Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-22 / 95. szám

1992. április 22., szerda---------- TÉNY-KÉPEK A lelki fájdalmak erősebbek a testinél Peches ember ne menjen a jégre? „Utolsó szalmaszál” jel­igénkre kaptunk levelet Okány- ból dr. Zsíros AkosnéTörök Ildi­kótól. Amikor a megadott címet nézzük, meglepődve tapasztal­juk, hogy a református lelkészi hivatalon található az a ház­szám, amit keresünk. Ildikó édesanyja, Klárika asszony nyit ajtót. Hamar tisztázódik, hogy férje, Ede bácsi, a lelkész Okányban és most Ildikó is itt lakik a szüleinél, a szolgálati la­kásban. — Éppen nincs itthon, a piac­ra vagy a könyvtárba ment, de nemsokára hazajön — invitál beljebb Klárika néni. Amíg vá­rakozunk, elmondja, hogy sze- retetben, békességben élő csa­lád az övék. Ildikó az el­sőszülött, az egyik húga refor­mátus lelkész és éppen a kilen­cedik gyermekét várja, a másik húga nevelő-ápolónő, az öccse pedig üzletkötő. Pár perc múlva betoppan Ildi­kó, aki 25 évig dolgozott Párá­don, a szanatóriumban ápolónő­ként. Peches életének történetét — ahogyan 6 nevezi — viszont még régebbről kezdjük. — Gyermekkoromban az is­kolában vérmérséklet szerint sokan gúnyoltak a papi szárma­zásom miatt — emlékezik. — Szent fazéknak is hívtak és ha netán elkéstem az iskolából, az­zal húztak, hogy biztosan sokáig tartott a mise. Az öcsémet majd­nem kicsapták, amikor Vörös veszedelem címmel verset írt. Talán ezek is erősítették a dacot bennem, hogy soha ne adjam fel. Pedig velem aztán valóban tra­gédiák sorozata történt. Ildikó 13 éves kora óta cukor­beteg, azóta mindennap inzulin­nal injekciózza magát, diétázik. Csontritkulása van és csökkent pajzsmirigyműködéssel is küsz­ködik. Nem sikerült a házassága sem, öt év után vált el orvos férjétől. Kislánya testi-szellemi fogyatékosként az egri gyer­mekotthonban lakott. Ritkán láthatta. A kislány idén január­ban 22 éves korában hunyt el. — A szüleim, a család jelenti az egyetlen kapaszkodót — mondja. — Mindenben segíte­nek, enyhítenek a fájdalmakon, a lelkűket kiteszik értem. Ok tar­tanak el 42 évesen, amikor ez az én feladatom lenne az 6 irányuk­ban. A testi fájdalmak helyett a lelki problémák sokkal jobban megviseltek. Bár én igazán nem vagyok vallásos — kételkedő­nek tartom magam —, de a gyer­mekemért rengeteget imádkoz­tam. Kértem a Jóistent, ha léte­zik, tekintsen le, teremtsen egyensúlyt, mert a mérleg nyel­ve nagyon elbillent. Az egyik embernek simán, gördüléke­nyen megy minden, a másik el­veszti ártatlan gyermekét, az ál­lását, az egészségét és szenve­désre ítéltetik. Erre mondják, hogy peches ember ne menjen a jégre. Ildikó egy éve tért haza szü­leihez Okányba, miután rok­kantsági nyugdíjba helyezték és Párádon el kellett hagynia a munkásszállást. — Hatezer forint a rokkantsá­gi nyugdíjam és valamit csinálni szeretnék, hogy ezt kiegészít­sem, ne eltartottként kelljen 42 éves koromban élnem. Él még bennem a remény, hogy talpra tudok állni. Vállalnám idős em­berek gondozását, bedolgozást valahová, esetleg itthon is vé­gezhető munkát. Jó a helyesírá­som, szeretek kötni, hímezni, horgolni. Ingyen is lennék „csa­li”, akit felhasználhatnának bű­nözők, piszkos gazemberek el­fogására. A munkáról ismét az ápoló­női évek jutnak eszébe. A párt- titkárnő főnöke, aki azt mondta, Az egyiknek sikerül, a másik­nak nem hogy nagyítóval sem talál kivet­nivalót a munkájában, de a mo­dorával baj van. Az elvártnál őszintébb a betegekhez és olya­nokat is elmond nekik, amit nem kellene. Még a képe is túl becsületes. Persze ezek után fi­zetésemeléskor, jutalomosztás­kor nem kel lett cipelnie a boríté­kot. Helyette 6 mást cipelt. Egy peches élet testi és lelki fájdal­mait. Kérjük azokat, akik segíte­ni tudnának Ildikónak, a szer­kesztőségünk címére küldjék levelüket (5600 Békéscsaba, Munkácsy u. 4.). A borítékra feltétlenül írják rá a jeligét: „Ildikó”. Nyemcsok László ÜTŐ. so A jövőben is szívesen felajánljuk e hasábokat azok számá­ra, akik — önhibájukon kívül! — kilátástalan helyzetbe kerültek, s nincs reményük a talpra állásra. Elsősorban azok levelét várjuk, akik vállalják a nevüket, s adott esetben a nyilvánosságot is, ha esetüket feldolgozzuk lapunkban. Ter­mészetesen a bizalmas információkat magunk is bizalmasan kezeljük. Kérjük, írjanak nekünk, lehetőségeink szerint min­denkinek válaszolunk. A borítékra ne felejtsék el feltüntetni a jeligét: „Utolsó szalmaszál”. A rémálmom napvilágot lát „A háború alatt a bombázás elől, a háború után az éhezés elől vittek nagyszüleim falura”. Kunágotára, anyai nagyanyám testvéreihez. Kisdiák-koromban—szegedi lévén—a Pető­fi telepi külterületről a felsővárosi iskolába járattak. Az akkori anyagi körülményeinkre jellem­ző, hogy az év bizonyos szakában magam is egy kis „klottgatyácskában” és valamilyen ingecskében, mezítláb jártam iskolába. Ezt se nem titkolom, se nem szégyellem. Már nagyobbacska fiú voltam, talán 6., 7. vagy már 8. osztályos, s „téli ruhatáramban” még mindig ott volt a háborúból visszamaradt katonai zubbony. Ez volt a hétköznapi, no meg az ünnepi „kimenő” öltözetem. Érettségiztem. Egyetemet végeztem. Kö­zépiskolai tanár diplomát szereztem. Családot alapítottam. Anyagi helyzetem csigalassúság­gal javult. Felkérésre pályát módosítottam. A Honvédelmi Minisztérium állományába, Bé­késcsabára kerültem. Ne köntörfalazzunk: a jobb, a magasabb fizetés, a szolgálati lakás reményében. A fehér köpenyt már elfeledve, a honvéd tiszti egyenruhát réges-régen „belak­va”, megszokva, álmaimban torz, kínos hely­zetek gyötörtek: honvéd századosi, őrnagyi rendfokozattal a vállamon, fehér ingben me­gyek az utcán — mezítláb. Kísért a múlt: a szegénység, a nyomor. A tehetetlenség. Futok! Az emberek nevetnek. Mentői jobban futok, annál jobban látszik a mezítelen lábam. Aztán már nem futok. A lábam bedugom a homokba. Ott állok egy­helyben, szoborként. Az emberek már nem nevetnek. Szégyellem magam. Ugyan kit érdekel ma egy „nyomorult” honvédtiszt rémálma? — szegezhetné nekem bárki is a kérdést. íme a válaszom: április 6-án (hétfőn) délután fél ötkor a békéscsabai autóbusz-pályudvarról Szarvasra induló járaton újra megéltem a szé­gyent. Amikor a 13-as jelzésű indulási helyre értem, megláttam, hogy egy idős asszony — talán 60- 70-éves lehetett — mezítláb ül a pádon. Azt hittem —joggal —, hogy elfáradt lábát kivette a lábbelijéből és pihenteti. De a lábán nem láttam zoknit, csak az út porát. Az agyamban ekkor még semmi. Én hama­rabb szálltam fel a buszra. О utánam. A lábán semmi. Csak az út pora, mocska. A hátam mögött foglalt helyet. Felsőtestén fekete kord­bársony kabát. Arca ráncos, hangja sápadt. Tes­te — bocsásson meg érte — rozoga. A jövője? Csak ő tudja! Csak ő'tudja? Elönt a veríték. A rémálom elém állt. Pirul­tam, szégyelltem magam. Ezer, százezer, egy­millió, tízmillió vagy tizenötmillió magyar ne­vében. Elképzeltem, hogy Békéscsaba utcáin megjelenik egy nyugdíjas honvédtiszt, őrnagyi vállappal, mezítlábasán, esetleg lyukas nadrág­ban. De majd követik a rendőrök, a tűzoltók, a határőrök, a vámőrök... Az esét — egyesek talán a felső tízezer sze­mében — nem ügy. Az idős asszonynak viszont tragédia! De ez a szerencsétlen, idős asszony a szegénységét hova rejtse? Én a homokba rejtet­tem — álmomban. Autóbuszunk Kondoroson lerobbant. Másik buszba szálltunk, az vitt Szarvasra. Ott szállt le. Az esetet többen látták. Látniuk kellett! Ennyit az érzelmekről. A lé­nyeg pedig: havi 8421 forint nyugdíjam mellett hajlandó vagyok egy pár cipőt biztosítani e szerencsétlen, idős asszonynak. Marancsik Pál, nyugállományú honvédőrnagy Megőrizni a hidegvérünket Színész szemmel a délszláv drámáról El akartam hallgatni a nevét. Biztonsá­ga érdekében. Aztán abban maradtunk: hadd tudja meg a világ, hogy Takács Imre, az egykori Jugoszláviából nemré­gen megyénkbe menekült magyar szí­nész mit gondol mindarról, ami elűzte szülőföldjéről. Két legyet egy csapásra — Alig két hete jöttem át a testvéremet meglátogatni — mondta. — Haza akartam men­ni, de édesanyám azt mondta a telefonba: ha csak lehet, ne men­jek. Valószínűleg kerestek a ka­tonai főosztályról. Itt ragadtam. —Nős? — Elvált vagyok. Van egy hétéves fiam. Svájcban élnek. A szabadkai színházban dolgoz­tam. Újvidéken végeztem el a színi akadémiát. Másfél évig a rádiónál dolgoztam, hat éve szí­nész vagyok. Fokozatosan „szétrobbantották” a színhá­zunkat. Szüleim a Zrenjanin melletti Nagybecskereken él­nek. Odamentem. A városban van egy félprofi magyar társulat. Rendeztem is. Nem lealacso­nyító számomra műkedvelőkkel dolgozni. —Magyar nyelven játszott? — Néha szerbül is, rákény­szerült az ember. — Miért kereshették? — Volt egy vállsérülésem, ezzel húztam az időt. Sokunk szerencséje, hogy katonai dossziéinkat igen kuszán tartják nyilván. Hurcolkodnak össze­vissza. Eleinte behívókat küld­tek, később már nem válogattak az eszközökben. Éjszaka átug­ráltak a kerítéseken, az embere­ket lakodalomból cipelték el. Fejetlenség, káosz uralkodik e téren. — A frontról hazatértek mit mondanak? — Nagyon kevesen beszél­nek. Csaknem mind depresszió­ba estek. Meghallgatni is elég volt őket. Valamennyiünkre ránk kényszerítették ezt a hábo­rút. S közben szinte irtják a ma­gyarságot. A besorozottak 80 százalékát a Vajdaságból vitték el. Két legyet ütnek egy csapás­ra: leszámolnak a horvátokkal, a magyarokat meg tönkreteszik. Egy 25-26 éves srác, aki ősszel hazajött a frontról, éjszakánként felriadva kiszalad a kukoricás­ba. Képtelenek visszatérni a normális életbe. — Érzékelték bármilyen elő­jelét ennek a gyilkolásnak? —- 1971 -ben már megjelent a Nagy Horvátország, Nagy Szer­bia igénye. Az öreg Tito idejé­ben az ellentéteket valahogy el­palástolták. Mindkét oldal veze­tői — Milosevics és Tudjman — tudatosan szították a szemben­állást. A tévé teljesen kiszolgál­ja a hatalmat. Várható volt, még­sem hittük, hogy a XXL század előestéjén ilyesmire sor kerül­het. Kézigránát 5 márkáért — Kegyetlenkedésről, leszá­molásról hallunk. Az ott élők ér­zékelik ezt? — A Vajdaságban még nem. De a „hidegháborús” módszer eredményeit igen: tudatosan megfélemlítik az embereket. Különösen a magyaroktól való félelem felkeltése, a haragger­jesztés szisztematikusan folyik. A bűnözés hasznot húz a hely­zetből. Például kézigránáthoz 5 márkáért már bárki hozzájuthat. Az ilyenféle emberekre nagy szüksége van a hadseregnek. S mikor ezek jönnek haza a front­ról — kettő, négy hónap után —, az utolsó akciójukat hallgatóla­gos beleegyezés birtokában, rablásra használják fel. — Akkor itt nincs határa a gyilkolásnak... — Szinte megkövetelik. Sok­szor azt sem tudni, ki kire lő. Előfordult, hogy a jugoszláv hadsereg és a szerb szabadcsa­patok is lőtték egymást. — Haltak meg katonaként is­merősei? — Kollégáim nagy részének sikerült idejében átszöknie. A falumbeliek közül jó néhány családnak van halottja. A szem­tanúk többnyire be is számolnak haláluk körülményeiről. A leg­borzasztóbb, hogy olyannyira eldurvultak az emberek, hogy már szinte normálisnak tekintik a halált. — Hogy vélekednek a hábo­rúról az egyszerű emberek? — Teljes az elkeseredés. Ha mást nem is, a gazdasági helyze­tet mindenki érzékeli. Eleinte voltak hangok: igen, mi szerbek vagyunk, s le kell számolnunk a horvátokkal. De ma már szinte senki nem támogatja a harcot. Tehetetlenség és fásultság ta­pasztalható. —Hivatalosan jött át? — Igen, útlevéllel. De édes­apám — akit szintén Imrének hívnak — országelhagyási en­gedélyével. Ő megkaphatta, mert már nem katonaköteles. Volt kockázata a dolognak. — Ha lebukik, mi lett volna a következménye ? — Valószínűleg a front. Van­nak büntetőszázadok. Akadnak, akiknek az a feladatuk ott, hogy a többieket szemmel tartsák. Akár le is lőhetik az embert, mint egy kutyát. Aztán elteme­tik hősi halottként. —Alapos kiképzést kapnak? — A reguláris hadsereg köz­katonái nem. A szabadcsapa­tokban vannak, akik az idegen­légiót is megjárták. Nekik nincs veszíteni valójuk. Fegyver szinte minden házban —Mesterségük a halál? — Pontosan. A sorkatonák­kal megtörtént olyan is, hogy lőszer nélkül vetették be őket. Innen az egész olyan távolinak tűnik. —Mihez kezd itt? — Szeretném összeszedni magam. Dolgoznék, de tudom, hogy itt is nehéz a színházaknak. — A besúgás, az alantas esz­közök teret nyertek odahaza? — Ott tartunk, hogy az embe­rek egymást vádolják: neked ezért vagy azért nem kellett be­vonulnod. Az ottani szocialista pártnak sok magyar is tagja. A régi rezsim emberei rendezik a behívókat, így befolyásuk van arra, kit küldjenek a frontra. Vagy ki maradjon otthon, füg­getlenül attól, hogy már meg­kapta a behívóját. —Miből élnek az emberek? — Szerbiában erős a hadi­ipar. A mezőgazdaság összeom­lott. Nagyon sokan éheznek. A harcok kezdetekor mindenki felhalmozott bizonyos készlete­ket. Mára fogytán van ez is. — Mi a hajtóereje ennek az esztelenségnek? — Ma már nem tudni, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. A kommunista kormány meg akarta tartani a hatalmat, a kato­náknak is megvoltak a maguk érdekei. Kiéleződött a szerb— horvát ellentét. Az egyházakat mindkét oldalon bevonták a vi­szályba. —Miért uralhatja a szerb ve­zetés a volt jugoszláv hadsere­get? — A hadsereg a kommunista párté volt. Felépítése és káderál­lománya is ezt tükrözi. A veze­tők 70 százaléka szerb és monte­negrói. Az új kommunista párt — a Mozgalom Jugoszláviáért — nagyobb részben a nyugal­mazott ezredesek vezette tiszti­karból került ki. Ők Milosevi- csék hatalmán keresztül tudják megőrizni előjogaikat. — Miért nem sztrájkolnak, tüntetnek a háború ellen? — A fegyveres erőket és az ipart Milosevicsék kézben tart­ják. A rendőrséget, a karhatal­mat olyannyira megerősítették, hogy minden ellenállás remény­telennek látszik. — A harc által nem érintett területeken is statáriális állapo­tok vannak? — A szórakozóhelyek kiürül­tek, s éjjel csak néhányan kó­szálnak az utcákon. Komoly ve­szélye van annak, hogy fegyve­resek támadják meg az embert. Ma már szinte természetes, hogy a fronttól távol is állandó lövöldözések vannak. Fegyver szinte minden házban található. — Jól értem, lövöldöznek a falujukban is? — Egy-két pisztolylövés ma már szinte természetes. —Itt marad? — Politikai menedékjogot kértem. A döntés még nem született meg. — Miért vállalta a beszélge­tést? — Szeretném megértetni az itt élőkkel: a nehéz gazdasági helyzetben is próbálják meg­őrizni a hidegvérüket. Nehogy eljussanak a fegyveres „megol­dásig”. Az egyszerű emberek csak vesztesek lehetnek — füg­getlenül attól, hogy melyik olda­lon állnak. K.A.J. Az illusztrációt Takács Imre munkáiból választottuk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom