Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-03 / 130. szám

1992. június 3., szerda

HAZAI TÜKÖR

Most a gyár á tét, nem a focicsapat!

A Sarkadi Cukorgyár 600 családnak nyújt megélhetést, nem közömbös tehát a városnak, van-e cukorgyára avagy sem

Fotó: Fazekas Ferenc

Tátikások

vendégségben

Battonyán a József Attila Művelődési Központ a hét végén nagy sikerű gyermeknapi programot szervezett „Tátikások vendégségben” címmel. A tévéből ismert népszerű gyermekműsor megvásárlásakor a battonyaiak kikötötték: a rendezők helybeli gyermekeknek is fellépési lehetőséget biztosítanak, no, nem a tévében, hanem a művelődési központ színpadán.

Ami a szervezést illeti, erről a következőket tudtuk meg: a múlt héten Tátika-versenyt rendeztek az általános iskolások számára, ezen 48 battonyai gyermek (14 együttes) indult, s közülük választotta ki a zsűri azokat, akik együtt szerepelhettek a budapestiekkel.

— Nagyon elégedett vagyok — mondja a művelődési ház igazgatója. — Délutánonként több napon keresztül két- három órát gyakoroltak a gyermekek, elkészítették vagy beszerezték a szükséges kellékeket, s tökéletesen utánozták a legnépszerűbb együtteseket. A szerdai főpróbán, a csütörtöki döntőn és a mai ünnepi műsoron összesen több mint ezer gyermek vett részt. A legjobbak együtt szerepelhettek a fővárosiakkal, s úgy érzem, nem vallottak szégyent.

— igy—

A tenni akaró emberek mire képesek? Tegnapi lapunkban beszámoltunk arról a csabacsű- di megbeszélésről, amelyen a térség településeinek polgár- mesterei vettek részt. A jó víz érdekében tett erőfeszítéseik mellett a kerékpárosokról sem feledkeztek meg. A 44-es számú főközlekedési út gondja-baja

„A cukorgyár az Sarkad, és Sarkad az cukorgyár” — ezzel a szójátékkal fogalmazta meg Tóth Imre sarkadi polgármester legutóbbi testületi ülésükön e két fogalom szoros összetartozását. A cukorgyárban jelenleg 600-an dolgoznak, ami azt jelenti, hogy a családtagokkal együtt 1800-2000 embernek nyújt megélhetést ez az üzem. Nem mindegy tehát a városnak, van-e cukorgyára avagy sem. Az sem volt véletlen, hogy az ülésen megjelenő Seres István gyárigazgatótól éppen a következőket kérdezte dr. Halász Tibor képviselő:

— Van-e „esélye” annak, hogy a gyárat a közeljövőben fel kell számolni? A város tud-e segíteni valamiben a cukorgyárnak?

—Még a csődöt is szeretnénk elkerülni, nemhogy a felszámolást kezdte válaszát a gyárigazgató. — Ennek érdekében megteszünk minden tehetőt. Gyárunknak nincs szállítási tartozása, nem tartozunk sem az energiavállalatoknak, sem az adóhivatalnak, s a béreket is ki tudtuk még ez idáig fizetni. Egy óvatos létszámleépítést is végrehajtottunk, gondolok itt a két évvel ezelőtt meghirdetett nyugdíjaztatási programunkra, amit az idén szeretnénk megismételni. Ezzel együtt a szerzőséses állományunkat is csökkentettük, és a lazaságot sem tűrjük. A tavalyi kedvezőtlen időjárás, a sok földben rekedt répa ellenére viszonylag jó kampányt bonyolítottunk. Országos szinten mindössze négy cukorgyár volt nyeegyaránt érinti Kondorost, Kardost, Örménykutat, Csabacsű- döt. Szarvast és Békésszentand- rást. A megye legforgalmasabb útját január elsejétől elsőrendű főúttá minősítették, így magasabb követelményeknek kell megfelelnie. Sajnos a statisztikákban is előkelő helyet foglal el ez a vidék, errefelé leggyakoreséges. Ezek egyike — 15 milliós nyereséggel — mi voltunk. A felszámolást tehát távoli dolognak tarjuk. Igaz, magas a hitelállományunk (de ez ma már sehol sem újság), s az is tény, hogy az időjárás ismét nem kedvez nekünk.

A kérdés másik felére, hogy miben tud segíteni a gyárnak a város, Seres István ezt válaszolta:

— Most nem az a tét, hogy lesz-e focicsapat, hanem hogy megmarad-e a 600 családnak megélhetést nyújtó gyár. A város abban tudna nekünk segíteni, hogy a bennünket terhelő nonprofit szféra gondjait kölcsönös megegyezések után levegye a vállunkról. Gondolok itt az óvodára és a sporttelepre. A

ribbak a kerékpárosok által okozott balesetek. Szarvas és Ezüstszőlő között például kilenc ilyen jellegű közlekedési balesetből hét halálos kimenetelű volt. A csabacsűdi kisáruház környékén négyen vesztették életüket, és a sort folytathatnánk. A riasztó adatok visszaszorítása és a kerékpáros turizmus fellendítékultúrházunkat szeretnénk bérbe adni, a lakásaink és az üdülőink egy részét pedig eladni.

Végül Seres István agyár privatizációjáról beszélt. Mint mondta, Magyarországon a cukorgyárak 80 százaléka külföldi érdekeltségű, következésképp ha Sarkad nem lép ugyanerre az útra, pillanatok alatt kiszorítják a piacról. Tavaly az AGRANA Rt. érdeklődött a gyár iránt, amellyel egy osztrák—magyar tulajdonú rt.-t hoztak volna létre, ám minthogy az AGRANA visszalépett, új megoldás után kellett nézni. Jelenleg egy angol—francia érdekeltségű szakmabeli csoport tette le szándék- nyilatkozatát, amelyről a napokban is folynak a tárgyalások.

M.M.

se érdekében fognak össze az út menti települések, hogy a lehető legrövidebb időn belül megépítsék a kerékpárutakat. Az idén minden településen elkészítik a tervezett szakaszokat, a jövőt illetően pedig az alábbi ütemezésben egyeztek meg a polgármesterek: Szarvas—Csabacsűd;

Szarvas—Békésszentandrás; Csabacsűd—Kardos; Kardos— Kondoros.

A térségi összefogásról és pályázatról az önkormányzatok vezetői‘szándéknyilatkozatot írnak alá. Csete Ilona

A megye legforgalmasabb útján

A duzzasztótól a betyárcsárdáig

Kanadai levél 4.

A szerző 1956 októberében részt vett a békéscsabai forradalmi eseményekben, a városi forradalmi bizottság tagja volt. A szovjet csapatok bevonulása után fogságba esett, ahonnan vasutas társai segítségével kiszabadult. Ezt követően — a további meghurcoltatástól tartva — hamarosan elhagyta az országot. Azóta Kanadában él.

Mit keres a szovjet emlékmű a Gellért téren? Vagy a Gellérthegyen?

Úgy tudom, egyes önkormányzati „elnökök” ellenzik az Expót. Az Expóra olyan szükség van, mint egy pohár vízre. De mindenki szabotálni akarja. Vajon miért? Ebben az országban minden fonákul megy. Az üzletemberek és a képviselők nem válaszolnak a levelekre vagy a telefonhívásokat nem viszonozzák. A Parlamentben egy képviselővel találkozni teljesen lehetetlen, hamarabb lehet a mennyországba jutni, mint egy képviselővel beszélni. A parlamenti képviselők ma nagy urak, ők handabandázhatnak, ehetik egymást, a Szentkoronát svájcisapkának hívhatják. Ők gyorshajtásért is parlamenti mentséget kérhetnek s mindezt a nép nélkül.

Nesze neked, demokrácia!

Bemegyek egy üzletbe, majd felfalnak, nem szeretik, hogy bementem. Pedig az árujuk nem is nagyon jó. Egy gyerekruhaüzletben voltam, minden áru műanyag volt, semmi nem volt pamut vagy gyapjú. Az eszpresszóba rám mordult a kiszolgáló, úgy cca tíz méterről:

— Maga mit akar?

— Kávét szeretnék — mondom a világ legudvariasabb módján.

— Nem látja, rossz a gép — kiabál vissza a kiszolgáló.

Mindez kérem egy első osztályú vendéglőben.

Az emberek fásultak, udvariatlanok, nem törődnek a másikkal. Hátulról lökdös és félre akar tolni az útjából, mert neki dolga van. Kérem, így nem lehet viselkedni, illetve így nem illik viselkedni. Mindenki panaszkodik. Kétszer fordult elő, hogy valamilyen okból a felvonó később jött vagy én úgy éreztem, hogy később jön, szóvá tettem; azt mondták mind a két esetben: ja kérem, ma ez van Magyarországon! Majdnem vita lett, mert megkérdeztem, hogy miért, mi baj van ma Magyarországon? Panaszzápor hullott rám. Jaj kérem, drágaság van, sok az adó. Munkanélküliség van stb. A múlt rendszer jobb volt (?), akkor nem volt adó és munkanélküliség. Azt v iszont elfelejtették mondani, hogy a múlt rendszer többek között 21 milliárd adósságot csinált és az adósságból éltek, amit persze most vissza kell fizetni. Ugyanakkor a munkanélküli kap 9—10 ezer forint munkanélküli-segélyt és még feketén is dolgozhat. Egy fiatalembert— fotólaboráns — meginterjúvoltak, állítólag nem kap állást. Én aznap két ilyen állást is láttam hirdetve. Azok, akik ezeket az adósságokat csinálták (21 milliárd dollár), azok még mindig itt vannak, kapják a kiemelt nyugdíjakat és élnek, mint Marci Hevesen, senki nem vonja őket felelősségre. Meddig mehet ez? Mikor lesz ennek vége? Wurfer Gyula

Olvasóink írják

Gyermeknapi örömök

Ebben az évben is felejthetetlen gyermeknapot tudtunk szervezni a Fő utcai óvoda óvodásainak. A Megyer Béke Tsz díjtalanul biztosította az autóbuszt szanazugi kirándulásunkhoz. A révész jóvoltából egyedülálló élmény volt a komppal való átkelés.

Az Agro-Stop Kft. immár hagyományt teremtve 25 ezer forint értékben gyönyörűjátékokkal lepte meg gyermekeinket.

Ezúton szeretnénk köszönetét mondani a Megyer Béke Tsz elnökének, a szanazugi révésznek és szponzorunknak, az Agro-Stop Kft- nek az önzetlen segítségért.

A Fő utcai óvodások és az óvoda dolgozói,

Mezőmegyer

Walter Lord:

A Titanic pusztulása

23.

Két férfinak sikerült beugra- nia a csónakba. Herbert McElroy számvevőtiszt kétszer a levegőbe lőtt, Murdoch pedig ordítozott: — Kifelé innen! Kifelé innen! — Hugh Woolner és Bjomstrom Steffanson a lövések hallatán odasietett, hogy segítsen. A tetteseket karjuknál, lábuknál fogva kicibálták, kiürítették a csónakot. Helyreállt a rend.

Jack Thayer félrehúzódva állt a hajón szerzett ismerőse, egy ifjú amerikai, Milton Long társaságában. Aznap este ismerkedtek meg, vacsora után, kávézás közben. Az összeütközés után Long, aki egyedül utazott, csatlakozott a Thayer családhoz. De aztán Jackkel együtt elszakadtak az idősebb Thayerék- től az A fedélzeten gomolygó tömegben. Most azon tanakodtak, mitévők legyenek, hiszen a család töhbi tagja valószínűleg már elment valamelyik csónakkal. Végül úgy döntöttek, hogy nem közelednek a C csónakhoz, ebben a kavarodásban bizonyosan felfordul.

Tévedtek. Lassan rendeződtek a dolgok és a C csónak készen állt, hogy vízre bocsássák. Wilde főtiszt odakiáltott, ki lesz

a parancsnoka. Smith kapitány meghallotta a kérdést, odafordult Rowe fedélzetmesterhez, aki még mindig a morzelámpá- val bajlódott és felszólította: legyen ő a parancsnok. Rowe beugrott a csónakba: felőle már ereszthették is lefelé.

A közelben forgolódott Bruce Ismay, a hajóstársaság elnöke, és segédkezett a csónak le- bocsátásánál. Most nyugodtabb volt, mint kezdetben, amikor Lowe rápirított: — sőt minden tekintetben úgy viselkedett, mint a Titanic bármelyik gyakorlott tengerésze.

Ismay gyakran tetszelgett ebben a hajóstiszti szerepben, máskor viszont inkább a luxusvendéget játszotta el. Az utazás során sokféle szerepben pávás- kodott Queenstownban ő volt a „szuperkapitány”. Bell főgépésznek ő írta elő, hogy az út különböző szakaszain milyen sebességet óhajt. O határozta meg, hogy a hajónak szerda reggel kell New Yorkba érnie, nem pedig kedd este. Smith kapitánnyal ezt meg sem beszélte. Később, az átkelés alatt Ismay inkább fő-fő utasként szerepelt. Élvezte az à la carte étterem finom konyháját, a fedélzeti korongjátékot, bridzsezett, teázott nyugágyában, az A fedélzet bal oldalán. Ezen a vasárnapon viszont ő volt a nagy tengeri szakértő. Amikor aznap délelőtt egy másik hajó úszó jég közeledését

jelentette, Ismay éppen a fényes pálmakertben üldögélt. A kürtjelzés ebédhez szólította a luxusutasokat, amikor Smith kapitány átadta neki a Baltic figyelmeztetését. A délután folyamán Ismay (aki szerette felhívni az emberek figyelmét: ki ő) előhalászta a zsebéből az üzenetet, meglobogtatva Mrs. Ryerson meg Mrs. Thayer előtt. A vacsoránál ismét utas volt, makulátlanul elegáns szmokingban, mint az első osztályú luxusvendég mintaképe.

Közvetlenül az összeütközés után is hajózási szakértőt játszott; ott volt a kapitánnyal a parancsnoki hídon, megbeszélést folytatott Bell főgépésszel, most pedig, bár Lowe ötödik tiszt alaposan leteremtette, tovább osztogatta parancsait a csónakoknak.

De most újabb színváltozás következett. Az utolsó pillanatban Ismay hirtelen beszállt a C csónakba, szinte ugyanakkor,

amikor kezdték alábocsátani; a mentőcsónak negyvenkét utasa között egyszeriben ott volt Bruce Ismay, mint egy utas a sok közül.

De voltak a hajón nemesebb jellemek is. William T. Stead, az író, félrevonultan, mint mindig, egyedül üldögélt az első osztályú dohányzóban és nyugodtan olvasott. Kemish fűtő arra haladt el és azt gondolta magában: érdekes ember, bármi történjék is, ez itt akar maradni.

Robert J. Bateman lelkész

Jacksonville-ből odakinn állt a fedélzeten és érdeklődéssel nézte, amint sógornője, Mrs. Ada Ball beszáll az egyik csónakba.

— Ha nem találkoznánk többé ezen a földön — kiáltotta a pap —, találkozunk a másvilágon.

— Amikor a csónak ereszkedni kezdett, Bateman tiszteletes levette a nyakkendőjét, odadobva sógornőjének, rffintegy emlékül.

George Widener és John B. Thayer a hajókorlátnak támaszkodott a csónakfedélzeten, nyugodtan tárgyalták az eseményeket. Az ifjú Jack tévedett: apja nem menekült el valamelyik csónakban, sőt, nem is szándékozott menekülni. Kissé távolabb, Archie Butt, Clarence Moore, Arthur Ryerson és Walter Douglas szófián csoportot alkotott. Butt őrnagy, Taft amerikai elnök segédtisztje, nagyon csendes volt, nem volt nála pisztoly, mint később állították a „szemtanúk”, és semmi szerepet nem játszott a mentésben, jóllehet később rengeteg történet keringett róla, mintha tulajdonképpen ő irányította volna a mentési munkálatokat.

Hátrább, a tat közelében álldogált társtalanul Jay Yates, a fáma szerint hírhedt szerencsejátékos, aki a luxushajó első átkelésekor nagyvadra „utazott”. Most megállított egy nőt, aki éppen be akart szállni az egyik csónakba és átadott neki egy kitépett noteszlapot. Egyik álnevét írta az üzenet alá, amely így szólt: „Ha megmenekül, értesítse nővéremet, Mrs. F. J. Adamset, az ohiói Findlay-ben. Minden elveszett: J. H. Rogers.”

Benjamin Guggenheim részletesebb búcsúüzenetet írt: „ha bármi történnék velem, mondják meg feleségemnek, hogy minden tekintetben teljesítettem kötelességemet.”

Guggenheim, valóban, szinte mindenkin túltett. Már nem viselte azt a szvettert, amit Etches szobapincér kérésére vett fel. Sőt, a mentőmellényét sem. Ott állt magántitkára mellett, elegáns frakkjában. — Teljes díszben vagyunk — magyarázta egy ismerősének —, úgy akarunk meghalni, amint az gentlemanhez illik.

Volt ott néhány házaspár is. Allisonék mosolyogva álltak a sétafedélzeten. Mrs. Allison a kis Lorraine kezét fogta, másik kezével férjébe kapaszkodott. Strausék a tatfedélzeti korlátnak támaszkodtak, átkarolva egymás derekát. A közelükben állt egy fiatal amerikai pár, valamelyik vadnyugati államból jöttek. Lightoller megkérdezte az asszonykától, beszáll-e az egyik csónakba, de az derűsen rázta a fejét: -— Semmi szín alatt sem. Együtt indultunk erre az útra, és ha úgy kell lennie, együtt is fejezzük be.

(Folytatjuk)

Két férfinak sikerült beugrania a csónakba. Herbert McElroy számvevőtiszt kétszer a levegőbe lőtt, Murdoch pedig ordítozott: — Kifelé innen! Kifelé innen! — Hugh Woolner és Bjornstrom Steffanson a lövések hallatán odasietett, hogy segítsen. A tetteseket karjuknál, lábuknál fogva kicibálták, kiürítették a csónakot. Helyreállt a rend.