Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27-28 / 151. szám
1992. június 27-28., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító A haza megmentője, őrangyala: Erzsébet Versmondás itt, ott, sehol véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt hónaA pókban a legkülönbözőbb korosztályok versmondó alkalmainak, versenyeinek zsűritagjaként szinte keresztmetszet- szerűen pillanthattam át e közművelődési művészet helyzetét; ezekhez az élményekhez járult a Jókai Színház Légy jó mindhalálig előadásának a gyermekszínészi teljesítménye, a Panoráma valamelyik adásában elhangzott Remé- nyik-vers, amelyet egy kolozsvári kislány adott elő s persze a saját előadói pályámon ebben az évben szerzett tapasztalatok — így hát most, évadzárás után, nem tudom töprengéseimet magamban tartani. Lehet, hogy világviszonylatban ez a műfaj idejét múlta, lejárt, a kultúra századvégi szerkezetében elveszítette funkcióját. A magyar nép nemzetté válása viszont egy verssel kezdődik, amelyet a szerző, Petőfi Sándor maga szavalt el 1848. március 15-én, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Ettől kezdve nincs történelmünkben jelentős fordulat, amelyet ne készítene elő, kísérne végig s temetne el a költészet, sőt a politikai életnek is költők válnak a főszereplőivé. Nem véletlen tehát, hogy a versmondás a magyar közművelődésben a legközösségibb formákkal — a tánccal, népdallal, karénekléssel, népi játékokkal és szokásokkal — egyenrangú műfajként honosodott meg. A közművelődési élet szerkezeti átalakulása, vajúdása, válsága — sajátos módon —, éppen a versmondás műfaját érinti a legérzékenyebben, s az, emiatt, egyre inkább az iskolák falai közé szorul. Ott is elsősorban az általános iskolások művelik még úgy-ahogy, hiszen egyelőre az irodalomoktatás tantervi eleme. Ezen belül pedig: minél kisebb a gyermek, annál szebben, értelmesebben, lelkesebben (úgy értem: lélekkel telítettebben) tolmácsolja a verset. Itt is érvényes az, ami a zenében: a gyermekek tömegesen tehetségesek. A gyermekekkel bármi elérhető, például a színpadon — lásd a Légy jó mindhalálig rögtönzött társulatát! A kamaszkori „életbe lépés” kegyetlen szelekciót eredményez. A 12—13 évesek körében egyből felénél kevesebbre csökken a versmondásra önként vállalkozók száma, s a csökkenés ugyanilyen arányban, egyenletesen, tehát állandó felező- désként tart a főiskolás korú fiatalokkal bezáróan. Versenyre, vetélkedésre, szereplésre jelentkező alig akad 10—15 például a többszáz fős békéscsabai főiskola hallgatói közül. Igazuk van. Kinek? A közművelődési műfajok esetében ugyanis a közönségnek, a közösségi visszajelzésnek, az igénynek lényegesen döntőbb szerepe van az ösztönzésben, mint a hivatásos művészi alkotás terén, ahol az alkotót esetleg a társadalom legalább anyagilag kárpótolja a részvétlenségért. (Bár ez szinte lehetetlen!) Márpedig a tanító- és óvónőképző főiskolák helyi vagy például az idei, Békéscsabán megrendezett országos versmondó versenyére annyian sem voltak kíváncsiak a kollégák vagy kívülállók közül, mint ahányan a versenyre jelentkeztek. (De volt olyan főiskola, ahonnan egyetlen benevezés sem érkezett!...) S most cseréljünk látószöget, s nézzük a jelenséget a pódiumról. Arany János születésének 175. (s halálának ősszel, októberben esedékes 110.) évfordulója alkalmából egy kis szórólapot szerkesztettem, amellyel felajánlottam Rendületlenül című előadóestemet. 100 (azaz száz) címre postáztam. Mindössze 22 helyről válaszoltak s kértek fel a műsor megtartására; ebből összesen 7 (azaz hét) előadás hangozhatott el Békés megyében, de például városomban, Békéscsabán egy sem; a 100 szórólapból 35-öt az ország legkülönbözőbb főiskoláinak és egyetemeinek küldtem — a szegedi JATE-t kivéve egyetlen egyre sem reagáltak. És, sajnos, nem arról van szó, hogy az én produkcióm helyett egy másikat, jobbat választottak, hiszen tudomásom szerint egyetlen más Arany-műsort sem mutatott be senki ez alkalommal az országban. Tehát nem engem utasítottak el maguktól az iskolák, főiskolák, művelődési házak stb., hanem Arany Jánost és a versmondás közös szertartását. Azt mondják, hogy ma a politika hangja, fontossága elnyomja a kultúráét, a szellemét. Nem igaz. Politikával hivatásszerűen csak nagyon kevesen foglalkoznak Magyarországon, hiszen alig vannak profi politikusaink. A dilettánsok, akarnokok, szélhámosok, konjunktúralovagok „politizálása” pedig oly áttetsző, hogy még egy-egy választáson sem tiszteli meg őket a társadalom bár negyedrésze. kultúra és a szellem magától némult A meg, mert négykézláb sem hegedülni, sem verset írni, de mondani sem lehet. Ám kiegyenesedni nekünk kell, egyenként, külön-külön, s akkor majd elválik: valóban megszűnt-é, vagy csak lappang a vers varázsa, hatalma bennünk és fölöttünk? Banner Zoltán Ezer ablakú Pannonhalma Pannonhalmáról az eddig írott legkiválóbb tudományos dokumentáció dr. Lévárdy Ferenc műve. Tőle tudjuk, hogy az ezeréves fennállásának ünneplésére készülő kolostor a magyar művészi, művelődési múlt egyik legjelentősebb tanúja. A Kisalföld fölé emelkedő dombtetőn 996 táján épült fel a Géza fejedelem által alapított kolostor, a mai főmonostor legkorábbi építészeti előzménye. A Szent Márton tiszteletére szentelt első templom és kolostor azonban elpusztult. A jelenlegi épületegyüttes többszöri újraépítés, pusztulás, illetve bővítés nyomán alakult ki. Bazilikája XIII. századbeli, a kolostor kerengője Mátyás király korabeli. A mai megjelenésében nagy részben barokk kolostorépület a XVIII. század első felében épült, magában foglalva a korábbi középkori épületelemeket. A könyvtár és a bazilika homlokzata egy nagyszabású, de egészében soha meg nem valósult klasszicista terv eleme. A kolostor áz 1910-es években emeletráépítéssel bővült, és helyenként új homlokzati ar- chietektúrát kapott. A második világháború idején a középkori erődítmény egy részének bontása árán az épület- együttes egy modern gimnáziumi épülettel egészült ki. A pannonhalmi műemlékegyüttes ma is a bencés szerzetesrend magyarországi központja, magában foglalja a rend főmonostorát, gimnáziumát, gyűjteményeit, ezen belül a 300 ezer kötetes könyvtárat, amely a világ legnagyobb bencés könyvtára. A kolostor egyik szárnyában működik a szerzetesrendek idős tagjainak ápolását ellátó szociális otthon. A pannonhalmi főmonostorban jelenleg 70 szerzetes, 100 szociális otthoni ellátott, 50 főnyi személyzet, 320 kollégiumi diák lakik. A bent lakók és a látogatók higiénés és komfort ellátásának színvonala az átlagon aluli és tarthatatlan. A könyvtár pedig csak dísztermének bemutatására alkalmas. Gyűjteményének a tudományos kutatás számára és továbbfejlesztésére nincsenek meg a minimális területi feltételei sem. Könyvraktára zsúfolt, bővíthetetlen és ideiglenes jellegű, s hasonló a levéltár, a metszettár, az éremtár és a képtár helyzete is. A pannonhalmi főmonostort évente mintegy félmillió turista keresi fel. Négy esztendő múlva ünnepli Pannonhalma fennállásának ezeréves jubileumát. A legfőbb cél a millenniumra a műemléki együttes művészeti és műemléki feltárása és bemutatása. A KÖZTI készítette el a főmonostor teljes felújítási tervét. A legsürgősebb a közművek helyreállítása volt, mert a víz- és csatornarendszer meghibásodása veszélyeztette a monostor állagát. A hatalmas épület- együttes egyes részei megcsúsztak. A falak, az Európában egyedülállóan szép barokk ebédlő falai is megrepedtek. A legnehezebb feladat a könyvtár, valamint a bazilika felújítása lesz. A középkori kolostori kerengő is eredeti állapotában díszük majd, és 1996-ra visszakapja szépségét a középkori kolostorkert. (MTI-Press) Imre Béla A tragikus sorsú királynő Eduard Kaiser: A császári pár Százhuszonötévé, 1867. június 8-án koronázták meg Wit- telsbach Erzsébet bajor hercegnőt, I. Ferenc Józsefnek, Ausztria császárának hitvesét Magyarország királynéjává. A tragikus sorsú, gyönyörű és különös asszony — akinek életét a közelmúltban nálunk is vetített Sissi filmsorozat a fiatal nemzedékkel is megismertette — Magyarországon mindig szeretetnek és tiszteletnek örvendett. Nem kis joggal a haza megmentőjének, őrangyalának tartották. Most a Magyar Nemzeti Múzeumban nagyszabású kiállítás nyílott: több, mint 250 festményen, szobron, Erzsébet királyné és az uralkodócsalád ereklyetárgyain, öltözetein kísérhetjük végig a szomorú királyné gyásszal és szenvedéssel teli életét. Az érzékeny lelkű, szabadságszerető, korát mindenben megelőző hercegnő 1837. december 24-én született. Szabad, boldog gyermekkora után valóban egy mesebeli királyfi, Európa egyik nagyhatalmának daliás uralkodója, I. Ferenc József jött érte, akivel szerelmi házasságot kötött. A vadóc kislányból anyósa szigorú nevelési módszerekkel és állandó megfigyeléssel akart igazi császámőt faragni, ezzel a fiatalasszony életét haláláig megmérgezte. Első három gyermekét is elszakította tőle, maga nevelte és irányította őket, mint fiát, az uralkodót. Erzsébet nagy kudarca az anyósához fűződő viszonya volt. Valószínűleg azért gyűlölte meg az udvar kényszerű spanyol etikettjét a sok reprezentációval, melytől lelke mélyén iszonyodott. Pedig aki közelébe került, rajongott érte: „Hogy milyen volt a valóságban, hogy mi volt rajta olyan vonzó és elbűvölő, azt sem véső, sem ecset nem képes visszaidézni. A legendában él tovább, nem pedig a történelemben” — írta Fürstenberg grófné, az anyósa által mellérendelt udvarhölgy, aki kémjéből lassan őszinte híve lett. Bár házassága mindvégig meghitt volt — egyéniségük különbözősége ellenére is tisztelték egymást a császárral —, sem a családi, sem az udvari élet nem elégítette ki. Kereste az önmegvalósítást, ami abban a korban meglehetősen ritka volt. Szabadságszeretete, ösztönös intelligenciája és valószínűleg anyósa iránti ellenszenvek vezették a magyarság megkedveléséhez, amely már első magyarországi körutazásán is megnyilvánult. A politikába a magyar ügyön kívül nem avatkozott. 1863-tól magyarul tanult, történelmünkkel ismerkedett. Része volt az 1867-es kiegyezésben is, amelyet Erzsébet nagy tapintattal készített elő, mindig a háttérben maradva. A magyar nemzet a koronázásakor a királyi párnak ajándékozta a gödöllői volt Gras- salkovich-kastélyt, mely a királynőnek nagy örömet szerzett. 1867-től kezdve minden évben pár hetet Gödöllőn töltött, ez lett a lovasbemutatók és falkavadászatok központja. Erzsébet az embereket elsősorban egyéniségük és nem származásuk szerint értékelte. Különös érdeklődéssel fordult a szegények, betegek felé. Kórházakat, szegényházakat, elmegyógyintézeteket alapított. A hetvenes években egyre több időt töltött külföldön. 1889-ben fia, Rudolf trónörökös tragikus halála mélyen megrendítette. Soha többé nem vett fel színes ruhát, haláláig gyászolta, lelkiismeret- furdalást érzett miatta. Zaklatott és nyugtalan volt, még Korfun, Görögországban is, ahol álmainak élt. Közeli barátai, szerettei sorra meghaltak, 1876-ban az általa oly nagyra tartott Deák Ferenc, a haza bölcse, 1886-ban unokatestvére II. Lajos bajor király, 1888- ban hőn szeretett apja, 1890- ben „az utolsó egyetlen barát”, Andrássy Gyula gróf és Ilona nővére, 1892-ben anyja, 1893- ban öccse, 1897-ben pedig Zsófia húga. A magyarok iránti szeretete azonban változatlan maradt. Utolsó gyermekét, Mária Valériát „magyar kislánynak” nevelte, Schön- brunnban magyar parasztházat rendezett be, és egy majorságot létesített, ahol magyar ízlés szerint készítették a tejtermékeket. 1896-ban a magyar nemzet fényes külsőségek között ünnepelte a honfoglalás ezeréves évfordulóját. Ez volt az utolsó rendezvény, melyen a királynő talpig fekete díszruhában megjelent. Depresszió vett rajta erőt. Sehol sem lelte nyugalmát. Hősiesen viselt szenvedéseinek egy Lucheni nevű anarchista vetett véget: 1898. szeptember 10-én tőrrel szíven szúrta a királynőt. A magyar nemzet gyásza szinte parttalan volt. Emlékművére, később múzeumára azonnal megkezdődött a gyűjtés. Emlékmúzeuma a királyi palotában, „a szent korona közvetlen szomszédságában lévő helyiségekben” tíz évvel a királynő halála után, 1908. január 15-én nyílt meg. A gyűjtemény a budai vár ostroma alatt jelentékeny veszteséget szenvedett, a maradékot a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították. Zala György által készített szobrát hosszas pályázatok után csak 1932-ben állították fel az Eskü téren. Brestyánszky Ilona (MTI-Press) Emléklap a királyi pár ezüstlakodalmára, 1897 (ismeretlen mester litográfiája) A pannonhalmi apátság rekonstrukciós középkori képe
