek olykor még tökéletesen kiejti neved II. Kelt: Erdélyben, 1990januárjában ma okmánybélyegekre gyűjtünk hogy láncú de Hunedoara-t visszamagyarosíttathassuk Hunyadi Jánosra Gheorghe Doja-t Dózsa Györgyre a lon-okat Jánosokra a Stefan-okat Istvánokra az Ecaterina-kat Katalinokra és így tovább és így tovább barátunknak már a zsúfolt villamoson is magyarul meséljük mit főzött tegnap az asszony nem félünk hogy ledobnak III. Kelt: Erdélyben, 1990 márciusában ismét a pincékbe megyünk le megsúgni egymásnak azt ami sehogyan sem jut eszünkbe románul s anélkül hogy elmozdulnának a bútorok a Petőfi utcából a Str. Balcescu-ba visszaköltözünk Hét nyelven pályáztak Orosz István plakátjai Szorító Boldogan, hálásan, reménykedve érkeznek, utaznak ide, Békéscsabára szerte az országból a magyar alkalmazott, illetve talán helyesebben: a tervezőgrafika művelői a kétévenként megnyíló Tervező Grafikai Szalonra, hiszen — a fővárost is beleértve — ez az egyetlen fórumuk, ahol rendszeresen szembenézhetnek önmagukkal, valamint a mesterség és a társadalom kihívásaival. A művészet Hamupipőkéi ők, hiszen (már megbocsátanak az érdekeltek!) nekik még annál is több mindent kell megtanulniuk, ismemiök, mint amennyit a festőknek és szobrászoknak szükséges mesterségük gyakorlásához, mégsem őket ünnepük a kiállításokon, hanem azokat — akiket ők reklámíroznak falragaszaikkal. És persze, ha nem a művészetet reklámozzák (márpedig legkevésbé éppen a művészetet reklámozzák manapság), hanem a fogkefét, a bankokat, a színházi bemutatót vagy egy butikot — a vásárló, vagy pláne az eladó (megrendelő) örömében, de főleg hasznában a tervezőművész nem osztozik, legfennebb egyetlenegyszer, amikor a szerény vagy méltányos tiszteletdíjat zsebre teszi, vagy ha az utcán, a hirdetőoszlopról szembenéz vele saját alkotása, amelyre ráadásul nem vagy csak nagyon szerényen „vési fel” aláírását, hiszen az tulajdonképpen már csak neki fontos. Aztán mesterségük sajátos pa- radoxona, hogy az alkalmazott, vagy reklám-, vagy tervezőgrafikus művészetének nélkülözhetetlen szolgálóleánya, a technika, a képteremtő technológia (fotó, film, video, serox stb.) — egyben uruk-parancsolójuk is, s ma már a legzseniálisabb grafikai ötlet sem élhet, valósítható meg a legújabb technológia naponta megújuló eszközei nélkül (beleértve persze a nyomdai, sokszorosítási eljárásokat is). Lehet, hogy a magyar tervezőgrafika e tekintetben még alatta marad a világszínvonalnak; én azonban éppen azért szeretem ezt az emberileg is oly összetartó ágazati művészcsoportot s a békéscsabai biennálékat (nemrég még alkalmazott grafikai nyári tábor is összetartotta őket, jó lenne visszatérni rá!), mert mindig valamiféle családias összejövetellé bensőségesedik ez az esemény az eredeti, kézmeleg grafikai ötletek elevensége, sziporká- zása révén. Az idén összegyűlt sok-sok kitűnő munka és ötlet közül éppen csak például említeném Zelenák Crescencia tükör beiktatásával tér-dimenzionált Napfelkeltéjét (Tükör), Orosz István sorozatából a lélek- és tudatölő struktúrákból szabaduló szellem témájának a parafrázisait (Koncert a kommunizmus áldozataiért, A távoliét hercege), Felsz- mann Tamás csillagászati térképeknek tűnő kompozícióit (Naptárterv /.—V.), Ducki Krzysztof Könyörtelen idők című, árnykép- szerű filmplakátját, a X. Nemzetközi Bábfesztiválhoz tervezett Szereday Ilona-plakátokat, Lo- novics László Fénytér-sorozatát, Kolozsváry György fekete alapra pasztellkrétával „festett” gyógyszerreklám-terveit, Kara György—Molnár Géza arculat- tervét a Bélyegmúzeum nyomtatványaihoz vagy Barka Ferenc Örökség című rendezvényplakátsorozatának „nyelvöltögető” szellemességét. S aztán rendszerint az ötletek, a tervezői és kivitelezési igényesség, a hol harsogó, hol finom művésziesség „a nagy öregek” meglepetéseiben csúcsosodnak ki: a múltkor például, a Fény-téma kiírásakor Máté András kaleidoszkópszerű optikai játékdobozában s Ernyei Sándor kiállításrendezői leleményességében, most pedig Darvas Árpáddal és Görög Lajossal együtt, afféle installáló négyesként álmodták a Munkácsy Mihály Múzeum nagytermének a középterébe A Világkiállítás bevezető út\'onalának a látványtervét fotóból, homokból(!) és papírból kivágott, színes síkidomok segítségével. No igen, eredetileg a világkiállításra való reklám- és tervezőgrafikai felkészülés első köre is lehetett volna a VIII. biennálé. De, ahogy Ernyei Sándor írja a katalógus bevezetőjében: „Kihatott a biennáléra a világkiállítás bizonytalan sorsa, a körülötte kialakult vita és presztízsháború. (...) Nem kétséges, hogy takarékoskodnunk kell és addig nyújtózhatunk, ameddig a takarónk ér. De ez a filozófia mégiscsak hasonlít ahhoz a gondolathoz, hogy készítsünk unalmas, vontatott és szegényes regényeket meg műsorokat, mert az élet unalmas, vontatott és lapos. Az a valószínű, hogy ahol érdekfeszítő, változatos és színes regényeket meg műsorokat írnak, ott az élet is érdek- feszítő, változatos és gazdag. (...) Reméltem, hogy a magyar Expo a találékonyság iskolapéldája lesz szellemében, leleményességben és árfekvésben —, ami magában hordozza a teljesítmény, építés és megvalósulás sikerélményét, mozgást és emberi érintkezéseket —, és hogy mintája követendővé válik.” Hát, majd a következő körben: aIX-en, 1994-ben... Banner Zoltán A Széchenyi és korunk grafikai és irodalmi pályázat díjait a múlt héten osztották ki Budapesten, az írószövetség székházában. A magánkezdeményezésként induló, majd kulturális intézmények által tavaly ősszel meghirdetett versenyre pályázók azt a feladatot kapták, hogy Széchenyi István alakját és tevékenységét a huszadik század tükrében mutassák meg. A versengés egyébként nemzetközi volt, az irodalmi pálya- műveket a magyaron kívül hét nyelven lehetett benyújtani. A kiírásra 23 grafikai és 58 irodalmi mű érkezett. A grafikai munkák közül a zsűri König Róbertét és Muzsnay Ákosét megemelt összegű második díjban részesítette. Az irodalmi zsűri az első díjat Csányi Lászlónak ítélte A félelem logikája című esszéjéért. A díjazottak között volt egy Békés megyei alkotó is, az irodalmi zsűri különdíjjal jutalmazta többek között a Gyulán élő Magyari Barna költőt Az erdélyi magyarok levelei Széchenyi Istvánhoz című verseiért. A díjazott munkák hamarosan megjelennek a Nexis Kiadó gondozásában. N. K. Darvas Árpád—Ernyei Sándor—Görög Lajos—Máté András: A világkiállítás bevezető útvonalának látványterve Fotó: Nagy Imre „Már megbocsáss, Ferkó bátyám, de..." A kaszinózó táblabírák humora A Füst Milán-gyűjtemény vallomásai Felesége aranyműves és ékszerész volt Múlt századi történelmünknek jelentős figurái voltak a táblabírák. A nemesi vármegye élén álló főispán nevezte ki őket a bíróságokra. Többségük jogvégzett nemesember. Igazságügyi munkájuk mellett aktívan politizáltak, klubokat, kaszinókat létesítettek, koruk politikusaival, irodalmáraival álltak kapcsolatban. Kaszinóikban a vita, a politizálás mellett a humornak is nagy szerep jutott. Összeállításunk a kaszinózó táblabírák világába nyújt bepillantást. 1848 szeptemberében Deák Ferenc rövid pihenőre sógorához, Nyírlakra utazott. Sümegre átkocsizva ő vitte meg a kaszinóban politizáló uraknak a hírt, hogy Széchenyi István — kimerült agyának rémlátásai elől — Esztergomnál a Dunába ugrott. Ezer szerencse, hogy kimentették, és Döblingbe szállították. Az összeverődött táblabírák közül valaki megjegyezte: — Már megbocsáss, Ferkó bátyám, de nem tudom elhinni ilyen nagy elme meghibbanását. Mire Deák: — Ilyenek vagytok ti! Mikor Széchenyi nemzetboldogító eszméit hirdette, bolondnak tartottátok! Most, hogy baj érte elcsigázott agyát, most ebben kételkedtek. *** 1818-ban Kisfaludy Sándor és barátai Sümegről utaztak át a keszthelyi Helikon-ünnepségekre. Útközben Festetics György grófról, az ünnepségek szervezőjéről diskuráltak. Vajda Ignác táblabíró — a költő későbbi apósa — azzal méltatta a grófot, hogy nem sajnál évente 30 ezer pengőforintot költeni az ünnepségekre. Kisfaludy nyomban leintette Vajdát: — Hagyd el, Náci! Nem az szerzett megbecsülést a grófnak, hogy milliós jövedelméből 30 ezer pengőforintot költ az irodalom fellendítésére. Nagyobb dolog ennél, hogy a 162 ezer hold ura levett kalappal fogadja kastélya előtt Dukai Takács Ju- ditot, Berzsenyi Dánielt, Páló- czi Horváth Ádámot, és a magamfajta tollsercegtetőket. Gyűjtötte: Kiss György Mihály „Uram, ha ezt a képet megve- hetném!” — kiáltott fel Füst Milán 1909-ben, az Uránia helyiségében rendezett Gulácsy-kiállí- tás egyik képétől elragadtatva. A kiállításról aztán egy műtörténésszel elképzelt párbeszédben számolt be a Nyugatban. A kép, amely olyannyira megragadta az írót, elveszett, a leírása is csak a cikkből ismeretes. Ha ezt a képet nem is, egy másik Gu- lácsy-festményt azért sikerült Füst Milánnak megszereznie. Egy groteszk-ironikus önportrét, amelynek két címe is van: Cogito ergo sum és A falu bolondja. És ez a bolond és bölcs rokonítása közel áll az idős Füst Milán szemléletéhez. Ez a kép is ott függ most a Petőfi Irodalmi Múzeum falán, a Válogatás Füst M ilán mű gyűjteményéből című, augusztus végéig látható kiállításon. Azon száz műalkotás, festmények, Rippl-Kónai József: Füst Mi- lánné, Helfer Erzsébet arcképe szobrok, grafikák, metszetek, akvarellek között, amelyek az író életében otthonát díszítették. A teljes gyűjtemény egyharma- da van itt. Festmények a 16. századi itáliai mesterektől, egy ismeretlen spanyol festőtől. Louis Cheronnak Pihenő Herkulest ábrázoló és egy ismert francia művésznek Buda látképét megörökítő metszete. Vannak 18. századi barokk faszobrok — egy Mária- és egy Krisztus-szobor—, egy sorozat japán fametszet. A legtöbb mű Füst Milán baráti köréből került a gyűjteménybe. Rippl-Rónai Józseftől, Berényi Róberttól, Tihanyi Lajostól, Bokros Birman Dezsőtől, Beck Ödön Fülöptől, Bemáth Auréltól, Ferenczy Bénitől, Derkovits Gyulától ajándékba kapott vagy vásárolt műveket az író, akinek felesége is művész volt: Helfer Erszébet, aranyműves és ékszerész. Mint minden magángyűjtemény, némiképpen vall a gyűjtő személyiségéről, ízléséről, vonzódásairól; ez a válogatás is egyfajt portrét rajzol Füst Milánról. (kádár)
