Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-15 / 140. szám
1992. június 15., hétfő HAZAI TÜKÖR Parittya, költészet, vadnyugat Békéscsabai találkozás Gyárfás Endrével Az ünnepi könyvhét békéscsabai eseményeként a megyei könyvtár látta vendégül Gyárfás Endre írót. A Zrínyi és a Tevan Kiadótól a könyvek éves seregszemléjére jelentette meg: Cowboyok, aranyásók, csavargók című kötetét. Gyermekdarabjait játsszák nagy sikerrel fővárosi színházak, a kora délutáni találkozón könyv nélkül mondták verseit a nebulók: az új verseskötete felnőtteknek szól, amiként regényei, útleírásai, rádiójátékai. —Alkotói énjében nem érez ellentmondást a két korosztály számára hangolt témák váltakozásai miatt? — Nincs választási kényszer a felnövekvő nemzedék és a magam korosztálya között. A kritérium az esztétikai minőség, nem életkori szempont. Petőfinek Arany Lacihoz, vagy József Attilának az Altatóról írt verse csak későbbi skatulyázás alapján lett „gyermekvers”. Az igazi értékmérő — a vers dallamossága melleit — a szimbolikus gondolat szenvedélyes kibontása, az érzelmi elemek művészi kifejezése. —A legutóbbi kötete ,,zöldág — parittya’ címmel jelent meg. Ebben a spirituális élmények ösztönzője maga a természet. — Nem a ma divatos környezetvédelmi kiállásról van szó, hanem hangulatok, természeti motívumokkal történő életrehívásáról. A környezet velünk együtt változik, de a ráció törvényeit átlépve meghökkentő visszahatásokat tapasztalunk. Most dolgozok a Szőlőhegyi varázslatok című regényemen, amelyben az egyik főhős szőlőtőkévé változva szemlélődik a világ dolgain. —A mostjnegjelent könyvében érzelmileg hasonló emberek ideiglenes közösségében született népköltészetéből válogat. Egy ilyen kötet megírására mi készteti a magyar írót? „A környezet velünk együtt változik! FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Az egyik nagy gondolkodónk azt mondta: „ami nyolcéves koráig nem történik meg az emberrel, az később már nem is fog bekövetkezni”. Én is szerettem Cooper-könyve- ket olvasni és a westemfilme- ket nézni. Több, mint egy éve már, túl életem ötödik évtizedén, láttam komolyan a munkához, itthon. Később az Egyesült Államokban folytattam a kutatást a Fullbright Alapítvány segítségével. Kiderült, ebben a gazdag országban külön“egy intézet foglalkozik a népköltészet dokumentumainak gyűjtésével. Egy-egy népdal, népballada, blues változatai közül azt ültettem át magyarra, amelyiket amerikai folklorista barátaim javasoltak. — A kötete bemutatására Nyíregyházára, Zalába, sőt néhány szlovéniai magyar településre is utazik a napokban. Ezek az utazások az élménygyűjtést is szolgálják? — Az élet végtelen számú valóság-mozzanatból áll, s ebből a gazdagságból kell a művésznek építkeznie. Arany János azt írta: „Minden igaz költészet ideál. Az ami reálnak mondatik, kívül esik a költészet határán.” Az élettől kapott benyomások nélkül pedig — s ezt én teszem hozzá — nem létezik lírai emelkedettség. Cs. Tóth János A férfiak forduljanak az Alkotmánybírósághoz! A Sarkad térségi településvezetők, mint mindig, legutóbb is fontos és aktuális kérdésekről tárgyaltak, ezúttal Méhkeréken. Vendégük volt dr. Karsai Arpádné, a szegedi KMB Hivatal munkatársa, aki a köz- szolgálati törvény „zegzugos” jogszabályai között próbálta eligazítani a térség polgármestereit és jegyzőit. Úgy tűnt, a tájékoztató hasznos volt, hiszen jó néhány fejtörést okozó kérdés tisztázódott. Ezek egyike volt a Hanzéros János geszti polgármester által felvetett gondolat is. A közszolgálati törvény szerint ugyanis minden hat hónapnál tovább tartó munkahelyi távollétről nyilatkozatot kell aláíratni a dolgozóval (ilyen a nappali tagozat, a katonaidő, a hat hónapnál tovább tartó táppénz vagy fizetés nélküli szabadság). A szabadság vagy a keresetbesorolás ugyanis a munkahelyen eltöltött időtől függ, és az említettek ebből leszámítandók. Hanzéros János szerint ez azért igazságtalan a férfiakkal szemben, mert sorkatonának senki sem önszántából megy. Karsainé jogosnak ítélte a felvetést, és azt javasolta, a férfiak forduljanak az Alkotmány- bírósághoz. Főleg a kisközségekben jelent gondot a közszolgálati törvény azon paragrafusa, hogy a fizikai dolgozók kivételével — korhatárra való tekintet nélkül! —- mindenki számára kötelező az érettségi és az ügykezelői alapvizsga megszerzése. A kisebb településeken ugyanis nem ritka, hogy valaki már több évtizede enélkül végez adminisztrációs tevékenységet. A találkozó másik fontos napirendje az egészségügy megyei és körzeti vezetőivel való találkozás volt. Ennek során kiderült, hogy a Gyulán lévő Pándy Kálmán megyei kórház igen súlyos anyagi gondokkal küzd. Mint a kórház orvosigazgatója, dr. Kan- der Zoltán elmondta, egyhavi adósságot görgetnek maguk előtt, a műszerezettséget illetően több mint 10 éves az elmaradottságuk, nincs elegendő vizesblokkjuk. Épp ezért a kórház szívesen venné, ha egyes szolgáltatásaikhoz, például a mozgó szakorvosi rendeléseikhez az önkormányzatok hozzájárulnának. Bár egy csekélyebb összeg erejéig erre vonatkozóan elvi egyetértés született, Bujdosó Lajos, Kö- tegyán polgármestere mégis elmondta, jelentősebb felajánlásokra ne számítson a kórház, hiszen „ha a fejlesztésekre szánt kevéske vagyonkánkat Gyulára adjuk, nem marad pénzünk az óvoda ki- meszelésére” — magyarázta. M.M. Olvasóink írják Szeghalmi öregdiákok alapítványa Számos öregdiák baráti kör működik az országban. Ezek legtöbbjének célja között található a régi iskolához, az alma materhez való kötődés ápolása, jó értelemben vett hagyományok teremtése. Néhány baráti kör a maga szerény lehetőségeihez mérten igyekszik valamilyen formában anyagiakkal is hozzájárulni a non scolae, séd vitae discimus — nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk— megbecsüléséhez. A szeghalmi Péter András Gimnázium Öregdiákjainak Baráti Köre a ’40-es évek elejétől működik. Az 1926-ban megnyílt iskola végzett diákjai ekkorra már mérnöki, tanári, lelkészi, orvosi, fizikusi és sok más munkaterületen öregbítették a fiatal alapítványi gimnázium hírnevét. A kör tagsága — akik között hála istennek, szép számmal találhatók még az első érettségizők közül is — 1968 decemberében elhatározta, hogy alapítványt létesít. Ezt az iskola első igazgatója tiszteletére Nagy Miklós Alapítványnak nevezték el a budapesti Kárpátia étteremben, a találkozón résztvevő öregdiákok. Azóta a minden évben önkéntes befizetésekből összegyűlt pénzből több mint 200 000 forintot fordított a baráti kör jól tanuló, példás magaviseletű diákok munkájának elismerésére, jutalmazására. Ezenkívül a ’80-as évek közepén az alapítvány számláján levő pénzből készíttette el a szervező igazgatónak, Nagy Miklósnak és a gimnázium alapítójának, Péter Andrásnak a mellszobrát. Mindkettő Kelemen Kristóf szobrászművész alkotása. Hozzájárult továbbá az alapítvány Fülöp Károly volt szeghalmi tanár összegyűjtött verseinek kiadásához, mintegy 80- 90 ezer forint jutott az iskolai oktatás céljára vásárolt színes televízióra és videoberendezésre. Az alapítvány bejegyzés, hivatalos elismerés nélkül működött napjainkig. De hiába szolgál nemes célokat, az ide történő befizetéseket az adóalapból levonni nem lehet. Ezért kellett a cégbíróságtól a bejegyzést kérni. A bejegyzés megtörtént. így— remélhetőleg—a jövő évtől kezdve, az ide átutalt pénzt az adóból le lehet írni. A cégbírósághoz küldött beadványban az alapítvány célkitűzéseit az alábbiak szerint körvonalaztuk: „...erkölcsi, szellemi és anyagi támogatás nyújtása az alma mater fiatal diákjainak. Pályázati rendszerek elősegítése; kiugróan tehetséges fiatalok támogatása akár a felsőfokú külföldi intézményekbe is. A táj, a város, az iskola életének szélesebb körben való megismertetése.” Képviselő és ügyintéző szerv a kuratórium, elnöke dr. Nagy Zoltán (Szeghalom, Bethlen u. 15.). Az alapítvány mindenki előtt nyitott, ahhoz bárki csatlakozhat, aki célkitűzéseivel egyetért. Köszönet illeti azokat az öregdiákokat, akik az egyre súlyosabb gazdasági körülmények között is máig fenntartották áldozatkészségükkel a Nagy Miklós Alapítványt. Előre köszönjük a segítségét azoknak is, akik ezután fognak csatlakozni hozzánk! Hisszük, hogy olyan nemes célt szolgálunk, amely gyermekeink, unokáink életében érleli be gyümölcsét. Hisszük azt is, hogy ezért érdemes áldozatot hozni. Számlaszám: Szeghalmi OTP-Bank MNB-266-98018/625- 696 sz. betéti számla. Befizetési csekk igényelhető a gimnáziumban és a kuratóriumnál. De be lehet fizetni a fenti számra postautalványon is. A BARÁTI KÖR INTÉZŐ BIZOTTSÁGA NEVÉBEN: BORUZS AMBRUS Walter Lord: A Titanic pusztulása 31. Aztán ott voltak azok a szerencsétlenek, akiket Gracie ezredes, Lightoller és mások is láttak, amikor lentről özönlöttek elő, röviddel a vég előtt. Gracie addig azt hitte, minden nő elhagyta már a hajót; hiszen olyan nehéz volt elegendő nőt találni, amikor az utolsó csónakokba beszállították a menekülőket. Döbbenetes látvány volt — mesélte később az ezredes. amikor hirtelen előbukkant ez a tömeg. Statisztikai adataink vannak rá, kik voltak szegények — a Titanic veszteséglistája szerint négy nő pusztult el 143 első osztályú utas közül (három saját akaratából választotta a halált), 93 másodosztályú nőutas közül tizenöt vesztette életét, 179 harmadosztályú nőutas közül viszont nyolcvanegy! Nem is beszélve a gyermekekről. Lorraine Allison kivételével minden első- és másodosztályon utazó gyerek megmenekült, a 76 fedélközi gyermek közül azonban mindössze huszonhárom. A fedélköziek közül senkinek sem voltak lovagjai, mint az előkelő hölgyeknek, és ha mégis, nekik nem volt lehetőségük, hogy „lovagiasan” viselkedjenek. Jobb volt a helyzet a másod- osztályon, bár itt sem ideális: Lawrence Beesley hallotta, amint egy tiszt megállított két másodosztályú nőutast, amikor át akartak menni az első osztályra: — Átmehetünk erre a csónakokhoz? — kérdezte az egyik. — Nem, asszonyom: az önök csónakjai lenn vannak az önök fedélzetén. Az igazság kedvéért szögezzük le: a White Star Line- nál-ezek a megkülönböztetések nem valamilyen alantas elvből eredtek; a fő ok az volt, hogy semmiféle elvet nem tartottak szem előtt. Bizonyos átjárókat a matrózok elzártak a csónakfedélzet felé; máshol kinyitották az ajtókat, de nem szóltak róla senkinek; volt rá eset, hogy a legénység tagjai jó szándékkal igyekeztek a fedélközieket felvezetni, többnyire mégis sorsára hagyták a harmadosztályt: boldoguljon, ahogyan tud. Voltak élelmes emberek, akik felfogták a veszélyt, de a legtöbb fedélközi gyámoltalanul bolyongott ide-oda a mélyben — megfeledkeztek róluk, semmibe vették, sorsukra hagyták őket. Ha a White Star Line-t közömbösséggel vádoljuk, mindenki mást is ezzel vádolhatunk. Senkit sem érdekelt a harmadosztály — sem a sajtót, sem a hivatalos vizsgálóbizottságot, magukat a harmadosztályú utasokat sem. Amikor a Titanic ügyét kivizsgálták, alig akadt riporter, aki a harmadosztályú utasokkal interjút készített volna. A New York-i Times joggal volt büszke rá, milyen pompás beszámoló- kat közölt a katasztrófáról. Mégis, az a híres szám, amely a Car- pathia New York-i érkezéséről tudósított, mindössze két interjút közölt fedélközi utasokkal. És ez megfelelt a New York-i Herald „arányának”; a negyvenhárom megkérdezett utas közül itt is csak kettő volt fedélközi szegény kivándorló. Ezek az utasok talán nem mondtak olyan szenzációs dolgokat a riportereknek, mint például Lady Cosmo Duff Gordon, aki az egyik New York-i újság szerint így emlékezett: „Utoljára még hallottam egy férfihangot, amint így kiált: »Istenem, Istenem!«” Valóban, ez aztán a csattanós történet! A végzetes éjszakán ugyan érvényesült a lovagiasság régi elve: előbb a nők és a gyermekek, a harmadosztá- lyon valahogy mégis nagyobbnak bizonyult a gyermekek veszteségi aránya, mint az első osztályú —férfiaké. Ezt az ellentmondást a mai sajtó nem merné elkendőzni, míg az akkori sajtó megtette. Az amerikai kongresszus sem sokat törődött a harmadosztállyal. Smith szenátor tagja volt a 77ra«iovizsgálóbizottságnak, és figyelme mindenre kiterjedt, még azt is megkérdezte, miből áll egy jéghegy (— Jégből — magyarázta türelmesen és tömören Lowe ötödik tiszt), de a fedélköznek alig szentelt figyelmet. A kongresszusi vizsgálóbizottság megidézett tanúi között csak három harmadosztályú utas volt. Ezek közül ugyan kettő azt állította, hogy nem engedték be őket a csónakfedélzetre, de a törvényhozók ezt szó nélkül hagyták. A tanúvallomásokból nem tűnik ki, mintha szántszándékkal elhallgattak volna valamit — csupán az nyilvánvaló, hogy ez a kérdés senkit sem érdekelt. A brit vizsgálóbizottság nemhogy elmarasztalta volna az illetékeseket, hanem még dicsérő szavakra is futotta energiájából — a jegyzőkönyv számára. W. D. Harbinson, aki hivatalból képviselte a harmad- osztály érdekeit, kijelentette, hogy nem tapasztalt osztály- meg-különböztetést ügyfeleivel szemben. Lord Mersey jelentése pedig tisztázta a hajóstársaságot. Ugyanakkor egyetlen harmadosztályú utas sem tanúskodhatott, jóllehet az egyetlen életben maradt fedélközi szobapincér elmondta a bizottság előtt, hogy a férfiutasokat egészen 1 óra 15 percig nem engedték fel odalentről. De maguk a harmadosztályú utasok is közömbösek voltak. Mintha úgy fogták volna fel helyzetüket, hogy az osztálymegkülönböztetés — természetes. Olaus Abélseth, a norvég kivándorló például elismerte, hogy a csónakfedélzet használata az első és másodosztályú utasok előjoga—akkor is, ha a hajó süllyedőben van. Abelseth szinte elégedettnek látszott, hogy egyáltalában megtűrték a felső fedélzeten. Új kor hajnalodon — az emlékezetes éjszaka óta az utasok nem viselik többé sorsukat ilyen filozofikusan. És a másik véglet: ez volt az utolsó eset, amikor az első osztály privilegizált helyzetét senki sem vonta kétségbe. Négy évvel a Titanic pusztulása előtt, 1908-ban, amikor a White Star Line Republic nevű hajója elsüllyedt, Sealby kapitány ezzel bocsátotta útjukra a mentőcsónakokba szálló utasokat: — Ne feledjék! Előbb a nők és a gyermekek, azután az első osztály, végül a többiek. — A Tita- nicón nem érvényesült ilyen elv, de a közvéleményben még mindig így élt, ezért a sajtó eleinte nem bírálta az első osztályú utasokat, miként kellett volna viselkedniük. Sőt, amikor például felröppent a hír, hogy Is- may megmenekült, a New York-i Sun gyorsan kijelentette: — Ismay kivételes lovagiassággal viselkedett... Senki sem tudja, hogyan került a csónakba Mr. Ismay; valószínűleg személyesen akarta előadni a tényállást a vállalatának. (Folytatjuk) Négy évvel a Titanic pusztulása előtt, 1908- ban, amikor a White Star Line Republic nevű hajója elsüllyedt, Sealby kapitány ezzel bocsátotta útjukra a mentőcsónakokba szálló utasokat: — Ne feledjék! Előbb a nők és a gyermekek, azután az első osztály, végül a többiek. — A Titanicon nem érvényesült ilyen elv.
