Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-01 / 128. szám

1992. június 1., hétfő

HAZAI TÜKÖR

Visszhang

„Dolgozóink munkája nem buli”...

„Vállalatunk vezetése meglepetéssel vegyes felháborodással olvasta lapjuk 1992. május 15-ei (pénteki) számában, hogy a Gyulai Közüzemi Vállalatot alaptalanul és igazságtalanul lejárató, fölényesen kedélyeskedő, egyben súlyosan sértő cikk látott napvilágot. Módfelett csodálkozunk azon, hogy a cikk szerzője, A. Z. úr, mint főszerkesztő az újságírás alapelveit nem ismerő módon — felrúgva az alapszabályt: »hallgattassák meg a másik fél is!« —jelentetett meg cikket lapjában. Azt is tudnia kellett volna, mint főszerkesztőnek, hogy a munkát végző dolgozókkal történő esetleges beszélgetés nem a másik fél meghallgatásának minősül.

Ez irányban nem »érdeklődött«, holott ez esetben minden rövid úton tisztázódott volna, és nem kellett volna senkit igazságtalanul vádolnia a megye nyilvánossága előtt. Mulasztásával kalsszikus példáját nyújtotta a »bolhából elefánt gyártásának«.

Ezek után a tényeket regisztrálva a »szürke«, szenzáció nélküli valóság a következő: 1990 októberében az érintett területen vízellátási tevékenységet illetően hibaelhárítást végeztünk. Köztudott, hogy ilyen időben már a burkolat helyreállítása a helyi adottságok miatt nem történik aszfaltozással. Ilyen esetben ideiglenes, kétrétegű fagyálló betonborítással szüntetjük meg a felvágott burkolat szintkülönbségét. Az út — végleges — aszfalttal történő borítására csak a jó idő beálltával szokott sor kerülni, amikor is a felső — az alsótól fóliával szigetelt — ideiglenes betonburkolat eltávolítása után az út végleges aszfalt- szőnyeget kap.

Annak magyarázata pedig, hogy miért nem a tavaly nyáron készült el a burkolatcsere, mindössze annyi, hogy a korábban munkát végző Kertészeti és Városgazdálkodási Vállalat ilyen időhátrányba került, 1990 októberi megrendelésünk ellenére. Mivel a két vállalat összevonásával vállalatunk is jogosult és képes is fenti munkák végzésére, a jó idő beálltával hozzáláttunk a »régi adósságok törlesztéséhez«. Ezen tevékenységünkért nem várunk dicséretet, mert ez a dolgunk, de elmarasztalást sem, mert az már nagymértékben igazságtalan.

Itt kívánjuk megjegyezni, hogy Bátori úrnak joga van városát szeretni, köze is van hozzá—mi sohasem állítottuk az ellenkezőjét —, de ha ő önszorgalomból lokálpatrióta, mi hivatalból vagyunk azok, mint Gyula város önkormányzatának közüzemi — tehát éppen a város, illetve lakói érdekében tevékenykedő — vállalata. Bátori úr tehát lehet lokálpatrióta, mi örülünk is neki, csak ha ez irányú buzgalmában valamit észlel, kérdezze meg az érintett fél illetékeseit, és csak akkor éljen a sajtó veszélyes fegyverével, ha számára a válasz nem kielégítő, illetve köntörfalazást vagy elvtelen mentegetőzést lát mögötte. Újra rátérve a cikk »tárgyilagos, szakszerű és szakértő« megállapításaira, a vállalatunk és dolgozóink munkája nem »buli«. A buliban »szórakozni« szoktak. Nyilván ez tévesztette meg A. Z. urat, aki

így akart »szórakozni« a Gyulai Közüzemi Vállalat »számlájára«.

Végezetül ismételten visszautasítva az igazságtalan bírálatot, kérjük ezen reagálásunk teljes terjedelemben történő közlését — az első idézőjeltől az utolsóig, tehát ezt a részt is beleértve — szerkesztői megjegyzés nélkül, hogy ne egy, a szakmájában alapvetően mulasztó, a témában pedig teljesen laikus személy legyen a döntőbíró, illetve a »mérleg nyelve«.

A már közölt igazságtalanul vádló és a reagálásként megírt, jogosan védekező cikk jövőbeni — kommentár nélküli közlésével — becsüljük meg az olvasókat azzal, hogy bízzuk rájuk a konklúzió levonását és véleményük befolyásmentes alakításának szabadságát.

Bízva a sajtó tárgyilagosságában, a cikk fentiek szerinti közlésével részünkről az ügyet lezártuk.

Gyulai Közüzemi Vállalat vezetősége”

A fenti írás megjelentetését a kollektív felelősség védősánca (Gyulai Közüzemi Vállalat vezetősége) mögé húzódva kérte Kneifel Ferenc igazgató. Kérésének örömmel és a „sajtó tárgyilagosságának” biztosítása mellett teszünk eleget, jóllehet, a kommentárt a vitában érintettek lelkiismerete miatt nem lenne tisztességes mellőznünk. Ha ezt tennénk, akkor elismernénk, hogy lapunkban Kneifel igazgató úr cégét alaptalanul és igazságtalanul lejárató, fölényesen kedélyeskedő, egyben súlyosan sértő cikk látott napvilágot. Márpedig ilyen írás a Békés Megyei Hírlapban nem jelent meg. Ellenben említett lapszámunkban — jelen sorok szerzőjétől — közöltünk egy jegyzetet, aminek az volt a lényege, hogy egy gyulai állampolgárt aggályaival együtt úgy sodort félre a kompresszorral felvonuló vállalat és a polgármesteri hivatal kivonuló képviselete, mint vihar a levelet. A történteket nem a sértett kérésére, nem hallomásból, egyoldalú információk nyomán írtam, hanem személyes tapasztalatok alapján. Nem vitattam egy munka műszaki indokoltságát, ellenben kifogásoltam, hogy egy állampolgárt fenntartásának és aggódásainak hangoztatása miatt úgy aláztak meg, hogy örökre elmenjen a kedve attól, hogy a városáért bármikor is szót emeljen.

Sajnálom, hogy a vállalati érdek és presztízs védelme ezúttal is erősebbnek bizonyult az állampolgár iránti alázatnál.

Végezetül felhívom szíves figyelmüket a Magyar értelmező kéziszótár buli címszavára, ahol magyarázatként többek között ez olvasható: kedvező munka, vállalkozás vagy szórakozás, illetve az ebben résztvevők összessége.

A szövegértelmezésből egyértelműen kiderül, hogy a buliban nem csak szórakozni szoktak. Ilyenformán a jegyzetet sem ezzel a szándékkal írtam. Sajnálom, hogy szándékaimat félreértették. Á. Z.

Walter Lord:

A Titanic pusztulása

21.

De Kathy Gilnagh kalandjai ezzel nem értek véget. Rossz helyen fordult be, elszakadt barátaitól, és egyszerre ott állt egyedül a másodosztályú sétányon. Fogalma sem volt róla, hogyan juthat innen a csónakokhoz. Ezen a sétányon nem volt senki, csak egy magányos férfi, aki a korlátnak támaszkodva mélán bámult az éjszakába. De mégis segített a lánynak: bakot tartott neki, az ő vállfa kapaszkodva Kathy elérte a felettük húzódó sétányt. Amikor Kathy Gilnagh a csónakfedélzetre érkezett, a 16-os éppen indulni készült. Egy matróz igyekezett visszatartani — nincs több hely.

— De hisz’ ott a húgom! — kiáltotta Kathy. Nem is volt húga, de valahogyan meg akarta hatni a matrózt. És sikerült neki ! Jól van, szálljon be — sóhajtotta a tengerész, Kathy pedig befurakodott a csónakban ülők közé; a következő pillanatban már le is eresztették a tengerre a 16-ost. Kathy Gilnagh — nagyon kevés fedélközi társával együtt — így került biztonságba.

De minden megmenekült fedélközi utasra száz olyan szerencsétlen jutott, aki céltalanul bolyongott az orr-rész mélyített

fedélzetén, a tatfedélzeten vagy az E fedélzet lépcsője lábánál. Többen akabinjukban maradtak — itt találta egy ír fiatalember, Martin Gallagher ismerősét, Mary Agatha Glynnt, négy csüggedt hálótársával. A fiú gyorsan a 13-as csónakhoz kísérte őket, majd visszalépett a fedélzetre, pedig jól tudta, mi vár reá. Mások imádkoztak. Amikor Gus Cohen fedélközi utas vagy egy órával az összeütközés után áthaladt a harmadosztályú társalgón, sok utast látott üldögélni odabenn, az írek rózsafüzért pergettek a kezükben.

Az első osztályú à la carte étterem személyzetével senki sem törődött. Ezeknek a pincéreknek amolyan „se hús, se hal” státusuk volt. Nem számítottak utasoknak, de hivatalosan nem tartoztak a legénységhez sem. Ezt az éttermet ugyanis nem a White Star hajóstársaság üzemeltette, hanem Monsieur Gat- ti, szerződéses alapon.

Vagyis hivatalosan nem törődött velük senki. Mi több, szegények majdnem mind franciák és olaszok voltak; 1912 táján az angolszászok alacsonyabb rendűnek tekintették ezt a két nemzetet.

Kezdettől fogva nem volt esélyük a menekülésre. Johnson hajópincér emlékszik rá, hogy összeverődve üldögéltek szállásuk előtt, a hátsó E fedélzeten. Gatti, a chef és helyettese, Paul Maugé csúnyán sorsukra hagyták embereiket; ők ketten elindultak a csónakfedélzet felé. Át is jutottak, mert civil ruhát viseltek; a matrózok utasoknak nézték őket.

Odalenn a gépteremben senkinek sem jutott eszébe, hogy menekülni próbáljon. Ezek ahő- sök minden erejüket megfeszítették. hogy fenntartsák a gőznyomást, biztosítsák a világítást, hogy működjenek a szivattyúk. Bell, a főgépész a 4-es kazánház mögött kinyittatta a

zárórekeszek nyílásait, elég, ha akkor csukják be őket, ha betör a víz: addig is könnyebben tudnak mozogni.

Fred Scott segédfűtő azon fáradozott, hogy kiszabadítsa egyik társát, aki az ajtók mögötti hátsó alagútban rekedt. Thomas Ranger olajozó pedig leállította a negyvenöt ventilátor közül az utolsókat is — túlságosan sok áramot fogyasztottak. Thomas

Patrick Dillon rakodómunkás a hátsó helyiségekben segédkezett, hosszú tömlőket illesztett össze, hogy a 4-es kazánházban megnöveljék a szivattyúk teljesítményét segédgépek beindításával.

George Cavell, szintén rakodó, segített kioltani a tüzet a kazánban. Ezzel ugyan csökkent az energiaszolgáltatás, de legalább nem kellett robbanástól tartani, ha ide is betör a tenger. 1 óra 20 körül járt az idő, és már majdnem sikerült elvégezni a munkát, amikor Cavell észrevette, hogy víz szivárog a padló— De hisz’ ott a húgom! — kiáltotta Kathy. Nem is volt húga, de valahogyan meg akarta hatni a matrózt. És sikerült neki! Jól van, szálljon be — sóhajtotta a tengerész, Kathy pedig befurakodott a csónakban ülők közé; a következő pillanatban már le is eresztették a tengerre a 16-ost. Kathy Gilnagh — nagyon kevés fedélközi társával együtt — így került biztonságba.

MtÉSMICTEj HÍRLAP

Delegáció Leimenből

Tavaly ünnepelte fennállásának 1200. évfordulóját a Baden- Württenberg tartomány beli Leimen. A több mint 20 ezer lakosú németországi városból kedden delegáció érkezett Elekre és Almáskamarásra. Szántó lst\\án, Elek polgármestere már járt — nem hivatalosan :— az elmúlt évben Herbert Ehrbar főpolgármesternél, s megállapodtak barátsági kapcsolat kiépítésében. Az eleki községházán a polgár- mester, önkormányzati képviselők, intézményvezetők és a római katolikus egyház plébánosa fogadta a német küldöttsége): a városi tanács tagjait és a vários- háza munkatársait. Ehrbar főpolgármester az alábbiakat nyilatkozta lapunknak:

— Városunkban sok menekült, kitelepített talált otthont úgy Elekről, Almáskamarásról, mint Magyarország más településeiről, Romániából és Csehországból. Mostani kőrútunkon azokat a falvakat szeretnénk meglátogatni, ahonnan ezek az emberek eljöttek. Ixi- menben évente találkoznak a Németországba kitelepítettjek szervezetei. Városunk támogatja a kint lévő polgárok csoportjait: például telkeket adott, s

kedvező hiteleket az építkezésekhez. Összejöveteleikhez biztosítjuk a kultúrházat, a sportcsarnokot. Testvértelepülési kapcsolatot szeretnénk kialakítani Békés megyében Elekkel és Almáskamarással. Francia és portugál testvérvárosi együttműködésünkben a diákcserék dominálnak. Itt még körvonala- zatlan, milyen konkrét segítségre van szükség.

A többórás baráti hangulatú beszélgetés a partnerkapcsolat kialakításában az első lépcsőfok volt. Sz. M.

Olvasóink írják

Autóklubtagoknak

drágább?

Evek óta tagja vagyok a Magyar Autóklubnak. A Wartburgomnak lejárt a műszakija, ezért vizsgára kellett vinni. Felhívtam az autóklub békéscsabai irodáját, ahol közölték velem, hogy 620 forint vizsgadíjat kell fizetnem a személygépkocsira és az utánfutóra. A csekkért bementem az autóklubba, a pénzt annak rendje-módja szerint befizettem a vizsga előtt. A műszaki vizsga után—amely 7-8 percig tartott — azt mondták az autóklub irodájában, hogy a gépkocsi után további 518 forintot, az utánfutó után 431 forintot fizessek be helyben. S hogy nyomatékot adjanak a „kérésnek", hozzátették: amíg nem teljesítem a befizetést, addig a forgalmi engedélyemet vissza sem adják. Mit tehettem volna mást, fizettem.

A dolgot azóta sem értem, hiszen utánajártam, a KPM-nél mindössze 620forintba került volna a vizsgáztatás. A jelek szerint azért fizettem többet, mert az autóklub tagja vagyok.

Farkas Pál, Békéscsaba

zat vaslemezei között. A rakodó most még gyorsabban dolgozott, és csak akkor adta fel a harcot, amikor a víz már a térdéig ért. A mentőlétra tetején volt már, amikor eszébe jutott, hogy nem szólt a társainak. Visszament, de már senkit sem talált a kazánházban. Ok tehát elmentek. Nyugodt lelkiismerettel kúszott fel újra a létrán, most már valóban utoljára.

Ekkorra a legtöbb csónakot alábocsátották. Egyenként és lassan eveztek el a Titanic közeléből; az evezők felkavarták a vizet a tükörsima tengeren.

— Soha az életben nem volt evező a kezemben, de azt hiszem, mégis tudok evezni — vallotta be egy steward Mrs. J. Stuart White-nak, amikor a 8-as csónak elindult.

A csónakokból minden szem a Titanic felé tekintett, magas árbocai, négy óriási kéménye feketén rajzolódott ki a tiszta kék éjszakában. A kivilágított sétafolyosók, az ablakok sárgán fénylő sora, rengeteg ember a korlátok mentén; a csónakból jól lehetett hallani a ragtime ütemeit az éjszaka csendjében. Hinni sem akarták a menekülők, hogy végveszélybe került az óriás: mégis, ők kint vannak a tengeren, a gigász orra pedig mind mélyebben merül a vízbe. A ragyogóan kivilágított, orrától a végéig fénylő hajó olyan volt, mint egy születésnapi torta, amikor a hőségben kezd összeros- kadni.

A csónakok nehézkesen távolodtak. Azok, amelyek azt a parancsot kapták, hogy álljanak készenlétben, a vízen tartották evezőiket, amelyeket pedig arra utasítottak, hogy evezzenek a távolban látni vélt gőzhajó felé, elindultak keserves útjukon.

Az a távoli gőzös elképesztően közelinek látszott. Olyan közelinek, hogy Smith kapitány utasította a 8-as csónak személyzetét, evezzenek oda, rakják át utasaikat és forduljanak vissza a többiekért. Ugyanekkor megkérdezte Rowe fedélzet- mestert, aki a rakétapisztollyal babrált, ismeri-e a morzejeleket. Rowe azt válaszolta, hogy érti őket valamelyest, mire a kapitány utasította: — Lépjen érintkezésbe a hajóval, és ha válaszol, közölje: itt a Titanic, süllyedünk, tartsák minden csónakjukat készenlétben.

Boxhall már megpróbált fényjeleket adni az ismeretlennek, de Rowe is nagyon szerette volna megkísérelni a kapcsolat- felvételt; így minden rakéta után újra meg újra fényjeleket adott — semmi válasz. Ekkor Rowe jelentette Smith kapitánynak, hogy jobb felől mintha másik fényt látna. A vén tengeri medve arra irányította távcsövét, majd halkan közölte Rowe-val, hogy fényes csillag az, nem hajó. De tetszett neki a fiatalember buzgalma, ezért odaadta Rowe-nak a távcsövét, nézze csak meg jobban.

Közben Boxhall egymás után lőtte ki rakétáit. Előbb-utóbb csak felfigyelnek odaát.

(Folytatjuk)