Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-12 / 111. szám

1992. május 12., kedd HAZAI TÜKÖR A Nagy Göncöl sohasem nyugszik le Csillagos ég, 1992. május A Nap egyre magasabban de­lel, május elején 59 fok, hónap végén 65 fok magasan, ezért a nappal tartama kezdetben napi 14 és fél óra, majd 15 és fél órára nő. 16-án az egész éjszakát bevilá­gítja a kerek Telehold. 24-én a hajnali égbolton ismét félig meg­világítva tündököl, csak ekkor a másik „arca” világos, ez az utolsó negyed. A bolygók óriása, a Jupiter, esténként továbbra is szép lát­vány az Oroszlán csillagképben. 10-én 6 fokra haladt el alatta a félhold. A Szűz csillagkép május elején 23 órakor 35 fok magasságban delelt. A görög legenda szerint a kezében kalászt tartó termékeny­ség istennőjét jelképezi. Spica ne­vű kékesszínű normál csillaga az égbolt 16. legfényesebb tagja. A csillagról érkező fénysugár 200 év alatt éri el Földünket. Talán mindenki könnyűszerrel felismeri az égbolt Nagy Göncöl csillagképét, amelyet hét első- és másodrendű csillag alkot, és az irodalom Nagy Medveként emle­get. Hazánkból a szekér formájú alakzat sohasem nyugszik le, ezért cirkumpolárisnak ne­vezzük. A kocsi két vezető „kere­ke”, vagyis a fehéres Dubhe és Merak nevű csillag az északi irány kijelölését teszi lehetővé, május elején 21 órakor az ég tete­jén tartózkodik. Egyenessel összekötve őket és meghosszab­bítva körülbelül ötszörös szögtá­volságban akadhatunk a közepe­sen fényes Északi Sarkcsillagra. Ez egyfokos pontossággal az ég­bolt északi pólusán helyezkedik el. Éppen a földrajzi szélességnek megfelelő magasságban, tehát Békéscsabán 46,5 magasan lát­szik. Az előbbi képzeletbeli egye­nes csillagóraként is használható, miközben az ég legmagasabb pontján halad át, akkor a csillag­óra 11 -et mutat, ha pedig az észa­ki horizont felett látszik, akkor 23 óra a csillagidő. A szekér Hídjá­nak középső csillaga mellett sza­badszemmel egy negyedrendű csillagra akadhatunk. Ézt Mizar, Alcor párnak nevezzük. Táv­csőövön keresztül a Mizar továb­bi két csillagra bontható. Régen a részegséget vizsgálták a Mizar, Alcor párossal. Derült éjszakán, ha valaki az égre pillantva kettő­nek látta ezeket a csillagokat, ak­kor nyugodtan visszamehetett in­ni a kocsmába, de ha már csak egynek, akkor sürgősen haza kel­lett mennie. Zajácz György Vikidál játssza Valkayt Móricz Virág: „Mintha az apám írta volna” A Légy jó mindhalálig nem­zeti irodalmunk egyik legolva­sottabb regénye. Még Móricz Zsigmondtól származik az első színpadi változata, amelyet a Nemzeti Színház 1929-től több mint százszor játszott, később szerepelt fővárosi és vidéki színházak műsorán. Két film készült a műből, amit a televízió többször sugárzott. Tavaly a debreceni Csokonai Színház 125 éves jubileumára kerestek az ünnepi alkalomhoz illő, lehe­tőleg klasszikus magyar művet, így került színre Nyilas Misi tör­ténete — musicalként. Az ősbe­mutatót a Rock Színház gyulai, majd otthoni bemutatója, ké­sőbb a győri előadás követte. A Jókai Színház április 24. óta játssza a darabot. A hatvanas években voltak operai próbálko­zások, de nyomtalanul eltűntek; akadtak színpadi adaptációk, amelyek Móricz Virágnak nem tetszettek. A musical szerzőivel az egyik békéscsabai előadás előtt be­szélgettünk. Az ötlet Miklós Ti­bor szövegírótól származott: — Amikor Móricz Virág elolvasta a librettót, mindent egyetértéssel , fogadott, azt mondta: „Hiszen ez olyan, mint­ha az apám írta volna”. Minden Móricz, még a dalszövegek is, vagy a színdarabban vagy a re­gényben találtam meg azokat a helyeket, ahol a témák, dalhely­zetek voltak. A próza átvette a mai nyelv ritmusát, a film alap­ján találtuk ki a jégpályajelene­tet. Úgy gondoljuk, a musical a huszadik század népszínháza, a legnépszerűbb műfaj. A hatás mindenütt ugyanaz: az emberek sírnak. Egy színházi előadás ké­pes így megragadni őket a mai világban; itt valami csoda tör­tént... Kocsák Tibor zeneszerző: — A musical mindig felhasz­nálja a korabeli ritmusokat, dal­lamvilágot, és ez a világ ma a rock zenével azonos. Szándéko­san nem az operai és nem a népi úton indultunk el, hanem a musi­cal útján. Az elején némi kétely élt bennem, hogy nem kellene-e alkalmazni az etnikai zenei vilá­got. A szerzők olyan darabról ál­modtak, amely máshol is, kül­földön is érdekes lehet. A kollé­giumi történet ilyen szempont­ból kifejezetten szerencsés, mi­vel a kollégiumoknak külföldön sokkal nagyobb múltja, hagyo­mánya van, mint nálunk. Ám ennél is fontosabb ma bárhol a világon az az üzenet, hogy „Az élet szép, az élet minden”. Olyan üzenet, amelynek hang- súlyozására bizony szükségünk van. A különböző társadalmi ré­tegek lecsúszása, megkapasz- kodási szándéka szintén nem is­meretlen más nemzetek törté­nelmében, akárcsak a Nyilas Misiéhez hasonló gyermeksor­sok. A musical kétségtelenül nemzetközi műfaj. S a tehetsé­ges gyermekszereplők felfede­zése külön öröm az alkotók szá­mára; a színházakon múlik, mit kezdenek a tehetségekkel, akik — Miklós Tibor — szerint „visszaadják az ember hitét”. A Rock Színház előadásában — és ma este Békéscsabán — Valkay tanár úr szerepét Vikidál Gyula játssza, énekli: — Az a tény, hogy a gyerekek megszeretnek egy dalt, egy tör­ténetet, amiből majd tudnak építkezni, nagyon fontos. Mert nem egyszerűen valamilyen dalt, szerepet tanulnak meg, ha­nem azt, hogy „Az élet szép”. Ezt énekli most a szereplő gár­da, de utána az egész iskola, majd a fél város. Aztán a gyere­kekek, ha már kinőnek ebből a szerepből, nem arra fognak em­lékezni, hogy mi is történt, ha­nem arra: valami közel állt hoz­zám, valami megérintett. S talán a későbbiekben ezek a gyerekek másképp fognak gondolkodni, másképp állnak az élet dolgai­hoz. Niedzielsky Katalin Miklós Tibor és Kocsák Tibor a békéscsabai „Légy jós” fiúkkal Fotó: Kovács Erzsébet Walter Lord: A Titanic pusztulása 7. Néhány percig a fűtők tét­lenül nézték, amint a gépmeste­rek a szivattyúkkal vesződnek, de most telefonáltak nekik'a gépházból, hogy menjenek a csónakfedélzetre. Egymás után másztak fel a mentőlétrákon, ám a parancsnoki hídról ismét visszarendelték őket, mire egy darabig ott ődöngtek az E fedél­zet személyzeti vaslépcsője körül; föl-le — így labdázott velük a hajóóriás bürokráciája; maguk sem tudták, mit tegye­nek. Eközben az 5-ös számú ka­zánházban kialudt a világítás és Harvey gépmester parancsot adott a mögötte álló Barrett fűtő­nek, hogy hozzon kézilámpáso­kat a tatból. Az átjáró ajtók már mind zárva voltak: Barrettnek tehát fel kellett másznia a men­tőlétrán, átmenni a túloldalrá és ott lejönni. Mire visszaérkezett, rendbehozták a világítást és nem volt szükség a lámpásokra. Harvey most azt mondta Bar­rettnek, le kell zárni a kazáno­kat; erős nyomás keletkezett ugyanis, amikor a hajó teljes gőzzel haladt; a gőz ugyan meg­nyitotta a biztonsági szelepeket, de most kezdte szétfeszíteni a hegesztéseket. Barrett ismét fel­kúszott a létrán és összeterelt vagy tizenöt-húsz fűtőt az E fe­délzetre. Valamennyien le­ereszkedtek és locsolni kezdték a tüzeket. Kifeszíteni a kazáno­kat, megakadályozni a gőz kitö­rését, ez kemény munka volt. Kemish fűtő a mai napig is emle­geti: „Pokoli munka volt kiolta­ni a tüzeket...” Gőzfelhők gomolyogtak a kazánházban, az emberekről dőlt a verejték. De lassanként helyreállt a rend. A világítás mű­ködött, a helyiségben nem állt a víz, és úgy látszott, legalábbis az 5-ösben minden úgy megy, amint mennie kell. A bizakodás légköre kerekedett felül, de köz­ben elterjedt a híre, hogy a tizen­kettőtől négyig őrséget tartó em­berek felvitték fekvőhelyüket a sétafedélzetre, mert kabinjaikat elöntötte a víz. A nyolctól tizen­kettőig soros őrség kis szünetet tartott a munkában, gondolták, jó hecc az egész és tiszta szívből kacagtak. Smith kapitány a parancsnoki hídon megpróbálta áttekinteni a helyzetet. O volt a legtapasztal­tabb tengeri medve a hajón: har­mincnyolc esztendeje teljesített szolgálatot a White Star társa­ságnál. Több volt rangidős ka­pitánynál: szakállas pátriárka, a személyzet és az utasok egya­ránt tisztelettel néztek fel rá. Szeretetre méltó minden vonat­kozásban, az állhatatosság és a finom előzékenység mintaképe. De főként: született vezető. Amikor az összeütközés után felérkezett a kormányosfülké­be, csak addig időzött odabenn, amíg átment a parancsnoki híd jobb oldalára, hogy meggyő­ződjék róla, látható-e még a jég­hegy. Murdoch első tiszt és Boxhall negyedik tiszt követte az „öreget”, így hát hárman kémlelték a sötétséget. Boxhall messze, a hajó mögött még látni vélt valami sötét árnyékot, de nem volt benne bizonyos, jól lát­ja-e. Ettől fogva mindenki tette a dolgát. Smith kapitány elküldte Boxhallt, tartson gyors szemlét az egész hajón. Az végigment a fedélközön, ameddig csak lehe­tett, pár perc múlva már vissza is érkezett és jelentette: sérülésnek semmi nyoma. (Ez volt az utolsó jó hír, amit Smith kapitány azon az éjszakán hallott.) De a kapitány még mindig Bruce Ismay érkezett most a hídra. Pizsamája fölé rántotta öltönyét, posztópapucsot húzott, úgy rohant fel megkérdezni, nincs-e valami jelenteni- való a társaság elnökének. Smith kapitány közölte, hogy jéghegybe ütköztek. Ismay megkérdezte: — Ön szerint komolyan megsérült a hajó? — Csönd. Majd lassan így felelt a kapitány: — Sajnos, azt hiszem, igen! Olvasóink írják Válasz Metlicsák Istvánnak Kedves Barátom, Metlicsák István! Olvastam levelét a Hírlapban. Megértem aggódását, de a ,,Ne lopj!” parancsolat mindenkire vonatkozik, s ezt ne magyarázzuk félre. Ma szabad lopni annak, aki 6 ezret, holnap, aki 10 ezret kap stb.? Az ember maga alatt vágja áfát, ha a téesztag lophat, hisz a magáét lopja. Akkor lophat az ipari munkás is? Az Alkotmánybíró­ság szerint akkor minden állampolgár lophat! Na, ne vicceljünk! Ez erkölcsileg is megengedhetetlen, a nemzet romlásához vezethet. Abban igaza van, hogy a politikusok nem szégyellik felvenni azokat az összegeket, melyek 20-30 nyugdíjas ,,nyögdíja”. De le- mondtak-e a 180 ezer forint havi fizetésükről a rádió- és televízió vezetői? Lemondott-e Kónya, Tölgyessy, Torgyán, Horn stb. tiszte- lettdíjuk legalább feléről? Nem! Én az 1945—1948-as években a Nemzeti Parasztpárt képviselője voltam. 1946. augusztusig annyi tiszteletdíjat sem kaptunk, hogy egy nadrágot vehessünk. Vezető rétegünk egymásra mutogat, a zsivány kiabál: fogják meg! Mikita István, Biharugra Hol a boldogság mostanában? — Mindenütt és minden pil­lanatban, csak észre kell venni — felel a csupa élet fiatal férfi, mielőtt az átkarolt ifjú hölgy szóhoz jutna.—Ugye szivi, iga­zam van? — Bólintás a válasz, aztán az ő nyelve is megered: — Ha most se lennénk boldogok, akkor soha. Jegyesek vagyunk, pünkösdkor lesz a lakodalmunk. S mint a szerető szívek általá­ban, közlékenyek. Nem félnek az élettől, jó az indulásuk. A falusi szülők az elmúlt években csak egyetlen gyermeküknek él­tek. Öröklakás a városban, kocsi a garázsban, bár nem nyugati, nekik nagyon jó a Skoda is. Fő, hogy szeretik egymást, s dol­goznak mind a ketten, még egy kis pénzmag is van a betét­könyvben. Bútor, stafimng megvan. *** — De néni, mért pont engem kérdez, hisz én még gyerek va­gyok? — szól rám a hatodikos kisfiú. — Attól még lehetsz boldog vagy boldogtalan... Ballagunk, gondolkozik, majd igazat ad. — Tényleg. S most nem is érzem rosszul magam. Sikerült a töri tesztem. Ennek még apa is örülni fog. Meg anyu. —Akkor az egész család bol­dog lesz... — Egy darabig. —Csak nincs valami baj? — De, csak nem szabad mon­danom. Apunak már két hete nincs munkája. S nagyon ide­ges. Zsuzsi is, én is igyekszünk jónak lenni, vigyázunk még arra is, hogy rend legyen. —Es tudod, hogy milyen ter­vei vannak? — Szakmát akar tanulni, mert eddig nem volt. Csak szégyelli, hogy rosszul ír és olvas. De néni, ettől ám az én apukám klassz ember, erős és sokat dolgozott mindig. Mit tetszik gondolni, segíthetnék neki? Megpróbál­jam? Mielőtt bármit mondhatnék, csókolomot kiált s eliramodik, majd visszaszalad, s mint egy fogadalmat suttogja: — Megpróbálom... Nehéz a kosár, fáradt az asszony, nem is fiatal. Szinte szégyellem a boldogságról kér­dezni. De nem tiltakozik, csak annyit kér, üljünk le a padra a posta előtt. — Nem fogja elhinni, mi mindig elégedettek voltunk. Mondta is nemrég az egyik lá­nyom, azért nem vittük semmi­re. Igaz, kisemberek voltunk, azok maradtunk. — De valami céljuk, vagy igényük csak volt? — Persze. Legyen megélhe­tés, lakás, soha ne kelljen a szomszédba menni semmiért, megtanultam a keveset jól be­osztani, s nem is nélkülöztünk. Cipőnk, ruhánk, meg ami kellett — volt. —És mostanában ? — Szerencsénk, hogy ketten vagyunk az öregemmel, s ha ki­csi is, két nyugdíj esik egy lakás­ra, fűtésre, világításra. —Nem zúgolódik? — Nem. Arra gondolok, mit csinál az, aki egyedül van, egy kevéske nyugdíjjal küszködik, s talán még beteg is. S őket sajná­lom. Vass Márta aggódott, s most ezzel fordult Boxhallhoz: — Menjen le, ke­resse meg az ácsot, mondja meg neki, lásson hozzá azonnal a rés kijavításához. Boxhall még le sem érkezett a létrán, beleütkö­zött J. Hutchinson hajóácsba, aki fölfelé igyekezett léleksza­kadva. Annyira sietett, hogy alig tudta kinyögni: — Rohamosan árad be a víz ! —- Az ács sarkában nyomakodott fel a hídra Jago Smith postaalkalmazott, belőle is szinte kirobbant a jelentés: — A postahelyiség gyorsan telik vízzel! Brace Ismay érkezett most a hídra. Pizsamája fölé rántotta öl­tönyét, posztópapucsot húzott, úgy rohant fel megkérdezni, nincs-e valami jelentenivaló a társaság elnökének. Smith kapi­tány közölte, hogy jéghegybe ütköztek. Ismay megkérdezte: — Ön szerint komolyan meg­sérült a hajó? — Csönd. Majd lassan így felelt a kapitány: — Sajnos, azt hiszem, igen! Hamarosan ki is derült, hogy valóban súlyos a helyzet. Üzen­tek a Harland és Wolff hajógyár ügyvezető igazgatójáért, Tho­mas Andrewsért. Andrews a Ti­tanic konstruktőreként vett részt a hajó első útján, hogy nyomban helyrehozza a legkisebb rendel­lenességet, ami útközben eset­leg mutatkozik. Ha valaki, ő bi­zonyára fel tudja mérni a helyze­tet. Andrews valóban rendkívüli ember volt. Mint a hajó építője, persze ismerte a Titanic minden porcikáját. De ennél is többet tudott. Akár lényeges dolgokról, akár semmiségről volt szó, min­dent érdemesnek tartott, hogy foglalkozzék vele. Szinte azt is előre tudta, hogy bizonyos szi­tuációkra hogyan reagál az óri­ás. Úgy értett a hajókhoz, mint egynémely zsoké a lóhoz. De ugyanígy ismerte a hajós­embereket' is. Ha valamilyen problémájuk volt, a matrózok és tisztjeik is Andrewshoz fordul­tak. Egyik este Murdoch, az első tiszt azzal a panasszal állított be hozzá, hogy Wilde főtiszt fölül­bírálta egyik utasítását. Másnap néhány stewardess kapott hajba, és úgy fordultak hozzá, mint va­lami felsőbb ítélőszékhez, te­gyen igazságot közöttük. Aznap Charles Joughin, a pékség veze­tője külön neki sütött egy ke­nyércsodát. Eddig a napig And­rews útja rutinjellegű volt. Egész nap járta a hajót és köte- gekre menő jegyzetet készített. Este háromnegyed hétkor átöl­tözött a vacsorához (rendszerint a hajóorvossal, az idős dr. O’Loughlinnal vacsorázott). Aztán visszatért A 36-os számú luxuskabinjába, ahol oszlopok­ban álltak a tervrajzok, mappák, tengerészeti térképek, kékmá­solatok. Jegyzeteit összegezve ilyenkor dolgozta ki javaslatait. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom